Egy hete mutatták be a Szárnyas fejvadász 2049-et (Blade Runner 2049), mostanra már talán a legtöbbekben leülepedett az élmény, úgyhogy élménykibeszélős, közös cikk következik, kinek hogy tetszett a Blade Runner 2049, főleg az 1982-es eredetivel összevetve.

Farkas Balázs (fbdbh):blade-runner-2049-poster_A1

Talán generációs dolog, de fuh de irritált engem az első Blade Runner, az újnál meg folytak az örömkönnyeim. Valószínűleg sokat jelent, hogy nagyon PKD-purista vagyok, és úgy éreztem, a 2049 sokkal jobban felszínre hozta a PKD-manírokat, mint az első Blade Runner. Ugyanakkor csak dicsérni tudom, hogy egy ilyen méretű, érinthetetlennek tűnő klasszikushoz nyúlt, és nem lett vállalhatatlan szemét. Sztori alig van – de ez az első részben is így volt. A sztori akkor bontakozik ki előttünk (szintén mint az első részben), ha figyelünk, bele van kódolva a díszletekbe, a némán maga elé meredő goslingiádákba, a zúgásba, a semmibe, az értelmetlenségbe, az abszurdba. Nekem ez nagyon átjött. Villeneuve itt teljesen cinema-nyelven beszél. Végig az járt a fejemben, hogy Dűne, Dűne, Dűne, basszus. Ez a film teljesen olyan, mintha Lynch Dűnét rendezne. Mármint ha tényleg DAVID “The Return” LYNCH rendezett volna egy FRANK HERBERT’S™ DŰNÉT.

Lassú, üres, zajos, semmiből semmibe meredő film a 2049, vagyis atyaég de nekem való. Leolvadt az arcom is, annyira gyönyörű. Nálam az egész Harrison Ford megjelenésével esett szét – nem az ő sztorija, nem is érezte jól magát benne. Ő érzelmileg érintett, mindenki más már teljesen szénné égett személyiségügyileg, mindenki hamis, nem valódi dolgokat szeret, nem valódi dolgokért küzd, nem valódi érzésekkel. Jaj, áh… teljesen otthon éreztem magam ebben a 160 percben.

Blade_Runner_2049_4

Benkő Marianna (makitra):

Keményen hangzik, de ez a mozi nem volt több egy jó nagy lufinál. Mostanában egyébként is tartok azoktól a filmektől, amik az előzetesekben a látványon túl semmit nem ígérnek – tudom, tudom, vigyázni kell, nehogy kiszivárogjon a cselekmény, de komolyan, a mozi nem több annál, mint puszta történetmesélés?! Végső soron nem is igazán értem, hogy ezen a történeten miért kellett annyira óvni, mert pont annyira volt összetett, mint az első rész.

De hogy ne csapongjak ennyire, miért is lufi? Szóval szép-szép, tényleg, helyenként, de csak tényleg ritkán van annyira hangulatos (a sárga porban-fényben úszó tévé-székház valami csodás), mint az elődje, mert egyszerűen ezekkel a lenyűgöző képekkel (Oscar-díjat végre Roger Deakinsnek!) nem sikerült semmit kezdeni, nincs mögötte tartalom. Egyrészt imádja a csöndeket (már amikor épp nem Hans Zimmer dübörög – túl nagyszabású zene volt ez ennek a filmnek), de nem tölti meg. Így a lassúság nem gondolatokat ébreszt, csak vontatott lesz tőle a mozi, és teljesen érdektelen. Ráadásul, míg a mozi néha semmi információt nem ad át a képeken, másutt, amikor bíznia kellene bennük, túlontúl szájbarágós, flashbackkel és narrációval rontja el az élményt.

A szereplőkben pedig semmi magával ragadó nincs. Jellemző, hogy csak a zárójeleneten érzékenyültem el, de pont azért, mert az az előző filmre, a szereplő múltjára utalt, így egy felépített karakterre könnyebb volt reagálni. Az új alakok még csak meg sem karcoltak, nem tudtam érzelmileg bevonódni az útjukba, nem érdekelt, mit találnak. Pedig tényleg próbálkoztak témákkal, a (rab)szolgaság és felszabadulás, az önálló akarat, a mesterséges intelligencia és az érzelmek, élet és halál kérdései mind ott lebegtek, de egy pillanatig sem tapadtak meg bennem. Pedig a színészek igyekeztek, de a legtöbb karakter motivációja kidolgozatlan maradt, néhol pedig teljességgel érthetetlen.

Végső soron az első filmmel való összehasonlítás is értelmetlen: hajlamos vagyok egyetérteni azokkal, akik szerint teljesen felesleges volt bolygatni az első film mitológiáját. Érdemben nem sokat tudott hozzárakni az alapokhoz és anélkül is meglett volna az egyszeri néző; másrészt a BR2049, amennyire működik, megáll a saját lábán is. Csak kicsit sajnálom, Denis Villeneuve-nek a tavalyi Érkezés után nem sikerült ismét betalálnia. De úgy látszik, Ridley Scott szelleme túlontúl erős: nem csak a saját teremtményeit rontja meg, de azokét is, akikhez éppen csak (producerként) köze van.

Blade-Runner-2049-2

Juhász Viktor:

Egyik meghatározó filmélményem a Blade Runner, mert örökre beoltott az esőben ázó, neonfényes gigametropoliszok hangulatával, a hatás pedig egyik újranézéssel sem kopott, sőt minden alkalommal újabb meg újabb rétegek tűntek fel a noir-scifi burkolat alatt. Ennek köszönhetően természetesen őszinte gyanakvással fogadtam a folytatás hírét, és sokáig szkeptikus is maradtam – aztán az első előzetessel meggyőztek arról, hogy ha más nem is, az ikonikus atmoszféra megmarad.

Közben megérkezett maga a film, és úgy gondolom, a Blade Runner 2049 nem kizárólag a hangulat újrateremtésében járt sikerrel, hanem egyszerre őrzi meg és gondolja tovább az eredeti történet szellemiségét és látványvilágát. Nem csupán döbbenetesen gyönyörű képekkel kelti életre a disztópikus jövőt, hanem ki is bővíti azt: egyrészt kimerészkedik Los Angelesből a roncsmezőkre és a radioaktív romhalmazként is fenséges Las Vegasba, másrészt magát a nagyvárost is megváltoztatja valamelyest, anélkül, hogy eltüntetné az egyediségét. Az eredeti film lármás, nyüzsgő metropolisza megmaradt gigászinak, mégis sokkal kihaltabb lett minden, és hiába kelletik magukat a felhőkarcolónyi neonreklámok mellett már a roppant hologramok is, a külső terek sötétségbe borult negyedeinek magányosságát (ami érdekes módon sokkal jobban megidézi az eredeti Dick-regény elhagyatott Földjét, mint az adaptációnak készült első film) csak fokozzák a steril, futurisztikus belső terek. Külön pozitívum, hogy a készítők az eredeti Blade Runner 2019-es évének mára egyértelműen retrónak számító jövőjét gondolták tovább, és nem cserélték le azt egy áramvonalasabb, mai alapokon álló technológiai vízióra.

A történet ezúttal sem különösebben bonyolult, de egységes, kerek és kifejezetten Blade Runneres. Különösen örülök annak, hogy több helyen sikerült kikerülnie a hollywoodi nagyfilmek szokásos csapdáit, legyen az a kiválasztott főhős toposza, az elnyomottak győzedelmes lázadása vagy a szerelmi szál. Az pedig, hogy a legerősebb érzelmi szál egy hologram és egy replikáns között szövődik, legalább annyira érzékelteti a jövő szomorkás ürességét, mint az itt már sötétbe borult céges zikkurat előtt elhaladó, magányos repülő autó.

A sztori egyszerre új és egyszerre folytatás, ami ügyesen dobja fel újra és nem rontja el a Blade Runner mai napig ezerszer elemzett rejtélyeit, és maga is hozzátesz néhány kérdéses motívumot, és akárcsak az első film esetében, itt is lehet vitatkozni, vajon véletlen vagy szándékos következetlenségek-e. Hibátlan a film? Közel sem, de a Blade Runner sem volt az, és ez semmit sem von le az értékéből. Talán lehetett volna benne kicsit több a noir, vagy ott van a zene, ami egyáltalán nem rossz, de Vangelis zsenijét meg sem közelíti, mint ahogyan az ellenfelek sem érnek fel teljesen Rutger Hauer replikánsához. Mindenesetre szépséges és nagy élmény: habár számomra továbbra is Ridley Scott Blade Runnerje (a 2007-es Final Cut néven létező változata) marad az etalon, a Denis Villeneuve Blade Runner 2049-jének képei, hangulata, jelenetei a film megtekintése óta rendszeresen kísértenek, és azt hiszem, ez így is marad most már.Blade_Runner_2049

Markovics Botond (Hackett):

Amikor ezt írom, alig fél órája jöttem ki még csak a moziból, úgyhogy még nagyon kavarog bennem az élmény. Az 1982-es Blade Runnert minden hibája ellenére az egyik (ha nem a) legjobb SF filmalkotásnak tartom, egy méregdrága művészfilmnek, ahol történet mellett (néha helyett) képek, fények, hangok, mozdulatok, érzések együttese, és valami ritkán tapasztalható hangulat és szimbolizmus egymástól elválaszthatatlan egyvelege elevenedik meg. Hasonlót vártam a 2049-től is.

A végeredmény elsőre számomra  kicsit felemás lett: adott is, meg nem is, úgyhogy hamarosan megyek is újranézni, remélem, idővel letisztul a film és a hatása.

Villeneuve értette a Ridley Scott féle 1982-es filmet, és azt, hogy mi tette kultikussá. (Sajnos egyelőre az alacsony nézettség miatt úgy tűnik, azt is értette – ha nem is tudatosan -, hogy miért bukott meg a régi film a mozikban). Helyenként fantasztikusan idézi meg, és gondolja tovább az eredetit, képes párhuzamot teremteni az előddel, de emellett amit hozzátesz, az önállóan is megállja a lábát. Így kell intelligens és önállóan is megálló folytatást csinálni. Sokszor viszont sajnos inkább csak másolni, utánozni próbálja a Scott féle mozit, ami néha egészen jól sikerül, néha viszont gyengén.

Vizuálisan a legszebben fényképezett, és az egyik legkreatívabb, legerősebb atmoszférájú jövőkép, amit eddig láttam, és ugyan itt-ott néha megbicsaklik, kizökken a látvány, de csak pillanatokra, főleg egy-egy túl üres, a többi jelenethez képest semmitmondóbb díszletben. Na, de a város! A porban fuldokló Los Angeles, vagy Los Angeles a magasból, Los Angeles az utcaszintről, Las Vegas radioaktív sárga pokla és letűnt sztárokat, hivalkodó fényűzést szomorúan megidéző üressége, vagy a város menti gigászi szeméttelep, mind fantasztikusan felépített, lélegző, fojtogató helyszín. A film tele van olyan emlékezetes jelenetekkel, amelyek évek, évtizedek múlva szerintem ugyanolyan kultstátuszba kerülhetnek, mint az elődé. Kár, hogy ezek nem alkotnak koherens egészet, sokszor elvész a varázs, vagy egyszerűen csak túl hosszúra nyúlik.

A Jared Leto féle Niander Wallace-szálra viszont kifejezetten dühös vagyok. Leto nagyon jó, azonban Wallace karakterében sokkal, de sokkal több volt annál, amennyit szerepelt – ahogy a Harrison Forddal közös múltban vájkáló jelenetük elemi erejű volt, ilyenből sokkal több kellett volna. (Azt tudtátok, hogy Leto szerepét eredetileg David Bowie-nak szánták?). Ahogy Vangelis is nagyon hiányzott, mert Hans Zimmer és Benjamin Wallfish zenéje ugyan néha nagyon erős, de néha érzéketlenül és értelmetlenül dübörög, néha pedig nincs, amikor kellene. Biztos, hogy sietniük kellett, és egyébként jó a zene, csak többször nem találták el, érezték át az adott jelenet hangulatát.

A legnagyobb bajom viszont az amúgy egyszerű, de csavarosnak tűnő történettel van, mert ahová végül kifut, ott felmerül a kérdés, hogy pontosan mit is akartak ezzel elmondani. Lehet, hogy csak nekem nem tisztult még le, de szerintem túl sok témába kapott bele a film, viszont a többségét csak félig vitte végig, és nagyon hiányzott egy “Tears in Rain”-jellegű erőteljes lezárás.

Szóval, nekem ez egyelőre egy felemás film, tele zseniális, ugyanakkor sokszor unalmas és semmitmondó jelenetekkel. Egy film, amire viszont emlékezni fogok, és amin még sokáig gondolkodni fogok. Jó lenne, ha sokkal több ilyen film, több ilyen fantasztikus film készülne, ami nem csak egy nagy dirr-durr, viccesnek szánt poénokkal, hanem kihasználja azt, amit a mozi jelent, és nem baj, ha megosztó, de legalább nem száll el három másodperccel a végefőcím után, mint egy lufi – igen, most rátok nézek, futószalagon gyártott szuperhős filmek és buta sci-fi filmek -, hanem a maga csendes módján bemászik a bőröm alá, és nem ereszt egykönnyen. A Blade Runner 2049 számomra ezzel a felemás érzésemmel is a 21. század egyik legjobb SF-filmje. És meglátjuk, milyen lesz másodszorra.:)

blade-runner-2049_5

Sümegi Attila (Raves):

Sosem a történetükért szeretek bele filmekbe. Ha a történet lenne az elsődleges szempont, akkor nem lenne értelme újra és újra megnéznem a kedvenceimet. Egy fordulatos történet nem marad meg olyan mélyen bennem, inkább a hangulat, a jelenetek feszültsége, a színészi játék vagy ezek összessége, a hatás az, ami odaszegez a székhez.

A nyilvánvaló audio-vizualitás és az ebből adódó hangulaton túl számomra a Szárnyas fejvadász a kérdések filmje. Az élni akarás, a szabadság és az emberré válás szomorkás balladája. A legnagyobb kérdés persze az, hogy Deckard replikáns-e? Emlékszem, mennyire kiakadtam, rajta, amikor Scott azt nyilatkozta, hogy igen, mert hirtelen értelmetlenné vált számomra a film mondanivalója. Mi értelme annak, hogy Roy megmenti Deckardot, ha mindketten replikánsok? Hol marad akkor az ember fölé növő másolat?

Éppen ezért is vártam annyira a folytatást, kíváncsi voltam, vajon meg fog-e válaszolni nyitva hagyott kérdéseket, és mer-e, tud-e feltenni újakat. És nem kellett csalódnom. A Blade Runner 2049-nek sikerült továbbgondolni az első részt, új kapukat tárt fel, de nem akart kényszeresen mindenre válaszolni.

És sikerült nálam azt is elérnie, hogy most már egyáltalán nem érdekel, hogy Deckard replikáns-e (egyébként szerintem az). És nem zavar már, hogy van-e értelme Roy segítő kezének. Mert a Szárnyas fejvadász, így együtt a két rész, most már egyértelműen a replikánsokról szól, ez az ő filmjük.

Az ő magányukról, elkeseredésükről, vágyukról, hogy emberek legyenek, hogy emberszámba vegyék őket. És ebből a szempontból a replikánsok semmiben sem különböznek más elnyomott társadalmi rétegektől, népektől, kultúráktól vagy akár nemtől. Éppen ezért annyira aktuális ma is a Blade Runner, ugyanúgy, mint 35 éve volt. Az egyenlőtlenségből kitörni vágyás, a szabadság utáni áhítozás, a tökéletességre való törekvés alapvető emberi tulajdonság, és itt jön rögtön az ebből következő másik nagy kérdés: mi tesz minket emberré? Az első filmben az érzelmi reakciókat kutatták, a folytatásban ez már nem kérdés, hszen látszólag egy mesterséges intelligencia is képes aggódni. Most már ember és replikánsok közt az egyetlen különbség, hogy képes-e reprodukálnia önmagát (ebből a szempontból, és persze hangulatában rokonságot véltem felfedezni egy másik nagy kedvencemmel, az Ember gyermekével is).

Deckardot embernek hittük, és felmerült, hogy talán replikáns, K-ról pedig tudtuk, hogy replikáns, de kicsit embernek hittük. De vajon nem az?

És Nektek mi a véleményetek? Megérte várni a 2049-re? Felér az elődhöz, kell-e egyáltalán hasonlítgatni, megáll önállóan a lábán?

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 6 hozzászólás érkezett.

  1. locorocko szerint:

    Benkő Mariannal értek egyet, a többi kritika ráadásul olyan, mintha szégyenlené bevallani, hogy nem jó a film, nem tetszet neki ezért mis-másol.
    Tényleg egy lufi, látványosnak látványos, na de ma már melyik film nem az,

  2. Balfake szerint:

    Az első rész lényegesen jobb volt, mint az alapjául szolgáló, kissé korlátolt PKD-kaptafagyüjtemény (sivár helyeken paranoiás alakok döbbennek rá nagy dolgokra, néha lelövik egymást), még ha a művész egy interjúban elő is adta a hattyú halálát arról, mit tesz a disznófejű Hollywood az ő remekművével.

  3. Balfake szerint:

    Na megvolt a nagy élmény, annyira nem rossz, mint tartottam tőle, de az elsőhöz nem fogható, bár ahhoz kb. semmi. Csak azt nem tudom még mindig, hogy nyírhatja ki az ember csak így lazán a fél rendőrséget a HQ-ra besétálva, még ha gonosz céges android is.

  4. jocibmx szerint:

    Nagyon szeretni akartam, de nem tudott meggyőzni. A soundtrack felejthető, a történet pedig borzalmasan vontatott, pedig én még a Tarr Béla féle türelemjáték filmeket is szeretem, de ez még azokhoz képest is valahogy borzasztó lassúnak tűnt. A látvány rendben volt, bár hozzáteszem az első részből még jóval a film megtekintése után is beugrottak beállítások, az újból már másnapra nehéz volt előhívnom bármit is. Úgyhogy összességében nagy csalódás volt, sajnálom mert nagyon szeretni akartam.
    Üresnek éreztem a filmet, és bár sokan próbálták ezt tudatosan kezelt koncepciónak beállítani (K egy múlt nélküli ember, egy széthullott világban,gyökerek és személyes kapcsolatok nélkül) szerintem ez nem volt tudatos. Inkább szerettek volna valami nagyot mondani ezzel a filmmel, ezért sok mindenbe belekaptak, de semmi sem lett kibontva teljesen ezért üresnek érződik.
    Érdemes volna egyébként másodjára is megnézni, talán második alkalommal már nem az első részhez hasonlítanám, hanem inkább önmagában értékelném.

  5. jocibmx szerint:

    Ami megmenti a filmet számomra az a továbbgondolt háttérvilág. A mocskos hóban fürdő város, a rengeteg neonnal, a városon kívüli no man’s land, a sárga porban úszó Las Vegas…ezek mentik meg valamelyest a filmet számomra.

  6. Sedon szerint:

    Én Hackettel értek a leginkább egyet.

    Magában nézve szerintem egy kiváló, de semmiképpen nem tökéletes alkotás. Okos sci-fi és tele van olyan dologgal, amit az agyam rágcsálhat üres járatban. Számomra sem éri fel az eredetit, folytatásnak is nehezen nevezhető, de egy különálló(bb) átgondolt sci-fi filmnek igen.

    Sokszor gondlkodtam nézés közben, hogy ezt vágni kéne… Tele van kiváló, zseniális jelenetekkel, meg érdekes gondolatokkal, de közben meg van egy pár teljesen felesleges(re nyújtott) rész is benne.

    Meg azon, hogy ez egy eléggé nihilista, nem-törődöm világ, a fényképezés és a jelentek ezt a vonalat viszik, miért nem kerestek egy minimalista zene szerzőt(Jóhannson esetleg?). Hans és Ben nem ütötték meg azt a hangnemet, ami a filmet végigkísérte.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon