SFmag

Arnold Schwarzenegger, a 20. század testépítő legendája, majd fantasztikus filmek mozisztárja tegnap (július 30-án) 70 éves lett. A hosszú név önmagában márka, és életútja jelzés egy olyan korból, amelyben a németül beszélő legkisebb kisfiú Amerikába megy szerencsét próbálni, ahol a hollywoodi királyságot és a dinasztia királylányának kezét is elnyeri.

A Libri Kiadó néhány éve jelentette meg a Schwarzeneggerről szóló újabb memoárt. A poénos sztorizás, a szinte film után kiáltó életút és a stílusosan a könyv utolsó előtti fejezetében található bukással (zabigyereket eredményező hétvége a latinó szolgálóval) véget érő történetben kiemelt szerepet kapnak a filmek. Sokunkban talán nem is tudatosult, hogy az akcentusával sokat bajlódó „Svarci” a nyolcvanas években seregnyi kultikus sci-fi és fantasy filmben játszott főszerepet: ott volt a Conan-széria kezdeténél, a Terminatornál, az ugyancsak franchise méretűvé terebélyesedett – és egyre laposodó – Predatornál, valamint tekintélyes megjelenésével sikerre vitte A menekülő embert és az eredeti Total Recallt is.

A kiugrást számára egyértelműen az 1982-es Conan, a barbár jelentette. A film rendezője, a nagydarab és „medveszerű” John Milius a háborúk megszállottjaként mindent tudott az ókori csatákról és harcosokról. Macsó, kemény szövegeket írt, például ilyeneket:

„– Conan, mi a legjobb az életben?

– Eltiporni, leigázni ellenségeidet… hallani asszonyaik siránkozását.”

Alaposságára jellemző, hogy Arnolddal megnézette az 1954-es nagy japán klasszikust, a Hét szamurájt, hogy az osztrák testépítő különösen figyelje meg a tökéletes színészi játékot. A Conan első része hatalmas siker volt: az eposzokra kiéhezett stúdiók a tenyerüket dörzsölték, a conanista, képregényen edződött kemény mag pedig áldását adta a címszereplőt megformáló ismeretlen figurára. Milius meglátása egy újabb lépcsőfok volt a sikerhez: a rendező ugyanis azt kérte a főszereplőtől, hogy robusztusabbnak tűnjön, ne annyira atletikusan kigyúrtnak – éppen ezért Schwarzeneggernek fel kellett szednie néhány kilót! Az első jelenetben még nem így nézett ki, ezért takarták prémek a film elején, amikor az öreg Conan király monológja alatt baljósan ül a trónszékben.

Érdekes, hogy az első rész után miért nem ugyanitt folytatták. A Conan, a rombolóból pont az hiányzik, ami az első részt az egekbe röpítette: a nyers, vérben, szexben és alávetettségi viszonyokban tobzódó világból egy kiszámítható, kontúrjaiban is mesedélutános mozi született. A megzabolázhatatlan Conan bölcs apafigurává nemesedett, és ez sokak gyomrát nem vette be. A sorozat meg is szakadt (az újrázási kísérletről pedig itt írtunk).

A science fiction filmek története az 1984-es Terminátorral emlékszik meg leginkább Schwarzeneggerről. Mai szemmel szinte szentségtörésnek tűnhet, hogy eredetileg Kyle Reese szerepét szánták neki, míg a gyilkos robotot az akkoriban hihetetlenül népszerű O. J. Simpson játszotta volna. Azért ez dramaturgiailag elég furcsa húzás lett volna. Gondoljunk csak bele, hogy az ember-gép szembenállás egyik fontos karakterkülönbsége az, hogy az embernek törékenyebbnek kellett tűnnie, hiszen csak ekkor áll elő az emberfeletti feladat nagysága, a filmbeli tét. Nos, ennek fényében az amerikai futball sztárja igencsak eltörpül európai társa mellett…

Cameron zsenije amúgy a tudásra és a becsületes munkára épül: a forgatás idejére szinte mindent tudott a kamerákról, a fényképezés nem emberi oldaláról, és ehhez kérlelhetetlen maximalizmust társított. Színészei a pokolba kívánták, hiszen szinte az egész filmet éjszaka forgatták, más ritmusban kellett a szereplőknek élniük. És ha ez még nem lett volna elég, a fáradtság és a kimerülés határán is tovább kellett forgatni, méghozzá a szokásosnál intenzívebb akciójeleneteket. A Terminator sokak számára ugyancsak márka: a tökéletes gyilkológép. A könyvből kiderül, hogy Cameron milyen összetetten írta meg a figurát, amelynek érzelemmentesen kellett gyilkolnia – sem bűnbánat, sem öröm nem futhatott át az arcán. Naná, hogy Schwarzenegger volt a legalkalmasabb a szerepre! A rendezővel kapcsolatos elgondolkodtató tény az is, hogy filmjeiben erős női karaktereket képzelt el: ilyen volt Sarah Connor, Ripley és Neytiri is. Ezzel szakított a „férfi cselekszik, míg az asszony megrémülve lapul a kép szélén” sémával.

Szívesen megkérdezném Arnoldot, hogy miért írta ezt a Menekülő ember filmjéről: „A producerek és a stúdió vezetősége akkor követték el a merényletet a távollétemben, amikor néhány napra elutaztam hírverést csapni egy tavaszi columbusi testépítő-bajnokságnak. Mikor hazaértem, a rendezői székben Andy helyett Paul Michael Glaser ült, aki tévésorozatokban szerepelt – például ő játszotta a Starsky és Hutch című krimisorozatban David Starsky nyomozót –, később televíziós show-műsorokat rendezett. Elképesztően rossz döntés volt. Glaser a tévé világából jött, és a filmet is úgy rendezte, mint egy show-műsort; kihagyott belőle minden komoly témát.” Az én emlékezetemben a Stephen King regénye alapján készített film jó kis disztópia, ráadásul az élőben történő képmanipulációt jósolta meg, vagyis a valóság és a képernyő által megjelenített kép viszonyát.

Hihetetlen, hogy a Total Recall című film forgatókönyvének milyen hányattatott volt a sorsa. Hollywood akkor még nem figyelt fel a rövid életű zseni, Philip K. Dick munkásságára, pontosabban az abban található filmes aranytartalékra. A sötét lónak számító film sikere – természetesen – Paul Verhoeven számlájára írható. A holland rendező egyszerre akart agyas és akcióban bővelkedő filmet forgatni. Az agyas részt a film alapanyagául szolgáló Dick-novella, az akciókat többek közt Schwarzenegger és legfőképpen a végtelenül precíz Verhoeven szállította. A film még így is majdnem elsüllyedt, és ennek oka a gyatrán összerakott trailer volt az oka. Újravágták, és a történet többi része jól ismert: 261 millió dolláros bevétel, három Oscar-jelölés és egy szobor (a legjobb vizuális effektért), ezen kívül jelölés a BAFTA-ra és Hugo-díjra is. (A film remakeje pedig, khm, nem igazán sikerült.)

Arnold Schwarzenegger közel ötszáz oldalas, sztorizós és tanulságos önéletrajzából kiderül persze az is, hogy a meseszerű életút egy konok és jó képességű ember egyszemélyes, segítők és szponzorok nélkül elért eredménye. (Gondoljunk csak bele: nem jelenthetett túl jó pedigrét az egykori Anschluss-országból való származás, náci párttagságival rendelkező, a háború idején hivatásos állományban foglalkoztatott apuka.)

De az az érzésem, hogy esetében nem csupán egy mindenben (sport, film, vállalkozás) sikeres, jól smúzoló emberről van szó.

Schwarzenegger jókor volt jó helyen, és ehhez megfelelő fizimiskával rendelkezett. A nyolcvanas években ugyanis nem csak a sci-fi irodalom, de a filmek területén elkészültek a máig klasszikusnak számító darabok. Ezek sokszor olyan, elsőre furcsának tűnő elemeket tartalmaztak, mint a például a Predator, amely egyszerre kommandós film, sci-fi és horror. Ezekhez új arcok kellettek. Többek közt azokéi, akik a régi, klasszikus mesebeli értékeket hatásosan tudták megjeleníteni. Így lett a Thal nevű kis falucskából elinduló ambiciózus fiúból életében legenda: a filmeknek valódi, férfias hősökre volt szükségük, akik nemcsak hősiesen beszélnek, de úgy is néznek ki. A hidegháború férfiideálja a reageni modell, aki cselekszik, akarata van, aki mögé tömegek állhatnak, aki felforgatja a jókra-rosszakra osztható világot és elnyeri megérdemelt jutalmát.

A világ filmrajongó társadalma ezt leginkább ebben az osztrák fickóban látta meg, nem az olasz csődörben vagy a belga karatésban. Schwarzenegger az univerzális főhős, akár egy sosemvolt múltban, akár a jövőben harcol. Ez a rettenthetetlenség, a legyőzhetetlenség mítosza teszi őt egy sokkal egyszerűbb kor emblematikus alakjává, aki ráadásul még most sem akasztja szögre a puskáját.

Hozzászólások

hozzászólás