“A Borne az év egyik legeredetibb regénye” – állítja a fülszöveg, és széttárt karral csak annyit tudok mondani erre, hogy ez igaz. A weird nagymestere, a Déli-végek trilógia szerzője megint bebizonyította, hogy az egyik legjobb fantasztikus szerző a zsánerben.
Az idén megjelent, és az Agave Könyveknek köszönhetően viharos gyorsasággal magyarul is kiadott regény egy meghatározhatatlan katasztrófa után játszódik. Ahogy a jobb posztapokaliptikus regényekben, a nyelv itt is töredezett, nem képes visszaadni, hogy mi történik pontosan a túlélőkkel. Annyit megismerhetünk, hogy egy Vállalat, egy Város és egy Mord nevű, valószínűleg a Vállalat által létrehozott óriási, repülő, gyilkos medve a legfontosabb igazodási pont a történetben. Főszereplőnk Rachel, aki Wickkel, a partnerével él egy védettebb, föld alatti labirintusban. Szükség is van a rejtőzködésre, hiszen az élet egy merő küzdelem, a felszínen kóborló embereknek a másik ember a farkasa, a gyilkosság itt rutin, nem törvényszegés.
Rachel egy szép napon, mint tisztes guberáló, Mord bundájába kapaszkodva egy öklömnyi, sötétlila, pulzáló izét talál. Magához veszi, hazaviszi, és csodák csodájára az apró valami elkezd nőni, fejlődni. Amikor végre beszélni kezd, akkor Rachel – és a dolgot elítélően szemlélő Wick – megérti, hogy a jövevény, Borne (ahogy elnevezei, nyilván angolul) sokkal nagyobb potenciált rejt, mint azt elsőre gondolták.
A helyzetet bonyolítja, hogy feltűnik a színen a Mágus: ez a titokzatos figura elhatározta, hogy leszámol az emberek életét rettegéssel megtöltő Morddal – de aki nincs vele, az sajnos ellene van. Rachel pedig egyáltalán nem biztos abban, hogy sorsukat össze kellene kötni a Mágussal. Még tovább romlik a helyzet, mert feltűnnek Mord ivadékai is, akik szintén játszi könnyedséggel végeznek pusztítást az emberek közt. Ebben a kaotikus világban kényszerülnek arra hőseink, hogy felkerekedjenek, és elhagyva biztonságosabbnak vélt kuckójukat elmenjenek a legendás Vállalat épületébe, hogy kérdéseikre választ kapjanak.
Jeff VanderMeer nem bízta a véletlenre, hogy kitűnő regényt írjon. Az egyébként nem téglányi méretű Borne minden egyes sora továbbhúz az olvasásban, nincs szinte egy felesleges gondolat sem, és a történet egyáltalán nem kiszámítható. Azok a kis kreatív morzsák, amelyeket szétszórt a regényben, elválasztják a regény világát nemcsak a miénktől, de a többi posztapokaliptikus regénytől is. A reménytelenség jól átjön, átélhető a főszereplő reagálása mindarra, ami vele történik, ugyanakkor nem egy sodródó figura, hanem olyasvalaki, akit öröm követni a fantasztikus expedíciójában. Borne pedig egy különleges lény, egyszerre nagyra nőtt gyerek, földönkívüli módjára gondolkodó idegen és a család szeretett tagja. Nagyon élvezetesek a vele folytatott párbeszédek.
VanderMeer ugyanis nem egyszerűen jó stiliszta, tehát változatosan, gazdagon, világot megteremtve ír, hanem úgy, mint aki egy nagyobb közönségnek szánt szórakoztató science fictiont akar feltálalni: gördülékeny mondatokba, pontos és gazdaságos prózába csomagolta a mondanivalót, ami nem más, mint…
…amit kivesz az olvasó belőle. Többféle értelmezése lehet, és ez így jó, VandeerMeer maximálisan kiaknázza a hatásos sci-fi prózában rejlő metaforikusságot. A Borne egyszerre partmenti, fehér homokos tengerpart, és felfedezésre érett, különleges lényektől hemzsegő óceán sötét mélye. Érdemes a felszín alá nézni.
Utóirat: ezért nehéz a hazai sci-fi regényírók helyzete – olyan gyorsaságban jelennek meg világszínvonalat képviselő könyvek, hogy az olvasók óhatatlanul is hozzászoknak a minőségibb regényekhez.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Én azért nem vettem meg mert az agave azt írta hogy ez horror.