Campbell_VakmerőJack Campbell, valódi nevén John G. Hemry az amerikai haditengerészet nyugalmazott tisztjének írói álneve, aki a katonai sci-fi témán belül egy talán korábban nem annyira jellemző irányt választott magának, ugyanis űrgyalogság helyett (lásd: Robert Heinlein: Csillagközi inváziója, Haldeman: Örök háborúja, vagy John Scalzi: Vének háborúja) űrflottákat mozgat és hatalmas űrcsatákat vezényel le, mégpedig többé-kevésbé a relativisztikus fizika előnyeit és hátrányait figyelembe véve, ahol amit a hadihajó műszereivel érzékelsz a távolban, az már percekkel korábban megtörtént.

Évezredekkel járunk a jelenünk után, az emberiség már régen elhagyta a Földet, és két hatalmi tömbre szakadt szét: a Szövetség és a Szindikátusi Világok évszázados háborút folytatnak egymással. John „Black Jack” Geary száz évvel ezelőtt halt meg, és a Szövetség egyik legendás hősévé vált egy híres csatában, de a Szövetség flottája most egy sodródó mentőkabinban megtalálja, és életre kelti a krioálomból.

Geary egy egészen másfajta világba, számára jövőbe csöppen, ahol már nyoma sincs az ő kora fegyelmezettségének, taktikai tudatosságának, a flotta inkább hasonlít egy hordára, mint olajozottan együttműködő katonai erőre. A Gearyt megmentő Szövetségi flottát tőrbe csalta, és vereséget mért rá a Szindikátus hajóhada, a flottát vezető Bloch admirális a megadásról tárgyalva átszáll a szindikátusi vezérhajóra, csakhogy a vezérkarával együtt rövid úton ki is végzik, így váratlanul Gearyre, mint rangidős tisztre száll a flotta vezetése.

Black Jack Geary pedig az egyénieskedéshez, a taktikát mellőző ész nélküli támadáshoz szokott, széthúzó és motiválatlan flottát megpróbálja kimenteni a csapdából, elsődleges célja, hogy minél kisebb veszteségekkel hazajuttassa a hajóhadat, főleg azért, mert a vezérhajón, a Rendíthetetlenen található a szindikátusi hiperháló – a világok közti gyorsutazási hálózat – kulcsa, amely révén megnyerhetik a háborút.

A hatkötetes sorozat nyitóregényében (Gabo SFF, 2015), a Rendíthetetlenben Geary többé-kevésbé egységgé kovácsolja a flottát, és háttérbe szorítja a lázongó, nagy hangú sorhajókapitányokat, a második kötet pedig, akár egy tévésorozat következő epizódja, ott folytatja, ahol az előző rész abbamaradt.

Egy újabb bolygórendszeren áthaladásakor és a szindikátusi ellenállás legyűrésekor felfedeznek egy szövetségiekkel teli fogolytábort, és a kimenekített foglyok között egy másik legenda is csatlakozik a flottához, Falco kapitány, aki húsz évvel ezelőtt esett fogságba, de híre majdnem akkora, mint Geary-é, a politikai befolyása és sármja a tisztek egy része számára ráadásul sokkal erőteljesebb, csak a katonai alkalmassága vonható kétségbe – legalábbis Geary szerint, aki jobban szereti a taktikus, alacsony veszteségekkel járó fölényes győzelmeket, mint a Falco által favorizált frontális támadást, ahol a hősiesség és a harci szellem majd úgyis felülkerekedik az ellenséghez, és az áldozatok nem számítanak, már ha más áldozza fel magát.

Falco megjelenésével egy kőkemény politikai-manipulációs játszma kezdődik a flottán belül, és ez új szintre emeli a téteteket, mert Falco tényleg az a fajta, roppant kellemetlen, de ravasz seggfej, aki sok mindent el tud érni a már-már egységessé vált flottán belül, saját magát ugyanolyan vezetőként kezeli, és látszólag együttműködik, de valójában a saját akaratát igyekszik ráerőltetni mindenkire maga körül.Campbell

Ezek a legjobb részei a könyvnek, nem bántam volna, ha az egész regény Falco és Geary közötti ellentétre épül, de sajnos végül csak a harmadáig tart, aztán egy újabb nagyszabású hadművelet veszi kezdetét, ami hozza a szokásos színvonalat, és közben betekintést nyerhetünk Geary admirális és a flottával utazó Rionne politikusnő alakuló viszonyába, ami helyenként vicces és baltával faragott módon szórakoztató, de még azt sem állítanám, hogy Campbell nem áll az érzelmek ábrázolásának magaslatán, mivel Geary pont az a vonalas, merev ember, akitől ezt a fajta reakciót várhatjuk el.

A Vakmerő ugyanolyan lendülettel folytatja a cselekményt, ahogy a Rendíthetetlen elkezdte, helyenként ugyan komótosan, de konfliktusokkal és taktikus űrcsatákkal rendesen ellátva haladunk a szövetségi flottával a hazaúton, és közben kezd egy másfajta, rejtélyes szál is egyre jobban beszivárogni a történetbe, amely a következő négy regényben kerül majd kibontásra, lezárásra. Azon túl, hogy űrhajók, űrcsaták és hiperűr szerepel a könyvben, Campbell minden egyéb, távoli jövőre jellemző ötletet, tudományos vívmányt és annak következményét száműzte, így marad egy helyenként nagyon old-school, de mégis szórakoztató katonai sci-fi regényfolyam, nem több, de nem is kevesebb.

Az elveszett flotta hat regénye köré azóta tetemes mennyiségű spin-off, előzmény regények is születtek, így ha a Gabo SFF esetleg a végére ér a sorozat magyar megjelentetésének, akkor itt van a Beyond the Frontier, egyelőre 5 regénnyel, ami gyakorlatilag Az elveszett flotta utáni eseményeket követi, aki majd elolvassa a Vakmerőt, talán sejteni is fogja, hogy miről fog szólni. Aztán itt van a The Lost Stars-ciklus, amely szintén Az elveszett flotta-sorozat után játszódik, de a Szindikátusi világokra fókuszál. És idén májusban angol nyelven megjelenik a The Genesis Fleet-ciklus első regénye, amely a távoli múltba, a kolonizálás kezdetének zavaros idejére vezet vissza, és Geary admirális őse az egyik központi szereplő.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás.

  1. solymosgyu szerint:

    Sok benne a párbeszéd kevés a cselekmény. eddig. 180-nál tartok.

  2. solymosgyu szerint:

    elolvastam. Olvastam már jobbat is.

  3. solymosgyu szerint:

    A 3. regénye kritikusan szar. Ne folytasszák.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon