1946. Vége a II. világháborúnak, de az emberek még mindig nem szokták meg a békét. Mindenki kicsit feszültebb a kelleténél, és az első jelre rohan a legközelebbi óvóhely felé – hamarosan szükségük is lesz rá, ’46 augusztusában ugyanis egy földönkívüli vírus terjed el New Yorkban, gyakorlatilag a teljes lakosságot megfertőzve. A többség tünetmentes, a többiek azonban megváltoznak, testileg és lelkileg is. A Wild Cards az ő krónikájuk.

wildcards1Akik szerencsésebb lapot húznak, emberfeletti képességekhez jutnak: repülnek, hihetetlenül gyorssá, erőssé vagy golyóállóvá válnak, képesek lesznek átmenetileg megfagyasztani másokat vagy láthatatlanná, esetleg anyagtalanná válni. Ők az „ászok”, a szuperemberek, akik szinte mindent megtehetnek, így a kormány is nagyon szeretnéőket a szolgálatába állítani, ezért sokan inkább csak rejtőzködnek. De még így is jobb életük lehet, mint a „jokereknek”, akikben a fekete lap vírusként emlegetett fertőzés groteszk, bizarr és fájdalmas torzulásokat okoz. Amorf állatalakokká válnak, testrészeik megtöbbszöröződnek vagy csáppá, furcsa elváltozássá alakulnak – képességeik nem „menőek” vagy „nagyszerűek”, sokkal inkább ijesztőek vagy undorítóak. Sokan túl sem élik az átváltozást, akik pedig mégis, azok gettóba tömörülnek a társadalom lenézése és szánalma elől.

Akinek mindez úgy hangzik, mintha a Marvel mutánsainak egy variánsáról lenne szó, tulajdonképpen nem téved nagyot. Ha minden igaz, George R. R. Martin és Victor Milán (aki már a nyolcvanas évek közepén aktív író volt, hiába tavaly jelent meg magyarul az első regénye) egy szerepjátékos partijából alakult ki a koncepció, ami aztán egy mai napig futó, több mint húsz antológiát jelentő, harmincnál is több szerző közreműködésével bővülő osztott világgá vált. A képregényes gyökerei azonban letagadhatatlanok, de ezzel nincs is semmi baj: a Wild Cards zamatát szerintem pont az adja, hogy prózában olvasunk szuperhősökről és szuperképességekkel rendelkező, lecsúszott emberekről. Ebben a világban ugyanis nincsenek fényesen csillogó páncélok és daliás alakok nemzeti színű lobogók előtt: ez az elnyomott, lenézett emberek regéje, olyan férfiaké és nőké, akiknek az élet olyan lapot osztott, melyet valójában sosem akartak – cserébe pedig csak szenvedést, fájdalmat és bánatot kaptak.

Itt van mondjuk Jack Braun, Amerika ünnepelt hőse, a Négy Ász, vagyis az Államok saját szupercsapatának tagja, aki nemcsak emberfelettien erős, de még a golyók is lepattannak róla. Csapatával sorra végzik el a veszélyesebbnél veszélyesebb küldetéseket, egymás után oldanak meg nemzetközi konfliktusokat, sikert sikerre halmoznak – ám amikor a közvélemény ellenük fordul, hamar kiderül, hogy a legmagasabbról lehet a legnagyobbat esni. Walter Jon Williams novellája olyan önfeledten és lelkesítően kezdődik, mintha tényleg Amerika kapitányról olvasnánk, hogy aztán a végére megérezzük mi is a fekete lap vírus hatását. Kegyetlen, a végére nagyon hatásos mű, szinte tökéletesen megadja az alaphangot, hogy mire is számítsunk itt később.

Roger Zelazny fájóan empatikusan ír egy olyan emberről, aki minden alvása után más képességekkel rendelkezik. Olykor jokert, olykor ászt húz, és bár képes tucatnyi napon át is ébren tevékenykedni, végül mindig következik az akár hetekig is tartó alvás – így pedig egyre nagyobb távolságra kerül a családjától. De megismerjük Blythe van Renssaelert is, ismertebb nevén Agytrösztöt, aki képes más tudatát (személyiségét, jellemét, tudását) elraktározni az agyában. A képessége elsőre szinte teljesen megőrjíti, amikor lemásolja a férje szellemét, egyedül Doktor Tachion segítségével tudja kontrollálni az erejét. Melinda M. Snodgrass története végtelenül szomorú – szinte kell is a feloldás utána, hiszen azért nem csak lehúzó és tragikus művek rejlenek a Wild Cards-ban.

wildcards_elsoharom

Maga George R. R. Martin például nagyon szerethetően a Hatalmas és Nagyszerű Teknőst mutatja be nekünk (aki minden különleges képessége ellenére is inkább egy „teknőspáncélban” rejtőzik el); míg Carrie Vaughn egy akciódús és kellemesen lendületes elbeszélésben Szellemlányt alkotja meg, aki egy felejthetetlen éjjelt tölt a jokernegyedben. Victor Milán talán az egyik legjobb a könyvben: novellájának főszereplője egy egyszerű, egyetemista „kocka”, aki a hippikorszak közepén szeretne drogokat tanulmányozni – közben pedig megjelenik a Gyíkkirály, a kígyóként bűvölő zenészisten (mintha Nick Cave és David Bowie szerelemgyereke lenne). Vagy ott van Lewis Shiner izgalmasan elborult alkotása, melynek főhőse tantrikus szex által nyer különleges képességeket…

És még lehetne sorolni, de talán jobb, ha mindenki maga fedezi fel a novellákat. Én szinte választani sem tudok közülük, annyira egyenletes színvonalúnak tűnnek: mindegyik „stabilan jó” (talán nem annyira kiemelkedő, de nem is gyenge), ráadásul élvezet figyelni, hogy bontják ki a szerzők ezt az alternatív Amerikát. Az egyetlen közös szereplő talán csak Doktor Tachion, aki egyébként földönkívüli – arról a bolygóról származik, amelyik a vírust megalkotta, ám még időben érkezett ahhoz, hogy megakadályozza a még nagyobb tragédiát. Remélem, hogy az idegenek szála a jövőben nagyobb szerephez jut, mert most még zavaróan kihasználatlannak tűnik a koncepciónak ez az eleme…

wildcards18Persze osztott világ műveket (főleg antológiában) szerintem főként az egyéni történetek miatt szeretünk olvasni. Még ha esetleg hozzá is tesznek valamit a háttérhez, igazából a szerzők saját karakterein és ötletein van a hangsúly – a Wild Cards esetében pedig az alternatív Amerika miatt túl sok mozgásterük sincs az íróknak, így nem beszélhetünk évezredeken átívelő mitológiáról vagy hasonló világszínesítő elemről (inkább csak utalásokról és az ismert dolgok „eltorzulásáról”). Ezek a történetek tényleg az ászokról és a jokerekről szólnak: arról, hogy egyesek miként találják meg magukban mások segítésének igényét, vagy éppen azt, hogy miként tudják a saját céljukra használni a képességeiket. Közben pedig a szerencsésebbek izgalmas kalandokat élnek át, a többiek meg csupán azt szeretnék, ha a társadalom végre nem förtelemnek, hanem emberi lénynek tartaná őket.

Mindezt tényleg azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert úgy érzem, én is kicsit túl sokat vártam az antológiától. Itt szerintem senki nem talál különösebben eredeti, korszakalkotó vagy újító novellákat – a nem túl bonyolult koncepció adott, amihez a szerzők színvonalas, élvezetes olvasmányokat írnak. (Kérdéses persze, hogy ez mennyire lesz érdekes hosszútávon – de hát végül is képregényekben is működik a dolog.) A drámai hangnem erőssége és a megközelítés olykor változik, néhányan kicsit ötletesebben oldják meg, mint mások, de valójában egyik novella végén sem tudok panaszkodni. Ennél szerintem sem többet, sem kevesebbet nem nyújt a Fekete lapok címre keresztelt első kötet: így bátran ajánlható mindenkinek, aki szeretne különleges képességekkel rendelkező emberekről nem túl hősies vagy „szép” történeteket olvasni.

A magyar kiadás ősszel az eredetileg 18. kötettel folytatódik (hogy aztán a 2-3. jövőre érkezzen a 19. mellett), benne az eddig megismert nevek mellett Daniel Abrahammel és Ian Tregillis-szel is. A kiadó választása már csak azért is érdekes lehet, mert izgalmas lesz megfigyelni, hogyan alakult húsz év alatt a Wild Cards koncepciója és világa, miként változtak, fejlődtek a szerzők, milyen ötletek és gondolatok kerültek azóta az előtérbe.

(Wild Cards I., fordította Novák Gábor és Békési József, megjelent a Libri Kiadó (Insomnia) gondozásában 2017-ben, 688 oldalon és 3499 Ft-os áron)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás érkezett.

  1. tapsi szerint:

    (óvatos megjegyzés: a Lizard King kifejezés általában Jim Morrisonra utal, aki elég intenzív figura volt a saját jogán is :) )

  2. Belánszky István szerint:

    A nyitókötet számomra a kilencvenes évek egyik legkülönösebb olvasásélményét nyújtotta. Emiatt vágtam bele a The Fiendish Agents of Falkenberg című Dream Park RPG kalandmodul lemesélésébe.

    Visszatérve a Wild Cards-hoz, remélem a Howard Waldrop írásához kapcsolódó terebélyes referenciamagyarázat a magyar nyelvű kiadásból sem sikkadt el?

  3. solymosgyu szerint:

    Én már a végén tartok. Csak az első 3 novella tetszett.

  4. Dominik szerint:

    @tapsi: hát ez simán lehet, abban a korban nem vagyok épp járatos :D (bár halványan rémlik, mintha külön is emlegetné Morrisont – de lehet, hogy a Jim(i) név miatt keverem Hendrix-szel… *fejvakarás*)

    @Belánszky István: ilyen nem volt benne. :/

  5. solymosgyu szerint:

    Kiolvastam. hasonlít a watchmenre. várom a folytatást.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon