Elindult a Neil Gaiman világhírű és sokszorosan díjazott fantasy regénye alapján készült Amerikai istenek sorozat (a regény több kiadásban megjelent már magyarul, Juhász Viktor fordításában, és az utóbbi években az Agave kiadó gondozásában), és nézzük, hogy az első két rész alapján milyenek az első benyomások.1489999126_american-gods

JUHÁSZ VIKTOR, a regény fordítója

Egy tévésorozat kapcsán valószínűleg furcsa azzal kezdeni, hogy az Amerikai istenek tévédaptációját képtelen vagyok sorozatként nézni, de talán érthetőbb a dolog, ha hozzáteszem, hogy egy olyan regény feldolgozásáról van szó, amit már-már kényelmetlenül alaposan ismerek (szakmai ártalom). Viszont a világért sem hagytam volna  ki, mert őszintén kíváncsi voltam, vajon egy számomra fontos művet hogyan sikerült egy teljesen más közegbe átültetni.

Amikor könyvet adaptálnak a vászonra vagy képernyőre, a készítők általában két véglet közül választanak. Vagy a szöveget lépésről lépésre követve próbálják feldolgozni az alapanyagot, ami természetesen sohasem lesz száz százalékig hű az eredetihez, de törekednek rá (erre  talán a Trónok harca sorozat első pár évada a legjobb példa), vagy a Walking Dead módszerével élnek, ahol az alapvető hangulat, a főbb karakterek és a fontos történetbeli csomópontok megmaradnak, azonban az, hogy kik és milyen úton-módon jutnak el egyik ilyen csomópontból a másikba, már teljesen más. A magam részéről nem tartozom a keményvonalas rajongók  közé, akik minden egyes hiányzó jelenetet és eltérő szereplőt kemény szavakkal kérnek számon a készítőkön, és kifejezetten kedvelem a második megközelítést, mert azoknak is szórakoztató tud lenni, akik ismerik az eredetit.

Az Amerikai istenek tévés adaptációja az első két rész alapján a nehezebb megoldást választotta, és merészen egyensúlyozik a két véglet között, amivel még a könyv elfogult ismerőjeként is teljesen elégedett vagyok – sőt részemről még azt sem bántam volna, ha egy kicsit még jobban eltérnek az alapműtől. A változtatások indokoltak, hiszen tévésorozatról van szó, ahol  más a tempó, sokkal jobban ki kell használni egy leszerződött színészt és nincsen meg a kényelmes történetmesélés luxusa. Ennek köszönhetően a sorozatverzióban jelenetek lettek hosszabbak vagy kerültek előrébb a történetben – vagy talán éppen hátra, mert néhány egyelőre  hiányzó epizód gyaníthatóan nem tűnt el örökre –, szereplők kaptak plusz vagy mínusz játékidőt, esetleg debütáltak korábban, de mindez egyáltalán nem töri meg a történet ívét, és a végkimenetelt ismerve kifejezetten ügyesen oldották meg a problémásabbnak ígérkező részeket is – például a regény „Amerikába jöttek” inzertjeit, amelyek múltbéli mellékszálakat mesélnek el.

A főszereplők tökéletesek – Ian McShane, akit a Deadwood óta mélységesen tisztelek, pompás Szerda úr lett, Peter Stormare Csernobogja egyszerre karikatúraszerűen orosz és mégis hús-vér figura (aminek lennie kell), és egyelőre úgy tűnik, Anansinak sem ártott, hogy kicsit megfiatalították, mert az esszenciája megmaradt. Bilquis-nek amúgy kifejezetten jót tett, hogy kicsit több pluszt kapott a képernyőn, mert valószínűleg kiforrottabb karakterré válik a későbbiekben, és gyaníthatóan a könyv néhány másik mellékszereplője is nagyobb szerephez fog jutni a későbbiekben. Ricky Whittle korrekt Árnyék, bár egy alapvetően csendesnek és sodródónak megírt főhőssel nehéz brillírozni – talán az ő karakterével kapcsolatban érzem egyelőre feleslegesnek a kifejezetten finom módosításokat, amelyek némelyike alapvetően változtat meg motivációkat (miért kellett például elvenni az amúgy is túlságosan passzív Árnyéktól azt a döntését, hogy ő hívja ki Csernobogot játszani?).

 A könyv alapvető hangulata megmaradt, ami egy adaptációnál számomra a legfontosabb. Egy lassú, hömpölygő, sokszor elkalandozó regényből lassú, hömpölygő, álomszerűen szürreális tévésorozat lett, és ebben nagyon nagy szerepe van a káprázatosan szép megvalósításnak. A showrunner, Bryan Fuller mindig is híres volt egyedi látványvilágú sorozatairól, mint a Pushing Daisies, vagy még inkább a Hannibal, amihez az Amerikai istenek kifejezetten hasonlít sok helyen, különösen a beállításokban, a minimalista zenében vagy a látomásos víziókban – talán a lassított jelenetekből kellett volna kicsit visszavenni, mert helyenként már-már közelítenek a szépséges öncélúsághoz.

Szóval az Amerikai isteneket mindenképpen ajánlom a könyv ismerőinek. Azt nem tudom, mennyire lehet mélyvíz azoknak, akik minden előzetes tudás nélkül ülnek le a képernyő elé  (gyanítom, nagyon), de számomra még úgy is teljesen működik, hogy a szereplőkkel együtt, fejből idézem a képernyőn elhangzó párbeszédek egy részét (mert mint említettem, szakmai ártalom).American-Gods-Poster-Featured-03272017

SZABÓ DOMINIK

Nem vagyok különösebben nagy rajongója az Amerikai istenek regénynek – akármennyire is láttam benne bizonyos dolgokat, valójában sosem kapott el igazán a hangulata, valahogy sosem sikerült úgy magával ragadnia, ahogy azt vártam vagy szerettem volna (újabb vallomás: nekem Gaiman mindig is az ötletei és a látásmódja miatt volt szimpatikus, mintsem a megírt történeteinek köszönhetően). Így aztán a sorozattól sem vártam semmi rendhagyót, csupán annyit, mint bármelyik másiktól: hogy szórakoztasson, hogy kápráztasson el, hogy hasson rám. Hogy ezt miként teszi, nekem már-már mindegy: egészen biztosan nem fogom számon kérni rajta a módosításait, nem fognak hiányozni az esetlegesen kimaradt szereplők vagy cselekmény-elemek, vagyis abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy úgy rendelkezem előismeretekkel, hogy azok nem befolyásolnak különösebben.

Amit eddig láttam (a pilot), az egyszerre nagyon érdekes és kissé riasztó is. Az elmúlt időszakban mintha egyre nagyobb gyakorisággal látnánk a képernyőn olyan sorozatokat, ahol a stílus uralkodik a tartalom felett („fütyülő kutya”, mondaná Harlan Ellison). A jelenség persze nem új, de a mostanság nagyobb hype-ot kapó sorozatok jó része mintha ezt képviselné – több (Legion) vagy kevesebb (Preacher) sikerrel. Márpedig az Amerikai istenekben stílusból nagyon sok van: elképesztő látvány, döbbenetesen jól beállított és felvett jelenetek, egészen meglepő mennyiségű művér (a Spartacus óta nem láttam ennyit egy sorozatban), vagyis Fuller tényleg remek atmoszférát teremtett. Csak aztán folytassa úgy, hogy abban tényleg érződjön a tartalom.

Egyelőre úgy néz ki, hogy minden adott hozzá. Az alapanyag nyilvánvaló módon ott van az izgalmas háttérrel, a sokszínű sztorival és a nem mindennapi karakterekkel együtt; Ian McShane a Deadwood (és a Kings) óta kedvenc tévés színészeim egyike, Bryan Fullerben pedig nagyon bízom, hogy végre most fog (a Dead Like Me, a Pushing Daises és a Hannibal után) egy olyan sorozatot készíteni, amit én sem unok el egy-két rész után. Ugyan Ricky Whittle-lel egyelőre nem vagyok teljesen kibékülve (mintha nem adná át igazán Árnyék „mamlaszságát”, ami bennem annyira él), de erre hamar rácáfolhat, ráadásul a mellékszereplők egytől-egyig csodálatosan élőek és különlegesek, úgyhogy nincs olyan jelenet, ami leülne.

A kezdés pont annyira volt bizarr és szürreális, mint amiben reménykedtem, egyelőre tehát bizakodok. Csak aztán tényleg váltsa be a hozzáfűzött reményeimet.american-gods

HORVÁTH VIVIEN (CaptainV)

Amikor megtudtam, hogy jön az Amerikai istenek feldolgozása sorozatként, megláttam a lehetőséget: talán majd most megszeretem, vagy nem is szeretem, de megértem miért lelkesednek az emberek, mit látnak az olvasók abban a könyvben, ami nekem maximum közepes olvasmányélmény volt. Könyvként nem hagyott bennem nagy nyomot a történet, olyannyira nem, hogy noha az emlékeimben élnek olyan jelenetek, amik hatásosak voltak, javarészt mégis az „unalom” szó jut róla az eszembe, az elnyújtottsága. Talán nem vettem észre a finom apróságokat vagy nem láttam jól a nagy egészet. Mindenesetre a sorozattól tisztázást vártam.

Az első két részt nagyon különbözőképpen éltem meg. A start rettentően ígéretes volt, vártam utána a következő epizódot. Nemcsak az volt, amit kerestem, hanem egy egyedi, stílusos, sokat ígérő sorozatkezdés. A második rész azonban enyhe csalódás volt. Úgy éreztem, azt akarja, hogy ájuljak el minden szereplő minden mondata után, hogy próbáljak nagy megfejtéseket tenni, és örüljek neki, ha nem értek valamit, mert biztos ott van a Nagy És Jelentős Történés, ami nyugi, majd idővel meg lesz magyarázva, de most érd be ennyivel. Nekem ez inkább furcsa, mint izgalmas és feszültséggel teli. Őszintén csodálkoznék, ha valaki a könyv nélkül gabalyodott volna bele ebbe a sorozatba, és azt mondaná, hogy igen, ő abszolút képben van, és még tetszik is neki az, amit lát, mert egyelőre több művészkedést látok, mint valós célt és koncepciót.

Bár a sokak által sokszor és sok szempontból megkérdőjelezett Árnyékot én se értem, se a színészválasztást, se ezt a sorozatbeli Árnyékot úgy általában, rajta kívül minden castingot és karakterábrázolást érintő apróságot nagyon jónak találok. A már említett válaszkeresés mellett ez, pontosabban ők a legnagyobb motivációim ahhoz, hogy ne engedjem el két rész után az Amerikai isteneket. Egyelőre viszont csak meg akarom érteni – hogy tudom-e majd szeretni, azt nem tudom.

american_gods3

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: tévésorozat

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. e(x) szerint:

    Pontosan arra sem emlékszem, hol tettem le, talán a sziklára épülő háznál bóklásztak. Kevés könyvet teszek félre, ezért is várom kíváncsian, a film feldolgozást végignézem-e, szóval nem reprezentatív minta leszek a „könyv nem tetszett neki, a film vajon bejön-e” kategóriában.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon