Nehéz figyelmen kívül hagyni az elvárásokat, ha kezünkbe vesszük a Minden madár az égent. Szerzője az egyik legnagyobb angolszász SFF/geek/futurista blog, az io9.com alapítója és szerkesztője, a könyv elnyerte a Nebula- és a Locus-díjat, még a Hugóra is jelölték – vagyis marketingből és pozitív véleményből nincs hiány. Ráadásul egyik első kiadványa a Bluemoon Könyveknek, az Édesvíz Kiadó nemrégiben indult imprintjének, úgyhogy mindenképpen arra számítanánk, hogy nagy dobás lesz. És tényleg az lett! Legfeljebb nem úgy, ahogy azt az ember elsőre gondolná.

mindenmadarBulvár furcsaság, jutott eszembe rögtön kedvenc írói hibatáram, a Workshop Lexicon idevonatkozó bejegyzése, miután a végére értem az első fejezeteknek. A bulvár furcsaság olyan történettípust jelent, amelyben összezavarodik a fantasy és a sci-fi megközelítésű világkép, vagyis a szerző egyszerre akar bemutatni egy racionális, newtoni-einsteini és egy természetfeletti, irracionális univerzumot is. Charlie Jane Anders regénye valóban ilyesminek tűnik elsőre, s bár a végére kiderül, hogy ennél lényegesen átgondoltabb és ötletesebb koncepcióról van szó, a kifejezés végig ott motoszkált a tudatalattimban. A Minden madár az égen ugyanis rendkívül furcsa könyv – talán a legfurcsább, amit az elmúlt években olvastam.

A történet elején megismerjük Patriciát, aki hatévesen madarakkal, macskákkal és ősi fákkal beszélget (tehát nyilvánvalóan boszorkány), illetve Laurence-t (semmiképpen sem Larry-t vagy Lawrence-t), aki már kisiskolás korában megépíti az első két másodperces időgépét (vagyis igazi mérnökzseni, jóllehet maga a találmány teljesen haszontalan). Másságuk miatt kortársaik nem értik meg őket, így pedig, ahogy az már csak lenni szokott, egymásra találnak, hogy aztán zökkenőktől sem mentes kapcsolatuk végigkísérje az egész életüket. Hiába távolodnak el egymástól, mikor Patricia megtanulja használni a varázserejét, Laurence pedig nagymenő, féreglyukakkal kísérletező tudóssá válik, mintha a sors újra és újra azt akarná, hogy ne veszítsék el egymást szem elől.

Négy epizódon keresztül követhetjük közös életük alakulását – bevezetőként beletekintünk a gyermekkorukba, hogy aztán elég hamar egy YA-szerű történetfoszlányban találjuk magunkat, ahol a közös gimnáziumi éveik kerülnek sorra. Végtelenül ellenszenves szülők, igazi „világ közepének gondolom magam” tinédzserek és a világ legbizarrabb bérgyilkosa áll a középpontban (utóbbi sajnos a regény második felében elég méltatlanul eltűnik), de mielőtt túl mélyre jutnánk, újra váltunk, hogy a felnőtt életük két részlete következzen.

Ez a meglehetősen nagy kihagyásokkal dolgozó szöveg pedig egyszerre rendkívül szimpatikus és iszonyúan idegesítő: állandóan megtörik a lendület, pont az igazán megragadó és várt részletek hiányoznak, de közben meg úgy érzem, hogy Anders ennél többet szeretne nekünk mutatni. Szórakozik velünk, szórakozik a bevált toposzokkal, és mintha azt sugdosná állandóan a fülünkbe, hogy ne ragadjunk le a részleteknél, hanem próbáljuk a teljes képet nézni – figyeljük a szöveg hullámzását, szereplők állandó oda-visszatáncolását, a karakterek életének „egyszer fent, egyszer lent” játékát, ahogy egyik végletből a másikba esnek, mintha csak és kizárólag ezek léteznének.

Charlie_Jane_AndersA Minden madár az égen az ellentétek könyve. Itt megfér egymás mellett a varázslóiskola és a mesterséges intelligencia, a szélhámos-mágia és a kvantummechanika. Az egyik pillanatban olyan, mintha egy komoly, izgalmas és grandiózus zsánerregényt olvasnánk, a következőben meg annyira élesen vált át szatírába, hogy leesik az állunk (az 57. oldal egyszerűen csodálatos, a könyvben egyébként is magas WTF/fejezet hányados itt szökött az egekbe). Kézenfekvő lenne mindezt Charlie Jane Anders belső vívódásain keresztül értelmezni (a szerző transznemű, így, feltételezem, maga is folyton személyiségének két ellentétes „oldalával” küzd), én mégis hajlok az általánosabb olvasat felé.

Nem hiába jutott folyton A varázslók az eszembe – bár látszólag közvetlenül nem kötődik, mégis mintha nagyon hasonló érzések és hangulatok köszönnének vissza itt is. Patricia és Laurence mintha állandóan azzal küzdene, hogy miként találja meg a helyét a világot uraló ellentétek között, hogyan béküljön ki azzal, hogy az univerzum nem akar olyan egyszerű és tiszta maradni, amilyennek látni szeretnénk. Küzdelmük, konfliktusaik egymással és a környezetükkel is mintha csak azért léteznének, hogy ráébredjenek a világ működésére, a felnőtt-léttel járó kötelező kompromisszumokra. Ezt pedig nagyon-nagyon fájdalmas átélni – nem csupán a főszereplők, de mindannyiunk számára is, amikor életünk ezen szakaszába lépünk.

Tudod… nem számít mit csinálsz, az emberek azt várják, hogy valaki más legyél.” (181. oldal)

Nagyon sok olyan pontja van a Minden madár az égennek, aminek egyszerűen nem szabadna működnie. Zavaros szerkezete, kizökkentő tempóváltásai, szokatlan humora, elképesztően bizarr ötletei, egyszerre húsba vágóan komoly és kacagtatóan komolytalan stílusa, különc, sokszor igen idegesítő és közben mégis nagyon ismerős szereplői mind-mind afelé mutatnak, hogy ennek a könyvnek valami katyvasznak kellene lennie. Egészen biztos is vagyok abban, hogy sokan nem fogják szeretni, és még többen nem tudnak vele mit kezdeni. Én is csak nagy nehezen jutok vele dűlőre, de igen, engem bizony megnyert Charlie Jane Anders a nagyon-nagyon furcsa regényével. Sőt: az idei év egyik legemlékezetesebb élményével ajándékozott meg.

(All the Birds in the Sky, fordította Hadarics Piroska, megjelent a Bluemoon Könyvek gondozásában 2017-ben, 406 oldalon és 3490 Ft-os áron.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon