Mind az irodalomkritikusokat, mind a rajongókat megosztják H. P. Lovecraft időnként igen markáns társadalmi nézetei – az író nem egy alkalommal fogalmazott az elitizmus és a rasszizmus szófordulataival (hol burkoltabban, hol nyíltabban) levelezésében és történeteiben. Ez, szigorúan irodalmi szempontokat tekintve, nem teszi érvénytelenné és értéktelenné az életművet, egyrészt mert élete vége felé maga Lovecraft is sokkal kritikusabb volt önmagával szemben, másrészt mert az ő (örökölt) világszemlélete, a gazdag, akadémikus beállítottságú, fehér férfi idegen kultúrákkal való szembesülése jelenti az alapját a Lovecrafti horrornak.

1925-CLovecraft neveltetése okán nehezen nézett szembe az ismeretlennel, távol az otthon biztonságától, gyanúval és beteges félelemmel tekintett mindenre, ami Providence határain túl történ; emiatt viszont fiatal kora óta meggondolatlan megjegyzéseket tett azokra, akik tőle különböztek, akár csak ízlésben is.

Irodalmi jelentőségét ma kevesen tagadják, olyan írók között is népszerű, akiknek hovatartozásáról Lovecraft időnként nem fogalmazott éppen tapintatosan.[1] Persze, az értő olvasó észre fogja venni, hogy Lovecraft rasszizmusa, idegenfélelme egyáltalán nem erőszakos, nem uszító. Inkább sértett, riadt, tartózkodó: egy olyan emberről beszélünk, akinek neveltetése egyetlen értékrendet tanított, miszerint a Lovecraft-család nemessége, gazdagsága és könyveinek száma jogán felsőbbrendű.

Emiatt nem csak különféle rasszokkal és nem-angolszász népekkel szemben sikerült félelmet és megvetést belé nevelni, hanem szegényebb, nem túl jó megjelenésű emberekkel szemben is.[2] Lovecraft nagyon sokáig egyszerűen nem értette a szegénységet. Még akkor is nehezen és lassan döbbent rá ennek a létállapotnak a jelentőségére, távlataira, amikor elveszítette a családi vagyonát, és az írásból sem tudott megélni.

Amikor 1922-ben New Yorkba utazott, még mindig benne élt ez a fajta világszemlélet, és mélységesen elborzasztotta a bevándorlókkal tömött negyedek és a többnyelvű, több kultúrájú város képe. A várt nagyság helyett a Nyugat hanyatlását látta itt.[3] Lovecraftnál az „amerikaiság” kizárólag az angolszász értékrend (és népcsoport) kiterjesztését jelentette, amelynek eszményképébe az idegenek, bevándorlók nem fértek bele.[4]

Érvelhetünk, hogy Lovecraft kanonikus életművének nagy részében szerencsére nincs semmi közvetlenül offenzív, inkább csak egyfajta óvatoskodó, tartózkodó kívülállóság jelenik meg, de több irodalomkritkus egyetért abban, hogy a Red Hook (The Horror at Red Hook, 1925) az egyik legkönyörtelenebb írása ilyen szempontból.[5] Hosszú bekezdésekben taglalja, hogy a különféle bevándorlók milyen alantas, degenerált népek, akiknek ha borzasztó kultuszait egy értelmes, művelt ember megismerné, az univerzum integritása is megingana. Lovecraft bőbeszédűen, alaposan értekezik arról, hogy a szegénység mocska másnak sem ad otthont, mint bűnözésnek, furcsa orgiáknak és ördögimádó kultuszoknak.

Mármost, narratív szempontból semmi kivetnivaló nincs egy ilyen világ bemutatásában, sem abban, hogy egy narrátor minderről (saját személyiségéből adódóan) végtelen undorral, meg nem értéssel, és megvetéssel beszéljen. Lovecraft viszont itt nyilvánvalóan nem foglalkozik narratív szempontokkal. Mondhatni, indulatból ír, sértetten. Sérti, hogy mocskos idegenek tolakodnak be a tiszta, nemes Amerikába, és egy pillanatra sem érdekli az ő nézőpontjuk, hogy milyennek látják ők a feketéket zaklató rendőröket, a kilátástalanságot, a szegénységet, vagy hogy a hozott kultúrájuknak mi is a lényege, hogy vajon tényleg valami ördögimádó országból érkeztek-e és hozták magukkal a romlást. Leírásaiból alig szolgálja valami a történet cselekményét, vagy annak minőségét.

LaValle_Fekete_tomTöbbféle reakció ismeretes erre a fogalmazási attitűdre, sokan ma tiltakoznak ellene, esetleg lekezelő mosollyal javasolják mindenkinek, hogy az ilyen történeteit nyugodtan kihagyhatjuk, vagy éppen elüthetjük azzal, hogy annyira nem is vészes (bár Lovecraft később maga is elismerte, hogy csapongó, nem túl jól sikerült írás). Mindez olvasói vérmérséklet kérdése.

Felmerül viszont a kérdés, hogy vajon ma egy afroamerikai olvasó, aki rajong a legjobb, legfontosabb fantasztikumért, horrorét, mit is érez, amikor Lovecraftot olvas? Vagy még inkább: meg lehet írni Red Hook borzalmait helyesen?

Míg tehát bloggerek és önjelölt díj- és irodalomkritikusok marakodnak Lovecraft irodalmának érvényességén, Victor LaValle csendben megírt egy kisregényt, amely pontosan ezt teszi. Nem prédikál, nem foglal állást, nem politikai indulatból fogalmaz. Mindössze elmondja Malone és Suydam történetét egy fekete zenész szemszögéből is, mélyebb karakterekkel, hitelesebb kor- és társadalomrajzzal, amelyben a bőrszín, származás és szociális háttér formálja ugyan a jellemeket, de az előítéletek helyére a felszín alatt rejlő tényleges problémák megértése is végre a helyére kerül.

*

Victor LaValle maga New York-i író, több irodalmi díjat, jelölést kapott már, a Fekete Tom balladája pedig az ötödik megjelent könyve, amely most megjelent magyarul is, a Fumax kiadó gondozásában, Rusznyák Csaba fordításában.

Terjedelmét tekintve egyáltalán nem hosszú: egy nagyjából 160 oldalas kisregényről van szó. Főhőse Charles Thomas Tester, egy utcai zenész, aki életkörülményeihez képest elegánsan öltözött művészként csempészget árukat ide-oda New York városában. Egy este egy Robert Suydam nevű, gazdag hollandus figura szólítja le, miszerint fizet neki ötszáz dollárt, ha az egyik „összejövetelén” eljátszik néhány dalt. Charles Thomas Tester ezzel akaratlanul egy mély, kaotikus okkult tanokban járatos alvilági közegbe száll le.

Robert Suydam az egyik visszatérő karakter Lovecraft történetéből. Mindkét interpretációban olyan karakter, aki bevándorlókat hív meg otthonába, hogy velük sötét dolgokban mesterkedjen. Ezzel ugyan felkelti a hatóságok figyelmét, de nem tudnak rábizonyítani semmi törvénybe ütközőt.

Egy másik ismerős karakter Thomas F. Malone, a nyomozó, aki meglátja azokat a dolgokat, amelyek az átlagos rendőr számára rejtettek. Járatos ő is az okkult tudományokban, és Suydam gyanús viselkedése csak az egyik oka annak, hogy nyomoz utána – ugyanilyen erős benne a kíváncsiság is, hogy többet tudjon meg a tiltott, elmondhatatlan dolgokról.

Charles Thomas Tester viszonya ehhez a két régi karakterhez kulcsfontosságú lesz abból a szempontból, hogy újraértelmezzük, vagy legalábbis értelmet adjunk az eredeti novellának, amely fogalmazása, stílusa és hangsúlyai miatt kifejezetten nehezen érthető, egyáltalán nem világos történet.

Amit megtudunk belőle (és ezek a szálak LaValle kisregényében is megjelennek), hogy Suydam ténykedése közös célra hívja a bevándorlókat, hogy bizonyos beteges rítusok során valamiféle borzalmat idézzenek elő, ugyanakkor Suydam is több idegen kultuszt ismerjen meg közben – Malone pedig mindig egy lépéssel mögöttük jár.

Radikálisan a kisregényben sem változik meg a történet. Suydam itt is bevándorlókat gyűjt maga köré, igyekszik kapcsolatot létesíteni valamiféle külső, kozmikus hatalommal, és a végén egy nagy rendőrségi leszámolásban ér véget a kirobbanó káosz. A nyomozó, Malone ugyan túléli az eseményeket, de sorsa testi és mentális nyomor.

Hogy Suydamnak mi is volt mindezzel a célja, vagy milyen kárt okozott a világban, azt Charles Thomas Tester (és a belőle vált „Fekete Tom” nevű természetfeletti figura) karaktere és nézőpontja fogja világosabbá tenni. Mivel tisztább, érthetőbb, életközelibb képet kapunk a szereplőkről, az eredeti történet is egy kicsit érthetőbb, követhetőbb lesz.

victor_lavalleÉrdekes módon nincs bőrszín alapján történő erkölcsi tisztítás, reciprokfogalmazás: Fekete Tom nem lesz feltétlenül jó karakter, és a gazdag fehérek sem lesznek ezen a vonalon gonoszak. Adva van egy olyan közeg, amelyben a hatalomvágy, a szegénység, az előítéletesség, és az okkult iránti érzékenység olyan események láncolatát hozza létre, amely egyszerre tekinthető Lovecrafti értelemben kozmikus kataklizmának, és a karakterek szempontjából balladának, amelyben minden szereplő tragikuma abból fakad, hogy a másiktól félt, hogy a másikat nem értette meg. Ebben a félelem csakis gyűlöletet, majd apátiát szül, vagyis színtiszta Lovecrafti horrort.

LaValle konvencionális, egyenes szépirodalmi stílusban ír, Lovecraft írói manírjai csak nyomokban, utalásokban jelennek meg. Ez frissé, olvasmányossá teszi a történetet, ugyanakkor az is igaz, hogy ha bárki a Red Hook-tól függetlenül olvassa, nem kap különösebben új, eredeti, vagy kielégítő történetet. Az is zavaró lehet sokaknak, hogy bár az eredeti novella nem kapcsolódik szorosan Cthulhu-hoz, LaValle nyíltan felemlegeti, egy alkalommal név szerint is (ami már csak azért sem szerencsés, mivel komolyabb rajongói körökben egyre ritkábban tesznek egyenlőségjelet a Cthulhu-mítosz és Lovecraft életműve között[6]).

Ezt leszámítva kellemes, kompetens, élvezetes írás, de elsősorban „párbeszédirodalom”, amelyre egyébként egyre több példát látunk zsánerirodalmi közösségekben, ahogy új írók megpróbálnak régi műveket újraértelmezni, átértékelni saját nézőpontjuk, értékrendjük szerint.[7] Lovecraft életműve erre különösen alkalmas, mert bár világnézete zárkózott volt, irodalmi szemlélete a kezdetektől nagyon is inkluzív, mindig bátorított írókat, hogy tegyenek hozzá életművéhez, vegyenek el belőle, ahogyan ő is tett más írókkal, amikor megteremtette mai napig nagy hatású, sajátos világát.

Victor LaValle könyve egyszerre főhajtás és kritika az eredeti novellához, célszerű őket egymás után olvasni. A szereplők társadalmi helyzetének hiteles ismerete a bizonyíték, hogy nem kell az ellenkezőjére fordítani egy történetet, hogy ellensúlyozzuk annak hiányosságait és előítéleteit.

Fumax, Budapest, 2017
126 oldal · puhatáblás · Fordította: Rusznyák Csaba

* * *

Jegyzetek

A cikkben szereplő novella szabadon olvasható magyarul a Magyar H. P. Lovecraft portálon: Red Hook | A cikk eredetileg az Azilum (Lovecrafti magazin) 2. számában jelent meg.

[1] Jorge Luis Borges történetet írt a tiszteletére, és látszólag nem vette zokon, hogy Lovecraftnak volt egy-két illetlen szava a Dél-Amerikaiakról. Durvább példa a hírhedt On the Creation of Niggers című költemény, amelynek felfedezése eléggé összezavarta Nnedi Okorafort, amikor megnyerte a Lovecraftot ábrázoló World Fantasy-díjat. És mégis: az ekörül kitörő vitában is nyilvánvalóvá vált, hogy mindennek ellenére változatos etnikumú zsánerirodalom-rajongók is hajlandóak megvédeni Lovecraft munkásságát.

[2] Kifejezetten szemléletes anekdota, amikor W. Paul Cook rövid látogatást tett Lovecraftnál, de anyja és nagynénje vonakodtak beengedni a házba a megjelenése miatt. Lásd S. T. Joshi: I Am Providence, Hippocampus Press, 2013. (9. fejezet)

[3] Lásd Haden, Davis: Egy séta New Yorkban (részlet). In: Azilum 1. sz. p. 16.

[4] H. P. Lovecraft: Amerikaiság. In: Howard Phillips Lovecraft összes művei III., Szukits, 2005.

[5] Lásd Ruthanna Emrys és Anne M. Pilsworth kommentárját (Lovecraft’s Most Bigoted Story, No Really: “The Horror at Red Hook”).

[6] S. T. Joshi ennek többször hangot is adott, lásd a Black Wings of Cthulhu antológia előszavát, vagy az interjút az Azilum első számámban (p. 22, eredeti forrás)

[7] Leah Schnelbach: Race, Publishing, and H.P. Lovecraft: A Conversation With Daniel José Older and Victor LaValle

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Balfake szerint:

    HPL szerintem nem annyira az egzotikus bantunégerektől félt, hanem az emberi lét alapvető értelmetlenségétől a közönyös univerzumban, mint le is írja sokszor (ahogy a kedves fordulatokat is az untermensch bevándorlókról, de az jóval felszínibb jelenség).

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon