„Let’s go. In and out. 20 minute adventure.”
Ritka a jó tudományos-fantasztikus komédia. Akkor működik igazán, ha tényleg érti a nagy ötletek egyszerre komikus és rémisztő távlatait, ha belelát az emberi lélek mélységébe, és tükröt tart felénk, ha képes kellő érzelmi passzivitással, kívülállóként tekinteni az emberiség jelentéktelenségére, és mégis megtalálni a szívét a megfelelő pillanatban, miközben másodpercenkét záporoznak a gegek és félelmetes filozófiai koncepciók.
És mennyire ritka a jó tudományos-fantasztikus komédia rajzfilmben. 2013-ban ért véget a Futurama, de még abban az évben töltötte ki ezt a hiányt a Rick and Morty – a két sorozat közötti különbség letaglózó. A Rick and Morty annyira tisztán a 2010-es évek terméke, hogy miközben néztem, végig azon gondolkodtam, hogy ezt nem lehetett volna megcsinálni tíz évvel ezelőtt.
A koncepció egyszerű: az öreg Rick hét év távollét után beköltözik a Smith családhoz, és időnként elragadja Morty-t, a tinédzsert mindenféle interdimenzionális kalandra. A nyilvánvaló Vissza a jövőbe hasonlóság nem véletlen, Justin Roiland rém gusztustalan internetes paródia-rövidfilmjéből, a The Real Animated Adventures of Doc and Mharti-ból ered a sorozat, amelyben az időgépet csak úgy lehet elindítani, ha Mharti nyalogatni kezdi Doki herezacsiját.
Ennél a Rick and Morty valamivel szelídebb (nincsenek nyíltan obszcén jelenetek), de mivel egy tabuk nélküli, mémekben és populáris kultúrában edződött generációban született, teljesen kiszámíthatatlan és nagyon felnőtt témákat hoz be váratlanul, különös kegyetlenséggel. A sorozat szívében az öreg, abuzív, önző és anarchisztikus Rick és a nem túl éles eszű, főleg alapvető ösztönöket kielégíteni vágyó, de bátortalan Morty közötti bizarr dinamika áll – mindkét karakternek maga Justin Roiland adja a hangját.
Az egyik érdekessége a sorozatnak, hogy bár időnként egy-egy rész teljesen nyilvánvalóan egy ismert film paródiájaként is értelmezhető, előtérben állnak az eredeti ötletek. A nagyobb tematikus hasonlóságokat leszámítva alig vannak egyszer használatos popkulturális utalások, ezekre épített viccek, ami kimondottan üdítő az olyan fárasztó sorozatok mellett, mint mondjuk a The Big Bang Theory. Itt minden utalás egy teljesen jól kitartott szatíra, miközben a párbeszédek kifejezetten sajátos szituációkra, valamint Morty családjára fókuszálnak.
A családi dráma itt különösen érdekes, és a sitcom-felépítés ellenére vannak visszafordíthatatlan (vagy annak tűnő) változások is, amelyekre később is utalnak. Rick jelenléte terhet rak a Smith család mindennapjaira, a lánya házassága fokozatosan fordul krízisbe, miközben a kalandok sohasem állnak meg, fel is merül a kérdés, hogy miért van szüksége a veszélyes helyzetekre újra és újra.
A legjobb pillanataiban a Rick and Morty az eszképizmus utáni szüntelen, drogfüggőséghez hasonló igényünk félelmetes tanulmánya, amelyben minden szereplő sajátos impulzusai után vergődik úgy, hogy másokra egy pillanatra sincs tekintettel. A párbeszédek minden második mondata riasztóan őszinte, abuzív, és Sartre / Lovecraft nyomán végig benne van a végtelen dimenziók közötti kicsiny emberiség létezésének hiábavalósága.
Nem véletlenül emelem ki Lovecraft személyét, az idegen világok erősen merítenek az ő mitikus víziójából, de felfedeztem Clark Ashton Smith néhány kozmikus írásának egészen pontos ábrázolását is, mindezt gyakran keveri a pulp-éra retrofuturista képi világával, és mindezt beáztatja az alkoholista böfögéssel központozott mocskos szájú narratívába, ahol soha senki nincs biztonságban, és ha valaki aggódik is a másikért, önző okokból teszi.
Nyomasztónak, és depressziósnak hangzik, de a prezentáció és a hirtelen jött fordulatok, éles meglátások, abszurd és sötéten groteszk szituációk folyamatosan nevettetik a nézőt. A társ-alkotó egyébként Dan Harmon, tehát aki a Community-t szerette, annak a humor szelídebb része biztosan ismerős lesz, időnként csak ez tartja a földön a teljesen elszállt, agresszív randalírozást.
Elemeit már láttuk korábban: Rick egy teleportációs fegyverrel nyit portált, mint a Sliders-ben, nyomokban tartalmaz Futuramá-t, South Park-ot, Doctor Who-t, Wilfred-et, talán még az It’s Always Sunny in Philadelphia humora is megcsillan, de látszik, hogy nem érdekli, honnan merít, mit kap elő hirtelen a végtelen tévés kalapból, soha egy pillanatra nem áll le, ráadásul teljesen improvizatív részek is vannak (amelyben a mondatok végét még a szinkronszínészek is elröhögik, és ez így benne is maradt).
Viszont amennyire véletlenszerűen dobálja be a narratív elemeket az elején, annyira szépen hozza ezeket vissza később, összetetten, néha egy-egy félredobott gegre való visszaemlékezés menti meg a szereplőket egy későbbi komplikált szituációban, és érezni, hogy nagyon jó univerzumot épít, amelyben a kaotikusság ellenére is ott van valami koherens, stabil alap.
Friss, eredeti, félelmetesen jó sorozat, fájdalmasan kevés résszel, de legalább (böööööfff) fent van Adult Swimen meg Netflixen. Nézzétek meg, vagy ne, leszarom, csak add már a csavarhúzót, Morty, fontos (bööööööffff) küldesünk van.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
Az első két évad hibátlan, összesen egy gyenge epizód ha volt bennük. A harmadik előtt Dan Harmon a válása után kicsit beleborult az agyába, a korábbi íróstábot felhigította új, sehonnét jött arcokkal, hogy kiegyensúlyozza a nemek arányát a szerzők körében.
Az eredmény az lett, hogy a zsinórban jött pár üres utánérzés jellegű töltelék szar ami szülők válása körül ugrál felesleges köröket. A legutóbbi két-három rész, amit a korábbi írók hoztak össze már jobb lett, a legutóbbi különösen erős volt.