A nyolcvanas évek a zsánerfilmek aranykorát jelentik: induló franchiseok, eredeti alkotások, kísérletező művek tucatjai bizonyítják ezt. A három évvel ezelőtti, az 1984-es filmeket bemutató sorozatunk után most 1987-es hetet tartunk. Jöjjenek azok az idén 30 éves retromozik, amelyek kiállták az idők próbáját!

A nyolcvanas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a robotika, a szórakoztatóipar, a vállalatok szerepe alapjaiban változtatja meg a társadalmunkat, amelyben a politikai ígéretek mögött nem a társadalmi jólét vagy az igazság iránti vágy, hanem a meggazdagodás, a személyes sikerek nyernek egyre nagyobb teret, és ennek szolgálatában a média is úgy torzítja az információt, ahogy akarja, a világ pedig lassan egyre személytelenebbé, a valóság egyre képlékenyebbé válik. Eltelt három évtized 1987 óta, és megtanultunk ezzel élni, lázadni ellene, vagy legalábbis kompromisszumokat kötni, időnként beszélni róla nyíltan vagy bújtatottan a művészetek útján. Gazdag hagyománya van a társadalomkritikus műveknek,  mégis nagyon erőlködnöm kellene, ha egy olyan pontos, szórakoztató és egyenletes színvonalú szatírát kellene találnom erről az éráról, mint amilyen a Robotzsaru volt.

RoboBackground2

A címe valami egyszerű rágógumi-filmet sejtet, valamit, amire a gyerekeket ültetjük be, hogy ellegyenek vele, de már az első percekben észrevesszük, hogy ez egy sokkal nehezebb témákkal és sokkal kegyetlenebb toposzokkal dolgozó film, mint elsőre hinnénk. És az is kiderül hamar, hogy értő rendező munkája: Alex Murphy brutális meggyilkolása a filmtörténelem egyik legmegrázóbb jelenete, ezután pánikszerű villanásokból, riasztó közelképekből látjuk, ahogy kórházba szállítják, és orvosok küzdenek az életéért – hasztalanul. A kép elsötétedik. Csend. Aztán bekapcsol egy robot vizuális érzékelője. Fogadjuk el ezt a premisszát, és azonnal tegyük fel a kérdést: miért? Miért kell egy holttestet robottestben visszahozni, és miért van szükség egy robotzsarura?

Amerikában 1985 és 1987 között Detroit-ban jegyezték a legtöbb gyilkosságot, de a mai napig sem éppen biztonságáról és gazdagságáról híres. El tudunk tehát képzelni egy olyan alternatív jövőt (jelent?), ahol egy nagyvállalat lehetőséget lát: az emberek pedig elfogadnak bármilyen változást, ha kétségbeesettek. A magas arányú bűnözés, az alulfizetett, kis létszámú rendőrség mellett nem lehet élhető valóságot teremteni egy ilyen városban, a legolcsóbb szórakoztatási formák segítségével menekülnek az emberek a valóságból (drogok, debil szitkomok). Az OCP (Omni Consumer Products) ígérete, miszerint Detroitból egy biztonságos, gazdag Delta City-t hoz létre, nagyon is vonzó kép.

ed209-18

Nyilván a nagyvállalatok nem így működnek. Nem altruisták. A beruházások csak látszólag szolgálják az emberek érdekeit. Az első számú probléma a bűnözés, és mint minden nagyvállalat (vagy akár politikai párt), a nagyobb problémákra is igyekszik költséghatékonyan reagálni. A robotizáció napjainkban is megfigyelhető változtatásokat hoz, mesterséges intelligencia, mesterséges izomerő cserél le egyre több állást, egyre több munkakört, mert olcsó. Nem kér fizetést, nem kér szabadnapot, bármikor szerelhető és cserélhető. A rendőrség robotizációja tulajdonképpen nem is olyan elszállt ötlet.

De mint minden gép esetében, egy rendőrnél is fennál a meghibásodás lehetősége, és ez az első modell, ED-209 pazar módon demonstrálja is, amikor miszlikbe lő egy ártatlan embert. Ennél a jelenetnél a brutalitás és a véresség szinte teljesen megegyezik Alex Murphy haláljelenetével, de Verhoeven olyan rendező, aki az extrém erőszakosságból képes kétféle érzelmet kiváltani észrevétlen eleganciával: Murphy halála sokkoló, megrázó, míg a meghibásodott ED-209 ámokfutása röhejesen túltolt és őszintén vicces.

maxresdefault

Kell tehát egy robot, akit egy ember irányít, de olyan ember, akinek már nem szükséglete az ezen túli élet. Vagy egyáltalán bármilyen élet. Egy halott rendőrtiszt. Egy új, üres életre keltett kiborg, egy tökéletes rendőrtiszt. Most belemehetnénk ennek a morális, egzisztenciális, egyáltalán fiziológiai kérdéseibe, de egy vállalat ezeken felülemelkedve akarja tényleg kihozni ezt a (legalábbis a film fikciós valóságában) olcsó eredményt. Később a film természetesen tudomásul veszi a halálból géptestbe visszahozott ember lét-értékét, ahogy lassan visszanyeri életének emlékezetét, és alapvetően nagyon szépen eljátszadozik a kérdéssel, hogy mi is az ember, mi az ember-érték, mi az öntudat. Anélkül persze, hogy ezekbe teljesen nyíltan belemenne. Mert ez a film igazából nem erről szól.

tumblr_mlz7xp6Ln61rvzbdgo1_500

A film részben klasszikus heroikus akciófilm (mi más lenne Poledouris harsány zenéjével), részben pedig társadalmi szatíra. Véres és vicces elsősorban, másodsorban mélyen moralizáló, filozofikus. Mégis minden akciójelenet és humoros pillanat intelligensen épül be egy alapvetően sivár, melankolikus narratívába, és ha a pozőr akciójelenetek és nyílt szatíra között karaktereket keresnénk, meglepő módon találunk, kezdve Murphy társával, az empatikus, de összeszedett, kompentens Anne Lewis-szal, és folytatva a sort az elképesztő figurákat felsorakoztató „rosszakkal” a legpitiánerebb bűnözőtől kezdve a hideg Boddickeren át a legfelső szinten mozgó Dick Jonesig.

Ahol igazán kiemelkedik a film, hogy mennyire finoman kezeli ezt a történet központjában álló, legégetőbb egzisztenciális kérdéseit (mi az ember? mi egy emberi emlékezet egy kihűlt géptestben?). Érdekes módon míg a film nagyon sok eleme képes ezerféle dolgot elviccelni (ED-209 lépcsőjárásával a csúcson), ezeket ha nem teljesen nyíltan, de legalább komolyan kezeli. Ahogy karaktereit, társadalmi problémáit is. És nem kérkedik ezekkel a kérdésekkel, nem csinál belőlük nyílt, szájba rágott retorikát, hanem elfogadja, körbejárja őket azokkal az eszközökkel, amelyek csak egy feszes akciófilmre jellemzőek. Ez a kontraszt teszi mesterivé.

089a34277d413a6cf49613cc0e7a5fa3

Ilyen film nem nagyon születik mostanában, és ha a Fury Road-ot letakarjuk, azt is mondhatnánk, hogy ez egy elveszett művészet. A szórakoztató mozi bátor, rezzenéstelen kiállása olyan ügyek kapcsán, amelyek riasztóan aktuálisak még mindig (vagy most még inkább). Aztán létrehozott egy új hőst, aki mintha egy képregényből ugrott volna át, de nem, ez egy filmben született, és később vizsgálta meg a képregény (Frank Miller bizarr megközelítésében) és a gyerekbarát tévéműsor… Érdekes módon a rengeteg hulladék folytatás és remake mellett a második rész még egészen kompentens, a kiemelkedő rendező hiányában is, és ezt úgy mondom, hogy ténylegesen nem jó film, de még azzal, amit átemel az eredetiből… képes sok mai filmen is túlmutatni. Hát, szóval ennyire jó az alapanyag.

Illetve annyira jó, hogy most itt helyben el tudnék kezdeni oldalakat írni egy-egy eddig meg sem említett aspektusáról, kezdve a vizuális trükkökről, a kamerakezelésről, a maszkokról, az atmoszférateremtésről, de ezek már filmsulis körök, rendben, hadd ismerjem el ezeket is: a Robotzsaru jó film, mármint film-minőségben is jó, de azért ez a minimum, amit elmondhatunk róla, mert annál sokkal-sokkal több. Nem csak egy jó film. Egyszerűen egy kulturális mérföldkő.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon