A kommunikáció egyik aranyszabálya, hogy ha fel akarod hívni a figyelmet egy ügyre, túlozd el a részleteket. A fiatal egyesült emirátusbeli szerző, Deepak Unnikrishnan első novelláskötete, a Temporary People Dubaj fantasztikus életét mutatja be.
A csavar abban van, hogy Dubajt az dolgozó indiaiak / vendégmunkások szemszögéből teszi. A csupa csillogás, meseszerű építmények és luxusingatlanok, az olaj utáni életre példás előrelátósággal készülő öbölmenti ország hangyái közé tartozik a sokszor már ott született indiai kolónia. Az életük fantasztikus – de mivel egy spekulatív fikcióval foglalkozó oldalon említem, biztos lehet benne az olvasó, hogy a fantasztikus ezúttal kicsit mást jelent.
Dubaj az a város, ahol külön ember foglalkozik azzal, hogy a magas épületekről lezuhant építőmunkásokat összeragassza szigszalaggal, ahol izzadtság tölti meg az úszómedence vizét, ahol a családjuktól távol élők egy csodálatos telefon segítségével teleportálhatják magukat a szeretteikhez, ahol minden év áprilisának utolsó napján egy groteszk színdarabot játszanak el egy egykori oázis helyén, ahol titokban maláj munkásokat növesztenek, mint a növényeket egy titkos farmon.
Itt előfordulhat, hogy egy lift tizenéveseket nyel magába, mert szexuális étvágyát csak így lehet kielégíteni. Egyik nap pedig egy angolul beszélő tinédzser nyelve szó szerint önállósítja magát és hatalmas galibát okoz. Kedvenc történetem pedig egy rendkívüli svábbogár életéről szól, aki sokkal intelligensebb, mint a fajtársai.
Az ilyen kötet, mint a Temporary People, ragyogóan demonstrálja a spekulatív próza lehetőségét és erejét. Mert ugyan abban milyen művészi teljesítmény lenne, ha egyszerűen leírná, hogy Dubaj látnivalóit a helyi araboknál sokkal alcsonyabb sorban élő és jogú ázsiaiak építik? Hogy egy idegen világban kénytelenek helytállni az indiaiak, miközben saját történeteik tartják őket életben? Hogy ők bármit is csinálnak, idegenek maradnak a világ előtt példás rendezettségű városállomban? Hogy a csupa furcsaság között már meg sem lepődnek semmin?
Az író parádés megoldással alakítja az elbeszélések formáját a mondanivalójához. Először is, egyfajta globális, roncsolt angol nyelven írta meg – a fejezeteket például nem chapternek, hanem chabternek nevezi, másodszor pedig többféle hosszúságú, stílusú szöveget alkotott. Van, hogy egy taxis monológját halljuk, de néhány írás csak szavak felsorolásából áll.
Végtelenül szomorú és átélhető, amiről itt szó van, de a forma élvezetessé teszi, ez a méz, amivel az író beburkolta a keserű ételt. Dubaj lélegzetelállító futurizmusa mögül felsejlik egy ókori társadalom igazságtalan gyakorlata, amit a címben szereplő temporary, vagyis átmeneti emberek ellen elkövetnek – akik persze szerződést kötnek, és beleegyeznek, hogy ilyen körülmények közt fognak élni és pénzt keresni. Az átmenetiségnek ez az ára, ez a furcsa, egyszerre nyílt és zárt világ, ahol mindenki tudja a helyét, akár ember, akár svábbogár.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
