András szerette a feleségét, még akkor is, amikor az asszony kezdett kővé változni. Minden alkalommal, amikor az egyre érdesedő bőréhez ért, a fejében visszhangzott az ígéret, amit a dohos illatú templomban tett a gyűrű felhúzása előtt… téged el nem hagylak, holtomiglan-holtodiglan semmiféle bajban…

Pedig baj van, gondolta András, miközben a falu egyetlen kocsmájában támasztotta a pultot, és az egyre nehezedő fejét. A kezdeti rémület kétségbeeséssé enyhült, a kétségbeesés örökös gyomorgörccsé, miközben gondolatai egyre kormosabbá váltak. Nem segíthetett más, csak az ital, és néhány szó a barátoktól.

– Kővé válik? – meresztette szemét Jani. Imbolygott kissé: vagy a pálinkától szédült meg, vagy a letaglózó hírtől.

– Ezt mondta az orvos. Nem tehet semmit, a tudomány még gyerekcipőben jár, pedig – emelte fel mutatóujját András – annyira nem is ritka a világon, hogy valaki elkapja ezt a kórt.

– És mi okozza?

– Senki nem tudja.

– Kővé válik? – ingatta fejét Jani, és lehúzott még egy kupicával. – Sose hallottam róla.

András is ivott, aztán az ujjait tördelte. Mostanában rengeteget, már észre sem vette, hogy azt csinálja.

– Most mit tegyek? Olyan, mintha egy oszlopot ölelnék. Alig érez már valamit…

– És beszélni tud?

– Tud, de egyre kevesebbet.

– Hát, akkor valami haszna is van a dolognak – röhögött Jani

András nem akart ünneprontó lenni, így keserűn elmosolyodott. Koccintottak.

* * *

Jutka negyvennyolcadik születésnapjára András tortát sütött. Sosem sütött még tortát, meg semmilyen más süteményt, így aztán lassan haladt, és sokat szentségelt közben. A felesége végig a konyhaasztal mellett ült, az ablakon beszűrődő napfény megcsillant szürke bőrén.

– Jobban keverd össze a masszát – nyöszörögte.

András villámló szemmel fordult hátra, és még egyszer bekapcsolta a robotgépet. Utálta, ha beleszólnak a dolgaiba, de még jobban utálta, hogy Jutka tanácsaira szorul, miközben éppen neki készít ajándékot.

– Ne haragudj – mondta aztán az asszony.

– Semmi baj.

– Sajnálom, hogy nem tudok segíteni.

András nagyot nyelt, dühe elpárolgott, helyét kényelmetlen érzés vette át. Kikapcsolta a gépet, elővette a tortaformát, és beleöntötte a masszát, aztán nekilátott a töltelék elkészítésének.

Csöngettek.

– Biztos Zsolti az – mondta Jutka. Merev arcára nem ült ki érzelem, csak a szeme csillogott. Az is egyre opálosabban.

András nem hitte, hogy a fiúk jött meg ilyen korán, hiszen folyton elkésett mindenhonnan, úgyhogy csodálkozva fogadta őt és a barátnőjét az ajtóban. A lány rágózott, két csámcsogás közben valamit mormogott. Minden bizonnyal köszönt. András nem volt benne biztos, hogy a fia ezzel a lánnyal jött a múltkor is. Bár az is lehet, hogy csak befestette a haját.

– Szia, apa! – biccentett Zsolti. – Minden rendben?

– A szokásos – legyintett a férfi. – Éppen a tortával vesződöm.

– Ó, az remek!

A lány is mondott valamit, amit András megint nem értett, úgyhogy csak zavartan bólintott.

– Szia, anya!  – A fiú végigsimított az asszony szürke haján, aztán elrántotta a kezét. – Hé, a múltkor még meg lehetett fésülni!

András vállat vont.

– Most már nem lehet. Megmosni is csak úgy mosom, hogy öntök rá egy kis samponos vizet.

De Zsolti már nem is figyelt rá, hanem közel hajolva az anyja kövesedő bőréhez, a repedéseket vizsgálgatta.

– Olyan, mintha kicsi téglákból raktak volna ki – suttogta. A lány is odahajolt.

András inkább visszatért a tortához, be akarta fejezni, mielőtt Zsoltiék elsietnének. Zsoltiék mindig siettek. A fiú sírkövesként dolgozott, hozzászokott a határidős munkákhoz. A féri sóhajtott. De ez a lány biztosan másik, most már emlékezett. A múltkorinak másmilyen volt a szeme. Nagyobb. Szebb.

– Boldog szülinapot, anya! – kiáltotta Zsolti, és egy nehéznek tűnő dobozt tett le elé az asztalra.

– Köszönöm… Igazán nem kellett volna.

– Még nem is tudod, mi ez. Segítek kibontani.

A lány a hűtő mellé állt, csámpásan illetgette magát, és a hűtőmágneseket nézegette, miközben a fiú feltépte a csomagolást, és széthajtogatta a dobozt.

– Mi az? – nézett hátra a válla fölött András.

– Fuga! Fehér fuga! – Zsolti összecsapta a tenyerét, úgy várta a reakciót.

Jutka nem szólt semmit, csak a szeme csillogott.

– Fuga? – András a konyhapultra ejtette a tejes dobozt. – Minek?

– Anyának! Hogy szép legyen!

András felhúzta a szemöldökét. Zsolti tovább magyarázott:

– Bekenem a repedésekbe, és anya sokkal szebb lesz! A szürke kőhöz jól megy ez a törtfehér, most ez a divat a sírköveknél is…

András már majdnem visszaszólt valami olyasmit, hogy nem kéne ebből a… helyzetből viccet csinálni, amikor Jutka megszólalt:

– Köszönöm.

* * *

A bögyös lány letette az újabb korsó söröket az asztalra, és mosolygás nélkül sétált vissza a pulthoz. András megbámulta, de Jani meglökte a könyökét, hogy ő következik. A férfi az asztalon heverő lapra pillantott, aztán a kezében tartott kártyákra. Nem állt túl jól a szénája.

Még két barátjuk ült velük szemben: Imre, a traktoros, és Jóska, aki mostanában nem talált munkát. Igaz, nem is keresett.

András eldobott egy lapot, aztán húzott egy másikat. Közben Imre cigarettára gyújtott.

– Megkínálsz engem is? – kérdezte András.

Imre csodálkozva nyújtotta felé a dobozt.

– Azt hittem, már régen leszoktál.

– Az régen volt. – András elfogadta a tüzet is, és bár a száraz füst kaparta a torkát, régi emlékek derengtek fel benne. Gyorsan ivott a sörből is.

– Baj van az asszonnyal? – kacsintott Jóska, aki soha nem tudott semmiről. Imre csak köhintett, Jani meg lehajtotta a fejét.

– Mindig baj van az asszonnyal, nem igaz? – vont vállat András. – Inkább igyunk pálinkát. Mit szóltok?

– Igyunk! – csapott a vállára Jani, és integetett a pultos lánynak.

Ittak.

– És veled, mi újság? – kérdezte András. Kissé egybefolytak már a szavak. Jóska a vállát vonogatta.

– Semmi.

– Munka?

– Semmi.

– Asszony?

– Semmi.

– Játsszunk még egyet? – kérdezte Jani, de már keverte is a paklit. Játszottak, ittak, a végén énekeltek is.

András hajnalban tántorgott haza, a héten már harmadszorra, a hónapban már tizedszerre, pedig még csak huszadika volt. Alig talált a zárba, igyekezett halkan besurranni, de elesett az előszobában, és mivel már a kabátját sem tudta levenni, ruhástul mászott be az ágyba.

Beverte a könyökét és a térdét valami keménybe, ami az ágyban feküdt a bal oldalon. Egy szikla? A férfi káromkodott, aztán a sajgó pontokra szorítva a kezét elaludt.

– András? – kérdezte Jutka, de a férfi már csak horkolt válasz helyett.

* * *

Kitette Jutkát a teraszra, amíg öntözte a kertet. A fű szép zöld, az ég mélykék, elszórtan kisebb felhők, az almafák nem betegek, mint tavaly, a szomszéd rendbe tette a kerítést. András fel-alá sétált a kertben, még azután is, hogy végzett a locsolással. Nem akart visszamenni a házba, nem akart Jutkával lenni.

A friss, fehér fugája piszkosszürkévé sötétedett, kőszerű bőre pedig egyre keményebbé és fényesebbé vált. Alig szólt valamit, és egyáltalán nem mozgott.

András nem tartotta magát vallásos embernek, de megfordult a fejében, hogy talán imádkoznia kellene. Valahogy biztosan vissza lehet fordítani a folyamatot. Bár mesét csak kővé változásról halott még gyerekkorában. Hogy is volt? Nem szabad visszanézni? Nagyot nyelt.

– Miért? – morogta, miközben megtámaszkodott a pinceajtóban. Hűs levegő jött fel lentről, dohos burgonya szagát hozta.

Azt olvasta, hogy a lélek betegsége kihat a testre. Erről van itt szó? Jutka bánatos, csak nem mondja el? Titkai vannak?

A terasz felé sandított, a mozdulatlan kőtömegre.

Sose beszélgettek hosszasan, sose tárták ki magukat egymásnak igazán. András úgy vélte, akik igazán szeretik egymást, azoknak nincs szükségük szavakra. Lehet, hogy tévedtem? – szorult ökölbe a keze. – Másképp kellett volna tennem valamit?

Elindult vissza a kert felé, hogy hatodszor is megnézze, minden rendben van-e.

– Drágám? – hallotta a tompa hangot.

Összerezzent.

– Rám pottyantott egy galamb. Letörölnéd?

* * *

Körben ültek egy tágas teremben, az ablakok nyitva, kintről madárcsicsergés szűrődött be. András torka elszorult, nem is tudta, miért van itt tulajdonképpen. Vele szemben elgyötört arcú férfiak feszengtek az egyszerű székeken, a cipőiket bámulták. Csak az egyikük állt, mosolygott, professzorosan összeérintette ujjait.

– Nos – köhintett –, szeretettel üdvözlök mindenkit a Más Lett a Feleségem idei negyedik összejövetelén. Sajnos, Sándor nem tudott eljönni, de lélekben vele vagyunk, és azt üzenjük neki, hogy kitartás! Ugye, fiúk?

A férfiak egy emberként bólogattak, és mormogtak valami igenfélét.

– Van egy új tagunk is, András. Szervusz, András!

A férfi vigyorogva integetett felé, a csoport tagjai pedig köszönésszerűt mormoltak. András nagyot nyelt, elvörösödve fészkelődött. Azt ígérték, hogy az első alkalommal nem kell beszélnie, a háttérből figyelheti, hogyan zajlanak a foglalkozások.

Szerencsére nem foglalkoztak vele többet.

– Ki szeretné kezdeni?

Egy vézna, ráncos férfi jelentkezett. Lábát keresztbe vetette, karját összefonta. A csoportvezető bátorítón biccentett felé, és ő is helyet foglalt. A többiek tovább bámultak maguk elé.

– Kati már egyáltalán nem beszél – kezdte a vékony fickó. Remegett a szája. – A múltkor meggyulladt a kisujja, és nem tudott kiáltani sem, még szerencse, hogy Imi, a szomszéd meglátta a füstöt.

A férfi sóhajtott.

– Igazából olyan haszontalannak érzem ezt az egészet… – Elakadt a hangja, lehajtotta a fejét. A vezető felpattant, bíztatón a vállára tette kezét.

– Kitartás, barátom! Veled vagyunk! Igaz fiúk?

– Igen! – szólt a csoport erőtlen kórusa, még András is velük motyogott.

– Nekem is fává változott a feleségem – vetette közbe egy alacsony, pirospozsgás férfi. – De én rögtön tudtam, mit tegyek! Nem szeretem magam körül a haszontalan dolgokat. Fogtam az asszonyt, ráadtam azt az utálatos otthonkát, és kitettem a kert végébe. Azt kell mondanom, tökéletesen bevált: a seregélyek azóta is békén hagyják a szőlőt.

A csoport tapsolt, András pedig újból feltette magában a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is keres itt. Ezt a foglalkozást nagy nehezen kibírta. A többire nem ment el.

* * *

András későn ért haza a munkából, még bowlingoztak Janival, és megittak néhány sört. A házban csend volt.

Túlságosan is nagy csend.

A férfi óvatosan levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, és amíg ez az egyszerű mozdulat tartott, ezer változatban képzelte el, miképpen fogadná, hogy Jutka már nem él. Hogy örökre kővé változott.

Összeszorult a gyomra, mert nem érzett fájdalmat.

– Megjöttem! – kiáltotta, és belépett a nappaliba.

Jutka mindig a tévé előtt ült ilyenkor, és sorozatot nézett. Mindegy, mi ment éppen, vagy, hogy melyik csatornán. Ült, és bámulta, úgysem tudott már túl sok mindent csinálni. Ám a kanapé most üres volt.

– András?  – Az elhaló hang a terasz felől érkezett. Az ajtó tárva-nyitva, a homokszínű függönyt meglibbentette a szél.

A férfi azonnal kirohant. Jutka szürke tömbje a terasz korlátnál feküdt, merev arca a terrakotta járólapon pihent, opálos szeme Andrást kereste.

Egy nagyobb, és több apró kőszilánk hevert körülötte, némelyik egészen messzire csúszott.

A férfi arca céklavörössé vált egy pillanat alatt.

– Mi a francot csinálsz itt kint? – ordította, és azt sem tudta hirtelenjében, hogy felállítsa a nőt, vagy összeszedje a letört darabokat, csak toporgott tétlenül.

– Elestem…

– Látom, hogy elestél, de miért nem vagy a házban? Miért nem tudsz megülni a seggeden?

A nő nem válaszolt. Lehunyta szemét.

András mély levegőt vett, felszedte a darabokat. Reménykedett egy kis vérben, egy kis húsban, de csak szürke, lyukacsos szerkezetű szilánkokat tartott a tenyerében. Jutkához térdelt, és megvizsgálta a könyökét, ahonnan letörtek a darabok. Az sem vérzett.

– Meg akartam nézni, hogyan bukik le a nap a fészer mögött – suttogta Jutka. – De egyszer csak nem mozdult a lábam.

András szíve még mindig zakatolt a dühtől. Megragadta a nő kemény vállát, és fogát összeszorítva húzta fel, hogy talpra állítsa.

– Nem lehetek itthon egész nap! – csikorogta közben.  – Nélkülem ne mozdulj sehová! Mi lesz, ha legközelebb a fejed törik le? Mi a francot csinálsz akkor?

Mi lesz akkor?

Felállította Jutkát, aztán lihegve fel-alá járkált a teraszon, hogy megnyugodjon.

– Hol voltál? – kérdezte a nő. – Vártalak.

– Hogyhogy hol voltam? – csattant fel András, és igyekezett közben úgy fordulni, hogy Jutka ne érezhesse sörszagú leheletét. – A gyárban melóztam! Hol lettem volna? Ez még nem ok arra, hogy elcsámborogj!

Egyre jobban belovallta magát.

– Dolgozom, hogy legyen mit enni, hogy fenntartsam a kurva nagy házat, meg a kertet, és még arra is vigyáznom kell, hogy nehogy bajod essen!

Jutka szótlanul állt. András fújtatva rohant ki a pázsitra, mert úgy érezte, menten megfullad. Visszafordult, onnan kiabálta:

– Kurvára nem én tehetek róla, hogy így alakult minden! Mégsem panaszkodtam soha! Ugye? Pedig megtehetném! Mondhatnám azt, hogy nincs ehhez kedvem, hogy így nem akarok élni, hogy nem ezért vettelek el feleségül!

Elszorult a torka, és még jobban elvörösödött. Talán nem kellett volna kimondania ezeket a szavakat, de már késő volt. Meg akart szabadulni minden tehertől, ami a szívét nyomta.

– Vagy azt gondolod, hogy én vagyok az oka az egésznek? Mondd meg! Másképpen kellett volna valamit tennem? Vagy te tettél valamit ellen?

Jutka azonban nem válaszolt, csak állt meredten a teraszon, és pergett szeméből a homok.

* * *

– Lefotózhatom anyát? – Zsolti le se vette a kabátját, kezet sem fogott, a nyakában lógó fényképezőgépet markolta.

Jutka a teraszon állt, András pedig éppen meccset nézett, és a második üveg sört támasztotta pocakjának. Érdeklődve pillantott fel a fiára.

– Minek?

– A főnököm megkért, hogy készítsek szórólapot a cégnek. Rögtön eszembe jutott anya! Ha ilyen imádkozósan össze tenné a kezét, olyan lenne, mint egy angyal.

András összevonta szemöldökét. Próbálta elképzelni Jutkát angyalként, de nem sikerült.

– Szóval lefotózom, és rámontírozom egy sírra. Mit szólsz? ­– Zsolti csillogó szemmel várta az apja válaszát.

András kortyolt a sörből, felszisszent, amikor a csatár kihagyta a ziccert, és megvonta a vállát:

– Fotózd le. Mit bánom én.

Zsolti lelkesen kisietett a teraszra, András pedig sóhajtva próbált visszatalálni a mérkőzés ritmusához, de a kommentátor szavai zsongássá olvadtak. Nem érdekel, mi lesz vele, mondta magának. Talán meg kéne kérni Zsoltit, hogy vigye el innen azt a… kőtömböt.

Felpillantott. A vaku villant néhányszor, aztán a fiú megpuszilta az anyját, és homlokráncolva visszajött a házba.

– Látom, letört egy darab belőle. Hol van?

– A tévé tetején – intett András.

Zsolti odalépett, ujjai közé vette a kődarabot, nézegette.

– Állj arrébb, fiam, nem látom a tévét!

– Bocs.

A fiú megkapargatta a szilánkot, aztán megszagolta, megnyalta. András hiába próbálta leplezni, kíváncsian várta a választ.

Zsolti végül vállat vont:

– Mészkő.

* * *

Már reggel úgy ment el otthonról munkába, hogy nem megy többé haza. Egész nap végezte a dolgát, nem gondolkodott, nem akart azzal foglalkozni, mit hoz a következő óra. Péntek volt, a hétfő távolinak, elérhetetlennek tűnt.

Munka után beszállt a kocsiba, bevágta az ajtót, a rádió hangerejét felcsavarta, és még dudorászta is a dalt, pedig egyáltalán nem ismerte. Az utóbbi években egyáltalán nem hallgatott zenét.

Hát ez most meg fog változni!

A visszapillantó tükörben saját magát nézte. Beesett, karikás szem, őszülő haj, a homlok már túlságosan is magas. Bár nem emlékezett rá jól, de úgy vélte, ez az egész öregedés azóta történik vele, amióta Jutka kezdett kővé válni.

Hát ennek most vége! Kacsintott. Ez az András! Meg tudsz változni, még nem késő. Egy csomó fiatalos, ötvenes férfi mászkál az utakon, fiatal feleséggel vagy szeretővel az oldalukon. A férfiaknak nem kell elsatnyulniuk, lehetnek sármosak, sportosak.

Bárhol is száll majd meg, az a fontos, hogy legyen konditermük vagy legalább egy szobabiciklijük. Persze, ma este még nem fog edzeni, ma este ünnepelni fog, iszik az új élet kezdetére.

A szabadságra.

A kezére pillantott, a vastag ujjára szorult aranykarikára. Megpróbálta leszedni, de nem jött re, mintha belenőtt volna a húsába. Majd este szappanos vízzel le fog az jönni. Muszáj lesz.

Nagyot nyelt. A gyűrű őt bámulta, vádlón, és hiába nem akart ránézni, minduntalan a szeme elé lógott, mint egy folyton bökő, kiszedhetetlen pilla.

Öt óra tizenkét perc. Jutka a tévé előtt ül, gondolta.

Elhagyta a várost, a szürkületben száguldott, a sávelválasztó csíkok egyre gyorsabban suhantak el az autó mellett, a fényszórók csóvája körül sötétedett a világ. Nem tudta, hova tart, nem is akarta tudni, csak éppen addig akart elérni, míg a gyomrában lévő fájdalom nem enyhül végre.

Ám a görcs egyre erősödött, és egyre többször jutott eszébe az otthon hagyott asszony. Mihez fog kezdeni? Ki fogja megetetni azzal a néhány falattal, amit mostanában többszöri könyörgésre fogadott csak el? Ki fog neki mesélni az idióta kollégákról?

András rádöbbent, mennyire gyűlöli Jutkát, amiért kővé változik. Nem is én hagyom el, hanem ő hagy el engem! Már réges-régen elhagyott, amikor az első szürke keményedés megjelent a bőrén.

A fénycsóva egy útszélen álló alakra vetült rá. Csizma, miniszoknya, derékon összekötött ing, hatalmas fülbevalók. András lassított, megint nem gondolta végig, mit is akar tenni, csak abban volt biztos, hogy minél távolabb kell kerülnie Jutkától.

Indexelt, fékezett, lehúzódott az út szélére. Szíve a torkában dobogott, tenyere nyirkossá vált. A visszapillantó tükörből figyelte az autó felé közeledő prostit, aki a csípőjét riszálta, rágózott, arca vörösbe burkolózott a hátsó lámpa fényében.

András letekerte az ablakot, a nő behajolt. Erős parfümszagot árasztott.

– Helló, öreg!

– Jó estét – biccentett András, és csak bámult maga elé.

– Mit szeretnél? A cumi háromezer, a teljes hat.

András nagyot nyelt, látta magát kívülről, az idős, pocakosodó férfit, amint azzal a nővel…

Jutka meg nézi a tévét, néha az ajtóra pillant.

– Igazából eltévedtem… – dobott egy zavart mosolyt a szajha felé. – Ez az az út, amelyik…?

– Majd szólj, ha meggondoltad magad, papa. – A nő legyintett, és visszasétált a helyére.

András néhány percig még a szembejövő autók fényszóróiba bámult, a sötét útra, aztán megtörölte homlokát, és elindult vissza, a város felé.

* * *

– Szia, drágám!

András ledobta kabátját, cipőjét, és a csokor virágot a háta mögé téve lépett a nappaliba. Jutka tévét nézett. Csak az egyik szemét tudta mozgatni, de azzal a férfira pillantott. Szája egyetlen vaskos repedés, sosem mosolygott, sosem görbült le.

– Ezt neked hoztam.

– Köszönöm. – Jutka olyan halkan beszélt, hogy csak közelről lehetett megérteni. András vázába tette a rózsákat, a tegnapi virágot pedig a szemétbe dobta.

Leült az ágyra felesége mellé, és végigsimított hideg kőhátán. Már nem vett fel ruhákat, nem volt értelme, teste egyre inkább egy darab, formátlan sziklára hasonlított, hajának egykori hullámai csak néhány repedésnek tűntek.

András a tévé felé biccentett.

– Mit nézel?

– A szokásosat.

– Alvaro megkérte már a lány kezét?

– Még nem… – Sóhajtás. – Fél az anyjától.

– Ó!

András egy párnát támasztott Jutka oldalának, és úgy hajtotta a vállára fejét. Nem érdekelte a sorozat, de munka után pont jól jött kikapcsolódásnak.

Aztán kávét főzött, egyet magának, egyet a feleségének, és mesélt a munkahelyi dolgokról, miközben Jutka szívószállal itta ki a csészét. Minden alkalommal egyre hosszabb ideig tartott.

Leszállt az este. András meglocsolta a kertet, vacsorázott, megvetette az ágyat, és átölelve Jutkát, fújtatva cipelni kezdte a hálószoba felé.

– Tegyél le… – sóhajtott az asszony.

A férfi megtorpant.

– Baj van?

– Nincs értelme… hogy minden este… becipelj a szobába… aztán meg reggel… kicipelj.

– Dehogy nincs. – András az ágy felé pillantott, és elszorult a torka. Harminc éve nem aludt egyedül.

– Megfájdul a hátad…

– Dehogy fájdul – morogta a férfi, és ismét felkapta a nőt. Pedig rohadtul hasogatott a dereka, de összeszorította fogát, mint minden este és reggel.

Zuhanyzás után befeküdt Jutka mellé az ágyba, és előkapta a könyvet, amelyet olvastak. Egy festőművész kalandos életéről szólt, jó sztori, szép képek, szép mondatok. András feltette a szemüvegét, és hangosan olvasni kezdett, Jutka pedig csendben hallgatta, amíg mind a ketten el nem aludtak.

* * *

Kopogtak. Zsolti állt az ajtóban, mellette egy borostás férfi, akinek a haját egy kockás sapka, földig érő kabátját pedig két gombsor rontotta el.

– Hello, apa! – vigyorgott a fiú. – Hadd mutassam be Kőváry Zoltánt. Ő az Articsóka Galéria művészeti izéje…

– Vezetője – mosolygott elnézőn a fickó, és kezet nyújtott. – Üdvözlöm.

– Üdv – hebegte András.

Zsolti szokás szerint nyomult befelé, mögötte Zoltán, András pedig nem tehetett mást, becsukta az ajtót, és futott utánuk.

Jutka az asztal mellett állt, képtelen volt már leülni, teljesen merevvé váltak a térdei. Szeme helyén csillogó dolomit kristályosodott.

– Ő az! – ugrott mellé Zsolti, és átölelte az asszonyt. – Róla beszéltem.

Zoli összecsapta a tenyerét, és tátott szájjal hajolt közelebb.

– Bámulatos fosszília!

– Nono! – horkant fel András. Összefonta karját a mellkasán. – Vigyázzon a szájára!

Zoltán zavartan nevetgélt.

– Elnézést, uram, nem állt szándékomban megbántani, csak azt akartam mondani, hogy az ön felesége figyelemre méltó szépség.

András nagy levegőt vett, de nem válaszolt. Szúrós szemmel bámult az idegen fickóra, aztán az idétlenül vigyorgó fiára. Egyáltalán nem számított rájuk, egyáltalán nem hiányzott, hogy itt legyenek.

– Mit akartok? – kérdezte végül Zsoltitól, amikor már vágni lehetett a felgyülemlett feszültséget.

– Zoltán látta a képet, amit anyáról készítettem a múltkor, és szeretné kiállítani a galériájában…

András először azt hitte, rosszul hall. Elvörösödött, keze ökölbe szorult.

– Azt hiszem, jobb, ha most elmentek, édes fiam.

– Miért? Anya nagyon jól néz ki, másnak is látnia kell…

– Azt mondtam, tünés! – kiáltotta András. Zoltán rögtön az ajtó felé indult, de Zsolti nem adta fel.

– Pénzt is ígért. Nem keveset.

Zoltán szaporán bólogatott, az idétlen sapkája majdnem leesett a fejéről.

– Ugyan még nem sikerült teljesen felmérnem a felesége művészi értékét, de úgy látom…

– A feleségem nem érték, nem művészi, és semmiképpen sem eladó!

András fenyegetőn indult a fickó felé, aki fejét a nyakába húzva rohant ki a bejárati ajtón.

– Na, de apa! – tárta szét karját Zsolti. Andrást nem hatotta meg:

– Több tiszteletet várok el tőled! Ha nem vagy erre képes, jobb, ha nem is jössz ide!

A fiú először állta apja villogó tekintetét, aztán leeresztette karját, lesütötte szemét, és szó nélkül távozott a művészeti vezető után. András reszkető kézzel zárta be az ajtót, aztán visszasétált a konyhába. Egészen kimelegedett a vita közben. Fáradtan rogyott le az egyik székre Jutka mellé.

– Köszönöm – suttogta a felesége olyan halkan, mintha csak a szél fújt volna.

* * *

Megtörölte homlokát, és a térdeire támaszkodva fújtatott. Szíve úgy kalapált, mint még soha, és sajgott az egész mellkasa, ám hiába dörzsölte, hiába szorította az átizzadt inget, nem enyhült.

Felpillantott a dombtetőre, aztán le a búzamezőre, amely zöldessárga tengerként hullámzott alattuk. Mintha csak egy szigeten állnának, ő és a felesége. Felettük szürke fellegek gyűltek, alattomosan, fenyegetőn.

Jutka nem pislogott, és már csak szavakat lehelt. Egészen a szájrepedéséhez kellett tenni a fülét, hogy kihallhassa a meleg levegő súgása mögül az értelmes hangokat. Így kérte odahaza is, hogy jöjjenek el a helyre, ahol először sétáltak kettesben.

András átvetette a derékszíjat felesége kőtestén, nagy levegőt vett, és vonszolni kezdte tovább Jutkát fel a dombtetőre. Az erősödő szél a tarkóját érte, maradék hajába túrt. Hideg verejték csorgott a szemébe, de nem törölhette le. Egész teste megfeszült, ahogy egyetlen húzással akár centimétereket is sikerült arrébb mozdítani a sziklát.

Egy-két métert juthatott feljebb, aztán megint meg kellett állnia. Egyre gyakrabban, ahogy a szíve egyre nehezebben bírta a terhelést. Köpött egyet, és Jutkára támaszkodva felpillantott a felhőkre.

Mintha csak kérte volna, eleredt az eső, és egy pillanattal később szakadni kezdett, sűrű, szürke fátyolként zuhant a tájra. András ruhája rögtön átázott, a föld megsüppedt talpa alatt. Felesége megbillent, kicsúszott alóla a talaj, ő próbálta megtartani, de eldőlt, és csúszni kezdett lefelé. András rémülten kapott utána, de lábai nem engedelmeskedtek, összegabalyodtak, a férfi elesett, néhány métert bucskázott lefelé, ruhájába sár és földrögök tapadtak, szíve zakatolt, sajgás kúszott végtagjaiba, a hátába.

Magában káromkodva próbált talpra állni reszkető térdekkel, a szemébe folyó esővíztől csak homályosan látott. Jutka lejjebb hevert, megakadt egy göröngyben. András a kőtömb mellé térdelt, megérintette, közel hajolt, visszatartotta a lélegzetét, hogy meghallja Jutkáét.

De nem hallott semmit.

– Ne haragudj – suttogta a nőnek.

Aztán Jutka karja váratlanul lemállott. A férfi rémülten kapott oda, megragadta a végtagot, hogy visszaszorítsa a helyére, de ujjai közül rögök fordultak ki. Ne! – akarta ordítani, de csaj fájdalmas hörgésre futotta.

A kőtömbről egyre nagyobb darabok váltak le, és azok is mállani kezdtek a szakadó esőben. András zakatoló szívvel próbálta a helyére illeszteni a darabokat, de nem vehette fel a versenyt a tomboló természettel, a kő gyorsabban hullott szét, mint ahogy megtalálta volna a darabok helyét.

Hamarosan nem maradt semmi Jutkából néhány rögön kívül, amelyeket lassan a földbe mosott az eső.

András a domboldalon térdelt, arcán víz és könny keveredett, válla rázkódott. Két kézzel markolászta az agyagos talajt, kétségbeesetten próbált valami formát gyúrni belőle. Ujjai közül sűrű iszap csöpögött.

Véletlenül akadt az aranygyűrűre. Sár tapadt rá, de András a ruhájába törölte, és az esőbe tartotta. A zord időjárás ellenére is egykori fényében csillogott, éppen úgy, ahogy a régi ékszerüzlet kirakatában, amikor meglátta.

Markába zárta, és leült a sárba, nézte a szürkébe borult tájat, hallgatta az eső dobolását. Elszorult torokkal, könnyű szívvel.

A novella eredetileg a 283. Galaktikában  jelent meg, és 2014-ben Zsoldos Péter-díjat kapott.

Sümegi Attila írói oldala | Facebook oldala

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Zigota szerint:

    Nagyon szép novella.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon