T2 3D

Közzétette: fbdbh Szólj hozzá elsőként!

A Terminátor 2 háromdimenziós konverziójának díszbemutatóján voltunk – a film előtt egy húsz perces interjút vetítettek le James Cameronnal, amelyben felteszik neki a kérdést, hogy szerinte miért fogott meg ennyi embert ez a film, miért tart a mai napig a sikere? Cameron hirtelen nem tudja megválaszolni, hivatkozik az újító effektekre, Arnold és Linda karrierjének csúcspontjára, egy generációs nosztalgiára, de úgy tartja, nem nagyon lehet levezetni pontosan, miért is szeretik az emberek ezt a filmet.

hero_Terminator-2-Judgment-Day-3D

A válasz valóban túl összetett ahhoz, hogy egy rövid interjú hirtelen jött kérdésében választ találjon rá bárki, még maga a film alkotója is. Úgy ültem be erre a filmre, hogy már a szívemben volt, de talán annyira én sem tudtam miért, de most jelenetről jelenetre világosodott meg bennem (már így idősebben, írói szemszögből újranézve), hogy mennyire remek film a Terminátor 2.

Először is, azok közé a ritka folytatások közé tartozik, amelyek továbbgondolják, továbbfejlesztik az eredeti koncepciót és visszamenőleg az első résznek is hatalmas erőt adnak. És persze látványosabb, szebb, de nem is ez az igazán transzcendens minőség nyitja, a válaszok inkább a karakterekben keresendők.

Linda Hamilton és Arnold Schwarzenegger is az előző filmhez képest szinte száznyolcvan fokos fordulattal az ellenkezőjét játssza lényegében ugyanazoknak a karaktereknek – bátor húzás, és mégis, egymás után nézve a két részt sem tűnik teljesen elszállt megközelítésnek, nagyon is adja magát a karakterekből és az előzőleg átélt szituációkból.

Sarah-Connor

Linda Hamilton transzformációja radikális – Sarah Connor az első részben naiv, egyszerű pincérnő, mosolygós és reménnyel teli, a legnagyobb problémája az életben az, hogy egy vendég kisgyereke fagyit kanalaz a ruhájára. Aztán persze megjelenik egy gyilkos robot a jövőből, ki ne törne meg egy ilyen teher alatt? Egy évtizeddel később nem csak militarista eltökéltséggel és erővel tekint a jövőbe, de az átélt traumák hatására lekapcsolódik a megszokott társadalmi normák és átlagos emberi élet menetéről, és a jövőről kapott apokaliptikus tudása elmegyógyintézetbe juttatja.

Az első Terminátor összetett zsánerfilm, de a megállíthatatlan, szenvtelen pusztító alakja miatt erős a horror hangsúlya. A második rész ennek a horrornak a fő antagonistáját hozza vissza, ezúttal pozitív szerepben, és a filmnyelv minden kifejezésformája, központozása ennek az átváltozásnak, ennek a heroikus karakterépítésnek ad hangsúlyt, kezdve attól, hogy a Bad to the Bone-ra kapunk egy kimondhatatlanul és utánozhatatlanul menő bemutatkozást, egészen addig a pontig, amíg a gép el nem jut az emberi jellem és törékenység teljes megértéséig. És persze, hogy Terminátorként a létezésének céljával szembemenjen, és a film során egyetlen embert se öljön meg. Ezt annyira jó látni. Annyira ritka az ilyen. Ismétlem: egy horrorfilm rémalakjából egy jóképű, laza akcióhős válik. Hány filmben látunk ilyet, ekkora természetességgel?

601px-T2JDWin1887-11

Végre azt is meg tudtam figyelni, hogy az egyes jelenetek egyszerre mennyi mindent elárulnak történetről, karakterről, hogy humor, izgalom és komoly dráma is egyenlő arányban keveredik, tökéletes egyensúlyokban. Nézzünk csak meg egy bármilyen, véletlenszerűen kiragadott jelenetet, nézzük meg értő, dramaturgiai szempontból, és világossá válik, mi adja a film momentumát.

Az egyik jelenetben Sarah Connor éppen szökni próbál a Pescaderóból, nagyjából egy időben azzal, hogy a T-1000-es (a Terminátor 2 folyékony antagonistája) őt keresi, de a fia is elindul a védelmező kiborggal, hogy kiszabadítsák őt. Véletlennek tűnik, hogy mindez egyszerre történik, de mindegyiknek megvan az előzménye: előzőleg a T-1000-es és Scwarzenegger megütközött egymással, és John megmenekült, de mindketten tudják, hogy Sarah a célpont. Sarah nem tudja, de a szökése ebben a pillanatban indokolt: a nagy balhé miatt rendőrnyomozók friss fotókat mutatnak a napszemüveges Schwarzeneggerről, ez pedig megerősítése annak, hogy mégsem őrült (pedig előzőleg még a kétség szikrája is megmutatkozott), ezért megragadja a lehetőséget a szökésre (a rendőrségi fotókat összecsatoló kapocs ellopásával).

silberman

Vicces, hogy nem is erről akartam beszélni (mégis, bámulatos, ahogy itt minden szereplőnek van motivációja, eszköze és célja, hogy a történetet előre vigyék), hanem a következő nagy találkozásról, amikor Sarah a nyíló liftben megpillantja rémálmainak megtestesülését: a Terminátor áll vele szemben. Egyből menekülni próbál, a másik irányban az ápolók leterítik, de már jön is a T-1000-es, miközben a másik irányból John Connor fedi fel, hogy a régi Terminátor most az ő oldalukon áll. És… alig néhány másodperc alatt játszódik le ez a jelenet: a Terminátor elintézi az ápolókat, de nem öli meg őket. A dulakodásban eltörik a napszemüvege. A T-1000-es konkrétan átfolyik a rácsos ajtón (piszolya elakad, egy nagyon jó geg arra, hogy bemutassa a T-1000-es korlátait), az addig kétkedő, sznob Silberman odanéz, szájából kiesik az injekcióstű kupakja (egyébként az egész film nagyon jól kezeli a reakció-humort), Connorék pedig menekülni kezdenek.

Szóval, ez egy egy-két perces jelenet, amelyben:

  • Schwarzeneggernek van ideje idézni az első filmből („Jöjjön velem, ha élni akar.”), mintegy végső biztosítékként Sarah felé, hogy őt Reese/Connor küldte,
  • Látjuk az erőviszonyokat megváltozni a T-1000-es elképesztő belépőjével,
  • Látjuk Silberman arcán, hogy rádöbben, a makacs szkepticizmusa szilánkjaira törik, és bár nem negatív karakter, a kis szemétkedései után ezt annnnnnyira kielégítő látni,
  • A Terminátor első részében Schwarzenegger szinte végig napszemüvegben van, ez a napszemüveg ebben a jelenetben eltörik és soha nem kerül elő újra – véletlen volna, hogy pont ettől a jelenettől fogva Sarah szemében is más ő, mint egy gyilkos robot? A szem, mondják, a lélek tükre, és ez egy lélektelen robot nyitásának, feltárulkodásának első mozzanata, gyönyörű, emberek, gyönyörű.
  • És a futás. A T-1000-es tüzet nyit, Schwarzenegger hátába tucatnyi golyó repül: védelmező, kétségtelen. A menekülés viszont a pillanat törtrésze alatt új célokat nyit meg a szereplők felé, és a jelenet egy látványos akciójelenetet követően véget ér.

Ez lenne a film kulcsfontosságú jelenete, hogy ennyire összetett és bravúros legyen? Nézzük csak tovább, a közvetlenül ezután következő mozzanatot. Sarah az immár biztonságban száguldó autóban úgy tűnik, átöleli a fiát, de nem: csak ellenőrzi, hogy a jövő nagy harcosa nem sérült-e meg. Ezután kifakad, konkrétan letolja a saját fiát, hogy mekkora hülyeséget csinált, az ő segítsége nélkül is boldogult volna. John ettől érthető módon elsírja magát, a Terminátor pedig megkérdezi: „Mi baja a szemednek?”. John válaszol: „Semmi.”

t2_furlong2

Annak idején ennek a jelenetnek sem szántam elég figyelmet, de megint bámulatos, mennyi minden történik itt, és hogy mennyi mindent megmagyaráz a befejezéssel kapcsolatban: egyrészt Cameron itt megmutatja, hogy Sarah Connor egy szociopata, aki inkább meghal, minthogy a saját fiával boldogan együtt legyen, de ezzel veszélybe sodorja. A film végén, amikor Sarah doppelgängere megjelenik, John egyből tudja, hogy a segítségért könyörgő Sarah az utánzat, és a teljesen hibbantan, fegyverrel közelítő elmebeteg az igazi anyja, és tudja, mit mondjon. „Lőj!” Ezzel egy időben az autós jelenet felvezeti a sírás és szomorúság koncepcióját, ami később humorral, majd a végén katartikus melodrámában teljesedik ki. Érdekes adalék ehhez, hogy a Terminátor akkortájt kezd emberibbé válni, amikor Enrique-ékhez érkeznek – az ő kutyái érdekes módon nem ugatják meg, pedig ez visszatérő elem az első két filmben: a kutyák jelzik mindig, hogy veszélyes idegen érkezik.  Akárhogy is, ennek a kifutása a film végén évtizedekkel később is hatásos: „Most már tudom, miért sírtok. Csak én sohasem tudok sírni.”

Korábban, még mindig az autóban az üldözéses jelenet után, Sarah bedobja: „És most halljuk a mesét!” Véget sem ér a hajsza, már meg is van a következő célpontjuk: a Skynet születése, Miles Dyson.

Terminator-2-Miles-Dyson

Végül is sorolhatnám az ezeket megelőző és követő jeleneteket, szétszedhetném elemeire az egész filmet, de ezek alapján is azt hiszem, kimondhatom az érvemet, miszerint ennek a filmnek nincs felesleges perce, célt nem szolgáló jelenete, és nehezen találunk olyan mozzanatot a filmben, aminek ne lenne felvezetése vagy kielégítő kifutása. A film végi nagy leszámolás még hagyján (ahogy minden eszközt és szereplőt felhasználnak egy rendőrökkel körülvett erődből való meneküléshez, emberi áldozatok nélkül), de a legutolsó búcsújelenet és azutáni meditáció a jövő bizonytalaságáról, a reményről… tökéletes, feleslegessé tesz minden folytatást.

Adjuk hozzá ehhez a formulához a T-1000-es forradalmi, bámulatos koreográfiákkal kombinált, látványos megnyilvánulásait, John őszinte érzelmi kötődését egy érzelmileg nem reaktív tárgyhoz (de ez igazán emberi megnyilvánulás). Adjuk hozzá Linda Hamilton őrületesen jó játékát, Brad Fiedel zenéjét (ami leginkább mély, gyomorforgató morgás, és csak akkor csapkodja a fémet, amikor eleve fém fémnek csapódik, mintegy felerősítve az akció erejét). És végül adjuk hozzá ezt az elképesztően éles, maga Cameron-felügyelte 3D-s konverziót is, ami miatt tényleg újra kell nézni.

t2_furlong

Szóval, de, James Cameron, le lehet vezetni, miért jó ez a film. Vagy akár közelíthetnék más irányból is, mégis ugyanoda jutnék: nem lehet levezetni, miért ne lenne jó ez a film. Húzhatja a száját az ember a jövő-paradoxonon, az elszállt alapkoncepción, az akciójelenetek szüntelen, kiszámított sokaságán, de nincs a filmben olyan jelenet, ami ne lenne minden filmes eszközzel, színészi energiával és pazar látványossággal megalkotva, és egyenletes, esztétikus arányban elosztva. Te jó ég, még azt is megfigyeltem, hogy a történet klasszikus háromfejezetes leosztásának kulcsmozzanatai játszódnak csak éjszaka (a Terminátor érkezése – problémafelvetés, Sarah kimenekítése – fordulópont, erőviszonyváltás, és a végső leszámolás – befejezés), minden más jelenet nappal játszódik, ami az első rész nyomasztó sötétsége után kimondottan üdítő és reményteli.

Ezerszavas fecsegésem konklúziója egyszerű: a T2 fantasztikus film, nem öregedett semmit. Jól áll neki a 3D is, szóval nézzétek meg újra.

1997. augusztus 29-e az Ítélet Napja, ennek huszadik évfordulójától játssza a Corvin mozi a filmet 3D-ben, exkluzívan két hétig Magyarországon, a többi mozik előtt – remek élmény volt (a régi szinkron hangkeverése mondjuk időnként ledobta a minőséget, de az azóta is etalon szinkronszínészi játék bőven kárpótol), szóval nehéz lesz ezt idén bármivel felülmúlni. Hiába huszonhat éves film, a mai felhozatal legjobb igyekezetei is alig közelítik meg.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon