Sikerült a Kormorán Baru elolvasását pont a legnagyobb forróságra időzítenem. Nos, ha rád is úgy hat a meleg, mint rám, és a nyártól nemhogy nem töltődsz, hanem kifejezetten fáradsz, akkor azt mondom, a Kormorán Baru, az árulót mindenképpen hideg ital mellett, árnyékban olvasd, mert ez egy olyan könyv, amihez nem kevés agymunka kell. Határozottan nem strandolvasmány.

covers_435746Seth Dickinson regényében egy olyan felkelés előkészületeit és kirobbanását követhetjük nyomon, amely nem a megszokott, látványos, hangzatos állomásokon megy keresztül, vagyis nincs tele epikus eseményekkel, inspiráló beszédekkel, nagy szembesítésekkel. Baru a célját kőkemény papírmunkával igyekszik elérni, diplomáciával és térképnézegetéssel próbálja ledózerolni a szülőföldjét is bekebelező Maszkabál nevű birodalmat. Az ötlet maga kiváló – mint minden zsáner, a gyakran esik abba a hibába, hogy a kötelező elemeket felszínesen, csak az illem vagy a megszokás kedvéért használja, nem azért, mert valódi funkciójuk lenne a történetben. Dickinson megoldása: semmi olyat nem használ, aminek nincs valamiféle jelentősége. A cselekményben mindennek megvan az oka és a következménye. E tekintetben pedig pontosan olyan, mint saját főszereplője, Kormorán Baru.

Baru egy gyakorlatias, példátlanul céltudatos, belül néha fortyogó, de kifelé mindig visszafogottságot, önuralmat mutató fiatal nő. Az útja érdekes, választott fegyverneme, a gazdaságtan is az, viszont gyakran éreztem úgy, hogy olyannyira eggyé válik a céljával, hogy az minden, ami marad belőle, személyisége attól függetlenül szinte alig létezik. A regény elején és végén bújik ki belőle valami élő, valami, amit lehet sajnálni, aminek lehet szurkolni, ám többnyire fogalmunk sincs, milyen ő, csak azt látjuk, hol tart az ügye. Nehéz eldönteni, hogy esetlenül lett-e megalkotva vagy direkt ez volt-e a szerző koncepciója, ha valaki azt mondja, az utóbbi, az is elfogadható, ezzel viszont vállalja a szerző, hogy nehéz lesz őszintén kötődni a karakteréhez, nehéz igazán szívünkön viselni a sorsát.

6HwldmkEz, valamint az enyhe túlírtság szárazzá és elnyújtottá teheti a regényt, bár sokan kárpótolva érezhetik magukat, mert ez azzal az előnnyel jár együtt, hogy a világépítésre több energia és hely marad. Dickinson világa nagy, és igyekszik a lehető legjobban kihasználni, minél több szereplőt mozgatni benne. A Tűz és jég dalával való összehasonlítgatás nem tudom, miért kerül elő olyan sokszor a Baruval kapcsolatban, de abban én is látom a hasonlóságot, hogy itt szintén egy viszonylag nagy létszámú, intrikus nemesi réteg ténykedésébe és kapcsolati hálózatába látunk bele, rajtuk keresztül vezet a sikerhez vezető út. Ennek azonban (és csak ennek!) több időre, több lehetőségre lett volna szüksége, mint amit egyetlen kötet tud nyújtani, mert amint megértettünk egy alapvető kapcsolati összefüggést, Baru azonnal felrúgja, és a gyorsaságtól nem érzékelhető ezeknek a tetteknek a valódi jelentősége.

Jó ötlet lett volna még ennek megoldására, ha kaptunk volna még egy-két jól megválasztott nézőpontkaraktert, már csak azért is, mert Baru önmagában nem olyan lehengerlően érdekes, hogy ne engedhettük volna el a kezét néha-néha. Arról nem is beszélve, hogy ez még egy problémán segített volna: annyi érdekes hátterű, pozíciójú és funkciójú karakter rohangált itt föl-alá, hogy valósággal szégyen, hogy Dickinson egyiküket sem tudta mélyen, élőn, érdekesen ábrázolni. Ez a személytelenség a legnagyobb fájdalmam a könyvvel kapcsolatban. A foglalkozásuk és a nemi identitásuk – ennyi az, ami érdemben elhangzik mindenkiről, de nem hiszem el, hogy ezekben a szereplőkben csak ennyi lett volna.

A Kormorán Baru, az áruló egy remek ötlet, és túlzás lenne azt mondani, hogy rosszul vagy gyengén van kivitelezve. Egyedi, ritkán bemutatott oldalról közelíti meg a kormánydöntögetés témakörét, ennek kidolgozottsága pedig nem kis teljesítményről tesz tanúbizonyságot, valahol nem lehet nem elismerni. A gond a karakterek, a köztük lévő interakciók körül keresendő, abban, hogy a dísztelenséget alig-alig oldja fel, és a nagyfokú funkcionalitásra való törekvésben elvész valami, amiért gátolja, hogy ne csak értékeljük, hogy ne csak az agyunkat mozgassa, hanem kicsit az érzelmeinket is.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon