MEtabaron_book_1Alejandro Jodorowsky, az öntörvényű polihisztor művész, szürreális filmek rendezője, aki majdnem filmet forgatott a Dűnéből (hozzá egy akkora gigafilmprojektet és félelmetes alkotógárdát szervezett maga köré, hogy maga a projekt a forgatás előtti összeomlása ellenére is kultikus státuszba emelkedett). Emellett elborult képregényalkotó is, akire olyan nagy hatással volt Frank Herbert Dűnéje és a saját filmprojektje, hogy az évtizedek során egy egész képregény univerzumot alkotott a hatására, a „szerényen” magáról elnevezett Jodoverse-t.

A Jodoverse világát három fő ágra lehet bontani, a legelső a The Incal (és előzménye a Before the Incal valamint folytatása, a Final Incal), amelyet a legendás francia képregényrajzolóval, Moebiusszal hozott létre, aki többek közt a Jodorowsky féle Dűne 3000 oldalas scriptjét is végigrajzolta, a másik a Technopriests, a harmadik pedig a Metabárók kasztja. Sajnos magyarul ezek közül egyedül A Metabárók kasztja első kötetével találkozhattunk a Delta Vision kiadó gondozásában jópár évvel ezelőtt.

A Metabárók 1992 és 2003 között futott (később kiegészítő kötetekkel, mint a Castaka vagy a Metabárók fegyverei folytatódott), Jodorowsky történetei Juan Gimenez fantasztikus, festett oldalain keltek életre, egy nem titkoltan a Dűnét és a görög drámákat megidéző monumentális űropera képében, amely a Metabárók öt generációjának történetét meséli el a kaszt születésétől kezdve odáig, hogy az univerzum leggazdagabb és legfélelmetesebb harcosaivá válnak, és ahol a gyermek úgy válik az új Metabáróvá, hogy megöli az őt kiképző apját. Mindez high-fantasys és űroperás túlzásokkal, elképesztő agymenéssel, vérbő brutalitással és mitikus kerettörténettel megfűszerezve, ahol a grandiózus ötletek gyakran agyontapossák a dramaturgiát és a narrációt, de mindennek ellenére egy fontos és kultikus science fictionné nőtték ki magukat.

És nemrég, 2016-ban, francia és angol nyelven újraindult, illetve folytatódott az eredeti Metabáró-történetfolyam (The Metabaron), méghozzá teljesen új alkotókkal, akik az utolsó Metabáró történetét viszik tovább. Ezek a látszólag kényszerű, pénzorientált folytatások nagyon ritkán szoktak jól elsülni, de, és ez egy nagybetűs DE, itt valami egészen más történt.

Az új Metabáró ugyanis az egyik legjobb sci-fi képregény, amit az utóbbi tíz évben olvastam.

Metabaron_antibaron

Valentin Sécher

A titok egyszerű: egyrészt sikerült megtartani ennek az elborult sci-fi világnak az erényeit, és Jerry Frissen, az új író jóvoltából a Jodorowskyra jellemző dramaturgiai és narrációs bakugrások is eltűntek, a történet sokkal erőteljesebbé vált, a karakterek is sokkal közelebb kerülnek az olvasóhoz, és nem csak a Metabáró, hanem az antagonistái is. Emellett olyan, új művészek rajzolják felváltva a köteteket, mint Valentin Sécher és Niko Henrichon, akik nemcsak, hogy méltóak Gimenez vizualitásához, de szerintem túl is szárnyalják azt, és órákig el lehet gyönyörködni egy-egy oldal apró részleteiben, a világ monumentalitásában. Ehhez hozzájárul maga a kötet is, amely kemény kötéses és hatalmas méretű (oversized), már önmagában a képi világért is megéri az árát. (Érdemes megnézni ezt a videót arról, hogy mennyi munka van akár egyetlen képkocka megfestésében is.)

Metabaron-Book-2-lite-1-600x798

A történet az utolsó Metabáróra, valamint antagonistáira fókuszál, és úgy is meg tudja tartani a karakterközpontú mesélést, hogy közben nem kisebb a tét, mint az egész univerzum jövője. És ha valaki kedvet kap a képregényhez, még az előzményeket sem szükséges ismerni, mert ami esetleg feltétlenül fontos a korábbi Metabárók kapcsán, azt a képregény tömören újra elmeséli (ezek a képkockák ráadásul fantasztikusan idézik meg Gimenez hajdani rajzait). Aki olvasta a régi képregényeket, azok számára ismerős lesz a narrációs keret is: a régi Metabáró-történeteket egy Tonto nevű robot meséli el társának, és itt is Tonto a történet narrátora.

A Metabárók gazdagságát a szülőbolygójukon, a Marmolán egyedül található epyphite nevű különös folyadéknak köszönhetik, amely aztán a techno-birodalom méregdrága üzemanyagává vált, de mivel a Marmola tartalékai lassan kimerülnek, ez összeomlással fenyegeti a techopápa birodalmát.

Az első kötet a techno-admirális és az anti-báróról szól (a francia nyelvű eredetiben két kötetben jelent meg), okosan felépített, már-már szimbolikus történet a techno-admirális által létrehozott tökéletes fegyverről, amely révén el akarja pusztítani a Metabárót, az univerzum legfélelmetesebb harcosát. Emellett egy igazán elcseszett, drámai apa-fiú kapcsolat is, amikor a fiú élete az apja vágyainak beteljesítéséről szól. Valentin Sécher egy-egy külön festménynek tűnő képkockáin pedig csak ámulni lehet, kevés ennél szebb képregényt találni manapság.

Metabaron_3_double_page

Niko Henrichon

A második kötet központi antagonista karakterei a technobíboros és a transzhumán. Külön kitérőt érdemel a rajzolóváltás koncepciója: elsőre nem értettem, hogy miért pont Henrichont választották a második kötetre, a rajzstílusa teljesen más, mint Sécheré vagy Gimenezé volt, sokkal kevésbé festmény-hatású, viszont a kételyem néhány oldal után eltűnt, mert ezek az oldalak ugyanolyan fantasztikusak, csak teljesen másként. Ráadásul a második kötet még jobb is, mint az első, köszönhetően annak, hogy az első kötetben már felbukkant, titokzatos Orne-8, a technobíboros antagonista egy nagyon érdekes, manipulatív karakter, emellett maga a Metabáró is megmutatja, törékeny, sebezhető oldalát, közben ugyanakkor tobzódunk a vadabbnál vadabb eseményekben: hatalmas űrcsaták, gruppenszex jelenetek, tömeggyilkosság, kasztrálás és egyéb testmódosítások váltják egymást a lapokon, mindezeket pedig beárnyékolja az egész univerzumot fenyegető megsemmisülés közelgése.

Természetesen megmaradnak a szokásos Jodorowsky-elemek, a folyamatos technózás és metázás, a techno-pápa és a bíborosok feje felett lebegő fekete tojások, a pózer, helyenként viccesen beszélő nevek, mint Wilhelm-100, a technoadmirális, vagy hű szolgája Tetanus. Ahogy akadnak bőven a Dűne-áthallások is, pl. egy kifejezetten fremenekre emlékeztető sivatagi nép is feltűnik egy néhány oldalas utazás végén, amely során az antibáró létrehozásához keresnek béranyát a gyönyörű és genetikailag szinte tökéletes törzs fiatal női között, ahogy Wilhelm-100 Rabban Harkonnent idéző fanatizmussal a Marmolára megy flottájával, hogy biztosítsa a techno-birodalom számára az epyphyte zavartalan kitermelését, míg maga, a techno-pápa egy lebegő székben terpeszkedő, Harkonnen-báróra emlékeztető, kegyetlen hatalmasság.

Az eddigi két kötet persze nem teljesen tökéletes, néha itt is túl pózerré válik némelyik karakter, és helyenként didaktikus magyarázatok is becsúsznak, de szerencsére ezek csak ritkán törik meg az olvasást. Aki szereti a grandiózus űroperákat vagy a Dűnét, annak az új Metabáró biztos, hogy tetszeni fog, és szerintem a Metabáró-univerzum sosem volt még ennyire összeszedett, átgondolt, friss és modern.

A képregénysorozatot négy kötetben (francia kiadásban ez nyolc) tervezik lezárni (mert a második kötet egyelőre egy ordas cliffhangerrel ért véget), Sécher és Henrichon már rajzolja a történetfolyam második felét, az utolsó kötet várhatóan 2018 őszén jelenik meg.

Hosszan tudnék még mesélni még apróságokról, ötletekről, de az már mind elvenne az olvasás élményéből. (Nagy kár, hogy valószínűleg sosem lesz magyar kiadása, de aki csak kicsit is tanult angolul, a képregények mindig remek motivációk egyben a nyelvtudás fejlesztésére is, ráadásul viszonylag kevés szöveg és egyszerű nyelv miatt megérteni sem nehéz őket.)

További információk:

Metabaron_1_page2

Valentin Sécher

Metabaron_montage_color

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyu szerint:

    Valamelyeik honositóoldalnál kuncsrogjatok hogy lefordítsák.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon