Stephen King életművét olvasva nagyrészt kialakul bennünk egy-két elvárás, ami alapján a könyveit olvassuk, várjuk, értlemezzük. Időnként viszont King érdekes kitérőket tesz, talán még a saját komfortzónáján is túl. Az In the Path of the Eclipse nevű könyvterve ambiciózus vállalkozásnak indult: két nehéz múltú nőt követett, viszont a szálak között egy napfogyatkozás lett volna csak a közös pont. Végül a könyvből nem lett semmi, lett cserébe két, rendkívül eltérő hangvételű, de hasonló témákat feldolgozó könyv, a Bilincsben (Gerald’s Game) és a Dolores (Dolores Claiborne). Gyanítom, nagyon sok rajongó egyetért abban, hogy ezek talán King legnehezebben olvasható könyvei, nagyon súlyos témát dolgoznak fel (gyermekkori / házastársi szexuális bántalmazás), mindkettőnek a főszereplője nő, és radikálisan más történetek, mint a kisvárosi szociohorrorok. Ezek nagyon személyes, belső utazások.

bilincsben

Vagyis nem éppen könnyed, kikapcsoló olvasmányok, viszont nagyon jó filmdráma-alapanyagok. A Dolores Claiborne monológszerű, mesélős, nagyon súlyos szövege viszonylag konvencionális adaptációt kapott 1995-ben, amelyben a nagyszerű Kathy Bates immár második King-szerepében hoz nagyon erős alakításokat, és általánosságban egy jó filmről van szó. A Bilincsben viszont nem akart filmvászonra kerülni – meglepő, mert szinte minden King-könyvet adaptáltak – egészen 2017-ig.

A történet egyszerű, már-már kamaradarab: Jessie és férje, Gerald elvonulnak egy elszigetelt helyen található nyaralóba, és megpróbálják elkopott házasságukat felfűszerezni némi szexuális játékkal, amelyben végül is Jessie-t odabilincseli a férje az ágyhoz. A dolog ártalmatlannak tűnik, mert Jessie ebbe belemegy, de a dolgok eldurvulnak, és némi veszekedés, vergődés után Gerald egyszerűen szívrohamot kap, és lefordul az ágyról. Jessie meg ott marad, bilincsben.

geralds

A felütés már önmagában hozza ezt az “oh shit” pillanatot, és igen, az egész történet gyakorlatilag ennek a szerencsétlen szituációnak a feloldása, ennek minden fázisával – szabadulásra tett kísérlet, fájdalmak, görcsök, leleményesség, kudarc, feladás, remény. Nyilván egy kicsit fárasztó lenne ezt nézni két órán keresztül, és a könyv is sokkal összetettebb.

Először is, jönnek a hangok. Ez a filmben rendes, látható, hallucináció-szerű szereplőkkel van megoldva, és nem is annyira gazdagon, mint a könyvben, de az egésznek lesz egy sötéten komikus hangulata, ahogy a különböző alakok elkezdenek Jessie-hez beszélni, saját maga is. Ez valahol érthető, ahogy telnek az órák, és Jessie tehetetlenül csak ott… van, mást nem nagyon tud csinálni, mint a saját gondolatait valamilyen rendszer szerint kivetíteni.

A hallucinációk egyrészt segítenek neki, mert emlékeztetik azokra a dolgokra, amiket megtehet ebben a helyzetben, és szép lassan a túlélés és talán a szabadulás lehetősége is tervvé alakul. Másrészt viszont emlékeztetik sokkal régebbi eseményekre, nevezetesen arra, amikor még gyerek volt, és az apja a napfogyatkozás alatt művelt vele… valamit.

jessie

Ez a könyvben igen gyomorforgató, nagyon részletes jelenet, és basszus, majdnem teljesen benne van a filmben. Ez még talán nem is a legmegrázóbb jelenet (a könyvben igen), hanem amikor az apja elbeszélget vele erről, itt már szabályosan a falat vakartam, nem bírtam nézni se, a csávó annyira durván játszotta ezt a részt, hogy azt hittem, leharapom a kezemet, pedig nem én voltam bilincsben.

A visszaemlékezés, a múlttal való szembesülés és leszámolás folyamata az, ami miatt a könyv kimondottan mesteri. A film egy kicsit konvencionálisan, didaktikusan oldja meg, de működik.

Nagyon sok mindent nem akarok lelőni, mire fut ki az egész, de van még az egyenletben egy kóbor kutya, aki benéz, hátha van a földön egy szívrohamot kapott friss husi, meg egyebek, illetve egy bizarr rémalak, aki csontokat és ékszereket zörget gusztustalan táskájában, meg egy olyan full frontál testhorror-jelenet, hogy itt meg a másik kezemet haraptam volna le, csak legyen már vége.

Geralds-Game

Mike Flanagan (Absentia, Oculus)  rendezése nagyon egyszerű, már-már régimódian tévéfilmes, de amikor a kemény részekhez érünk, teljesen hidegen, tárgyilagosan, naturalisztikusan viszi be a nézőt a lecsóba. Az egész filmben alig van aláfestő zene, csak a szobában hallható neszek, kutyacsámcsogás, bilincs-zörgés meg egyebek… az egész film maga nem teremt egyedi, jó atmoszférát, csak bizonyos jelenetekben, olyankor viszont nagyon.

A könyvhöz képest kimaradtak apró mozzanatok, és nem mondanám, hogy világmegváltó alakításokat láthatunk (bár Carla Cugino ahogy leépül, egyre jobban tolja), és a fényképezés is elég szokványos, de alapvetően jó adaptáció, jó film, tempója kényelmes, de amikor kell, úgy ragadja meg a nézőt, hogy fájjon.

Flanagan következő rendezése szintén a Netflixnek lesz, Shirley Jacksontól adaptálja a Haunting on the Hill House-t, a Gerald’s Game alapján bizakodó vagyok. Stephen King meg örülhet, mint majom a farkának, az Az mellett újabb remek adaptációval gazdagodott a filmográfiája idén.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon