SFmag

Most érdemes újságoshoz mennie annak, aki szereti a magyar fantasztikumot – két ígéretes lap is várja leendő gazdáit.

Kezdjük az időrendben elsővel: a Fantorzio a nyughatatlan Tálosi András legújabb projektje, egy kéthavi, nyíltan ponyvalap, amely a spekulatív irodalom minden ágával kíván foglalkozni – a science fictiont kivéve.

A következetesen hangoztatott „ponyvalap” jelleg ellenére az első szám impozáns, talán túlságosan is az: a szemre B5-ös méret mellé 82 oldalnyi, fényes papír jár. Ennyit egyrészt el is várhatunk az 1200 forintért, másrészt viszont személy szerint jobban örültem volna a régi Galaktikák, Átjáró méretének és papírjának – nemcsak a polcokon lett volna helye, de talán az oldalak sem tűntek volna annyira szellősnek.

Merthogy a nyitószámban egyetlen novella, és egy kiegészítő hangulatprittyprutty kapott helyet. Ráadásul (habár nem derül ki világosan) mintha mindkettő a főszerkesztő saját munkája lenne. Mindezek után pláne ne hagyjuk, hogy a blőd alcím („a gyilkos egy óriási gyík”) eltérítsen minket. A Budapesten játszódó, misztikus Sherlock Holmes-parafrázis jól megírt, hangulatteremtő írás: tökéletesen definiálja, hogy mit vár a készítője a Fantorziótól.

Kérdés marad, hogy mi mit várhatunk tőle – további Sándor Kristóf novellákat, remélem, biztosan. A magazin indulása előtt pályázatot írt ki – ezek a művek is hamar feltűnnek. Kíváncsian várom, hogy a főszerkesztő mennyire engedi elkalandozni a múlt századforduló környékéről az írásokat, mert jelenleg még nem látszik biztosan, hogy férne el a lapban mondjuk egy huszonegyedik századi horror vagy másik világon játszódó fantasy.

A Fantorzio előtt ott a lehetőség, hogy nem csak olvasótábort, hanem szerzői közösséget is toborozzon maga köré – talán a kategorikus nem a sci-fire is enyhül majd. Ha sikerül ez neki, akkor újból lesz egy olyan magazin az újságárusoknál, amit jó szívvel vesz meg az ember.

A Fantorziónál még meglepőbb azonban a másik lap, a Fantomatika. Önmagában a színes képregény, sőt, akár a magyar képregény az újságárusi forgalomban már szerencsére újból nem meglepő, minden más azonban az.

A Fantomatika kívülről jött, és ez alatt nem azt értem, hogy maga a lap és szerzői (az első számban Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás) erdélyiek.

Sokkal inkább azt, hogy maga a képregény úgy csapódott be a magyar képregény frontvonalai közepébe, mint a címlapon szereplő űrhajó. Nem követi a magyar, „történelmi képregényes” hagyományt, nem akar manga lenni, nem akar szuperhős-képregény lenni, sőt, még a maradékként sokszor kiosztott jelzőt, a művészi képregényt is elkerüli.

Leginkább az iskolák szüneteiben rajzolt, filctollas képregények hangulatát idézi, ám Sárosi Mátyás képeiben nyomai sincs az (ál)amatőrizmusnak: tudatosan felépített, következetes képi világot kapunk, ahol néha, egy-egy képkockánál szokatlanul sokáig elidőzünk: önálló képként, festményként is működnek. Műves, kézműves képregény ez, a javából. Csak remélni tudom, hogy e mellett az aprólékosság mellett lehet tartani a havi tempót.

Szokatlan az is, hogy történetközpontú művet kapunk – de ez most nem akciójelenetek és robbanások sorát jelenti. A cselekmény lassan hömpölyög, közel negyven oldalon át. Az első szám csupán a kezdet – nem tudom mikor olvastam ilyen, a régi idők sci-fijeit idéző történetet, amelyik ennyire megnyugtatott.

Ami nyugtalansággal tölt el, az a Fantomatika sorsa: ilyen képregény, ilyen képregénysorozat kell, de nagyon kicsi az esélye, hogy megtalálja közönségét a hazai képregény- és sci-fi rajongók között.

Összegezve a fentieket: két ígéretes lap indult útjára – ha meg akarjuk tudni, mivé növik ki magukat, sétáljunk csak el a legközelebbi újságárusig. Most, és a rákövetkező hónapokban is.

Hozzászólások

hozzászólás