the borderNálunk még zsánerkörökben is jobbára ismeretlen az amerikai Robert McCammon, aki pedig a ‘80-as és ‘90-es évek egyik meghatározó , háromszoros Bram Stoker-díjas horrorszerzője. (Az Agave Könyvek ugyan 2004-ben kiadta a Mine című regényét, de emlékeim szerint ez nem zavart nagyobb vizet akkoriban.) A horrortól visszavonult, attól megcsömörlő McCammontől 2015-ben jelent meg a The Border című sci-fi, amely egy nagyobb, (lehet, hogy csak engem zavaró) hibájától eltekintve minőségi mű.

Az évszám nélkül játszódó, de teljesen mai történetben április 3-án, délelőtt 10 órakor hatalmas robbanások jelentek meg a Föld egében, szerte a világon, majd kiderült, hogy a később Gorgonoknak hívott, alakváltó és anyagformálásra képes lények űrhajói jelentek meg. Semmi sem állt az utukba: az amerikai hadsereget éppúgy játszi könnyedséggel legyőzték, mint a többi katonai hatalomét. Elpusztítottak néhány nagyvárost is, de nem az emberiség volt a fő célpont. 48 órával utána ugyanis megjelent egy másik civilizáció, amelynek arctalan, humanoidszerű lényeit Cyphernek nevezték el, és a két faj a Föld légterében, majd a felszínén egymásnak esett. Az emberek csak bogarak voltak a szemükben, akiknek járulékos pusztulásával nem törődtek.

Ennek már két éve, de a gorgonok és a cypherek háborúja még tart. A Föld romokban, a túlélők igyekeznek meghúzni magukat. Remény nincs, az öngyilkosság mindennapos. Egy ilyen posztapokaliptikus közösségbe fut be a főszereplő fiú, aki sem a nevére nem emlékszik, sem a szüleire, sem származási helyére. A Panther Ridge Apartments kolóniát nemcsak az fenyegeti, hogy a két civilizáció harcában maga is elpusztul, de ráadásul éjszakánként megjelennek a Szürke emberek is, akik egyfajta zombilétbe kerültek egy ismeretlen fertőzés hatására. A névtelen fiú azonban egy valamit biztosan tud: a Föld a gorgonok és cypherek birodalmának határán fekszik (innen a regény neve), és ezért folyik az elkeseredett harc. A fiú tud egy ennél sokkal fontosabbat is: reményt hoz, hiszen gondolattal képes vizet fakasztani, földrengést előidézni, és úgy tűnik, a gorgonokat és cyphereket is meg tudja ölni. Maga sem tudja, hol és hogyan tett szert ezekre a képességekre, de mintha egy hang beszélne hozzá. Azt súgja az elméjének, hogy egy bizonyos helyre kell eljutnia, és ott többet fog megtudni, küldetése a háború végét hozhatja.

A regény egy elkeseredett road movie a világ utolsó órájában. Egy csapatnyi ember, akik a családjaikat már elvesztették, erőt merítenek a látszólag halálos sebesülés nyomait viselő fiú szavaiból, és belekapaszkodnak a lehetőségbe. Útjuk a Szürke emberek zónáján visz keresztül, ráadásul úgy tűnik, hogy a két, földet felégető civilizáció is felfigyelt a fiúra, és maga mellé akarja állítani.

A szereplők érdekesek, a fiú titka fokról fokra jön napvilágra, és személyisége emiatt óriási változáson megy keresztül. Segítőtársai is roppant érzékletesen megalkotott karakterek. McCammon nagyon jó az érzelmi hatások kezelésében: hősiesség, halál, önfeláldozás váltogatják egymást. Ez egy véglegesen halálra ítélt világ. A két idegen fajjal nincs kommunikáció, nincs egyezkedés, csak pusztulást jelentenek, ahol felbukkannak. Az ember a porszemnél is jelentéktelenebb élőlénnyé válik a saját bolygóján.

robert-mccammonEnnél a regénynél figyeltem meg ismét azt a negatív hatást, amit a hollywoodi blockbusterek jelentenek az írókra nézve: a Szürke emberes jelenetek – bár izgalmasak és jó a dinamikájuk – a zombifilmekre hajaznak. Nincs olyan kép, amit ne láttunk volna már párszor filmekben. Ha még egy ilyen, egyébként ügyes tollú író sem tudja kikerülni a csapdát, mit csinálnak a középszerűbb társaik? Bár egy nem mindennapi szituációk közepette játszódó regénybe kellenek  az ismerős elemek, ezeket nem feltétlenül kellene a mozivászonról levenni. Ezzel szemben áll viszont McCammon íráskészsége, a gördülékeny próza, amely beleránt ebbe a reménytelen világba és a reményteli történetbe. Az író nem tagadja meg magát, a science fiction regény a horror eszközeivel él: a megérthetetlen idegenséget mutatja be, megrémít, de nem ezen van a hangsúly.

A The Border egy jól sikerült allegória az ember lelkéről, jóról és rosszról, megváltásról és pokolraszállásról. A regény vége érzelmileg nagyon a helyén van, jó felállni egy könyv mellől. Azonban előtte egy olyan csúnya deus ex machina történetszervezésbe futunk, amely miatt nem lehet csillagos ötös az egyébként egyedi mű, hanem csak négyes. De a négyesek közül az egyik legerősebb, mert emlékezetesebb, mint a legtöbb sci-fi.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon