E cikk megjelenésének idejére már tudjuk: a Wonder Woman többé vált egy sokadik univerzum sokadik építőeleménél. DC-Comics rajongók, DC-Marvel versenyt figyelemmel kísérők, női szuperhősökre vágyók – mind megkaptuk a magunk csomagját, amit a moziból hazavihetünk, amivel bekapcsolódhatunk abba a globális párbeszédbe, amit a film indított a premierje pillanatában. Íme az SFmag tagjainak gondolatai a Wonder Woman kapcsán.
Alig jött ki a Wonder Woman, a kritikusok máris az egekig magasztalták. Ez alapján persze sokan egy olyan filmre gondolnak, ami lesöpör másokat, illetve előre-hátra megment egy egész franchise-t. Pedig a Wonder Woman legnagyobb erénye, hogy önálló filmként működik, a kerettörténet ellenére is. Egy kellemes, szórakoztató, szerethető kalandfilm, amit végre nem az érdekel, hogy növelje a téteket vagy hogy elindítson egy egész sorozatot, hanem hogy elmeséljen egy történetet. Ezt pedig teszi kedvelhető karakterekkel, jó humorral, illetve azzal, hogy ennek ellenére sem riad vissza a komolyabb kérdésektől. De ez is egy pozitívum – a Wonder Woman nem akar se minden áron komor, se minden áron humoros lenni, hanem mindkettőből pont annyit merít, amennyit a történet igényel.
A Wonder Woman egy teljesen átlagos képregényfilm, szerethető főhőssel, unalmas sidekickekkel, súlytalan sőt felesleges ellenfelekkel (kémikus csaj puh-leaasee) és még képregényfilmes szemmel nézve is röhejesen béna háttérsztorival. Szerelmi szál so-so, de ahhoz gyenge, hogy hihető motivációt adjon a karaktereknek, márpedig az vinné előre a sztorit. Amit inkább hagyjunk. A film nagy részében kifejezetten látványos harcjeleneteket kapunk, nem a Michael Bay féle csillivilli-műanyag-nemistudommitörténik-bunyó, hanem valóban szép elegáns, gyönyörű koreográfia. Aztán ez a vége felé átfordul ilyen mortal kombat szerű hihetetlen béna CGI adok kapokba, illetve egy full bombasztó-patetikus boss fight is van a végén, ahol már elengeded a filmet, köszi ennyi elég volt, Thor: Ragnarök felkészül.
Gal Gadot és Chris Pine teljesen rendben van amúgy. Működik a kémia, és a csajszi egészen biztosan több egy szépségkirálynőből lett párfilmes színésznőnél. Remélem kap lehetőséget jobb szerepekben is. Szóval ismét egy kategóriáján belül nem rossz, de túlhájpolt filmet láthattunk. Ha már popcorn, akkor GoG vagy X-Men franchise. Ha pedig jó képregényfilmet akartok, akkor továbbra is: Watchmen, Logan, Deadpool, Nolan-Batmanek.
Kicsit sajnálom a Wonder Womant, mert míg mindenképpen üdítően új arculatát mutatja a szuperhősöknek a pacifista-naiv szemléletű Dianával, aki nem mérlegel megmentendő áldozatok között, és egész egyszerűen mindenkinek segíteni akar, a film végére csak sikerült betenni egy kötelező bossfightot, ami sajátosan ötvözi a monologizáló főgonosz toposzát és az Én kicsi pónim világképének diadalmenetét, csak még több robbanással. A lényeg, a tetőpont korábban volt, és ha ott megállt volna a forgatókönyv, vagy azt a vonalat vitte volna tovább, ez egy tökéletes film lehetett volna: amikor Diana legyőzi a „gonoszt”, a háborúnak azonban még sincs vége, amikor az idealista szembekerül a realitással – és nem azt vártam volna, hogy Diana elveszítse ártatlanságát, hanem azt, hogy a valóság ellenére válassza azt, amiben hisz. Mert így hiába a szereplők saját szálaiban felbukkanó cáfolat, a Steve szájába adott tételmondat, a végén mégis egy főgonoszé lett a háború felelőssége.
Úgy gondolom, hogy a Wonder Womannel kapcsolatban két fontos dologról tudunk beszélni. Egyrészt végre, közel tíz év után eljutottak oda a mainstream szuperhősfilm-stúdiók, hogy szükség van egy komolyan vehető, szerethető női hősnőre, méghozzá egy önálló filmben, ahol tényleg ki tud bontakozni. Másrészt pedig végre reményt adott a DC-nek is, hogy felérjen előbb-utóbb a Marvelhez – szerintem ugyanis a Nolan-Batmanek óta a Wonder Woman a stúdió első olyan filmje, ami megüti a rivális átlagos szintjét.Az persze sokkal szomorúbb, hogy a fentieken túl sok pozitívuma nincs. Kezdem kegyetlenül unni az eredettörténeteket, ráadásul állandóan olyan érzés kerülgetett, hogy valójában csak egy Amerika kapitány-Thor mixet látok, valódi hozzáadott érték nélkül. Túl sokszor unalmassá váló cselekmény és rémisztően béna a főgonosz az egyik oldalon; egy nagyon szerethető Gal Gadot és látványos-eposzi harcok a másikon. Örülök, hogy ezzel már megütöttük a „nézhető” szintet, így nagyon nem tudunk panaszkodni, de bízom benne, hogy azért lesz ez még jobb is.
Hihetetlen módon unom már a szuperhősös képregényfilmeket. Gyakorlatilag azonos karakterek, azonos helyzetekben, ugyanazokat a köröket futják. Az elmúlt évek terméseiből a Marvel még ki tudott hozni egy-egy élvezhető darabot, de a poszt-Nolan érában a DC csak szenvedett. A Wonder Woman előzetese azonban a Suicide Squad-Batman v. Superman kombó után is reményre adott okot, és szerencsére nem is bántam meg, hogy megnéztem. A film abszolút szerethető, vannak benne jó karakterek, akik megkapják a maguk 5 percét, és a legtöbben ki is hoznak belőle legalább egy emlékezetes momentumot. A cselekmény az eredettörténetek medrében halad, de élveztem azt a pluszt, amik a történeti háttér adott hozzá (az I. világháború viszonylag ritkán jelenik meg a mainstreamben). Ugyan a főgonosz vagy gonoszok alakja elcsépelt és képregényszerű, és senki nem hiteti el velem, hogy David Thewlis izompacsirta (ez a pasas Verlaine-t játszotta!), valamint az akciójeleneteket megint feleslegesen lassítgatták, de ez mégsem ment az élvezhetőség rovására, viszonylag jól szórakoztam.
De a legjobb benyomást mégis Gal Gadot tette rám, gyakorlatilag beleszerettem abba a nőbe (legalábbis plátói értelemben). Diana alakját mintha rá öntötték volna, remekül alakítja a világra éppen rácsodálkozó, idealista hősnőt, egyszerűen erre a szerepre született. És nagyon jót tett a világnak, hogy végre egy női szuperhőst kaptunk, mert a film, még ha csak kis lépésekben is és a humor útján, de beszélt arról a helyzetről, ami még a mai napig megnehezíti sok nő érvényesülését. Kell ez a nézőpont is a világba, kellenek a kompetens és erős nők a főszerepekben. Nagyon szurkolok, hogy a film sikeres legyen és hogy a stúdiók invesztáljanak ezekbe a történetekbe is, hogy ne csak biodíszletként jelenjünk meg a férfiak oldalán. Mindenki gazdagodna vele.
Azt mondják, a szuperhősök történetei korunk mítoszai. Mégis, hiába a futószalagon készülő képregényfilmek garmadája, mintha pont ez a mitológia hiányzott volna, helyette kaptunk képregényes checklisteket, egymásra trompfoló sötét-és-kegyetlenséget, meg vigyorászós popcorn-mozikat.
Most viszont a Csodanő visszahozta ezt a mítoszt. Wonder Woman hős, lovag egy olyan háborúban, ahol igazán búcsút mondhattunk a lovagiasságnak. És ezért a meséért érdemes félretenni a felnőtt ént, aki bosszankodik azon, hogy az amazonok egy látványos csatajelenetért lemészároltatják magukat, magyarázna, hogy azért egy világháború nem ennyire fekete-fehér, aki felszisszen a gyilkos fegyveren és teremtőjén, aki számolgatja a másodperceket a repülőgépnél.Mert erről a hősről el lehet hinni, hogy tényleg mindenki Csodanője, akiben megmarad az a naiv szeretet, amivel kiáll mindenkiért. Ha pedig elhisszük, akkor már várjuk a magyar nyelvű képregényköteteket decemberben a fa alá, a második részt, meg azt, hogy mit kezd ezután a DC a filmes univerzumával.
Sokan az előtérbe tolt „nőségben” látják a sikerét, sokan abban, hogy kicsit más a többi DC-epizódhoz képest – én a legszebb bravúrjának azt látom, hogy a Wonder Womannek – és most érthetjük itt a filmet és a karaktert egyaránt – óriási szíve van, amit nem félt használni, akkor sem, ha – megint csak filmnek és karakternek egyaránt – hátránya származhat belőle. A tökéletlenségével és a hibáival együtt is sokkal mélyebb érzelmeket volt képes előidézni bennem, mint a legtöbb megcsinált, kiszámított, tuti recept alapján készült szuperhősös mozi (például örök vesszőparipám, A galaxis őrzői vagy a DC-oldalról gyakorlatilag bármi). Ennek oka a főkarakter megközelítése: Diana nem sztereotípia. Diana nem az Erős Nő, nem az Okos Nő, nem az Érzékeny Nő, még csak A Nő sem akar lenni – a különböző közösségekben és szituációkban betöltött szerepei nem kiütik egymást, hanem ott koncentrálódnak benne. Amikor érez, nem hülyül el, amikor gondolkodik, nem lesz érzéketlen, és ahhoz, hogy nagy harcosként ismerjük el, nem volt szüksége arra, hogy ledöngölje a férfi nemet. Ez az érett hozzáállás emeli számomra olyan magasságokba a filmet, ahova pusztán a technikai megvalósítás miatt valószínűleg nem jutna el, de ha egy film eléri benned, hogy rajongj, akár túlzóan vagy irracionálisan, az jelentős esemény – örülök, hogy a Wonder Woman kapcsán most egy fél világ van ezzel így.
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
