Nem hiszem, hogy Anthony Ryant különösebben be kellene mutatni a hazai fantasy-rajongóknak, hiszen a Hollóárnyék-trilógiával szép népszerűségre tett szert. Ez utóbbit nem is egészen értem, legalábbis nekem egyedül az első rész, A vér éneke tetszett (az mondjuk nagyon), utána olyan erős visszaesést éreztem, hogy komolyan elgondolkodtam, kezembe vegyem-e az új sorozatát, a Draconis Memoriát is. Végül az első vélemények és az egyébként is nagyon ígéretesnek tűnő háttér meggyőzött arról, hogy megéri bepróbálnom, és valójában nem is csalódtam. A jó hír ugyanis az, hogy Az ébredő tűz tele van izgalmas és eredeti ötletekkel, ráadásul egyáltalán nem érződik rajta az a fajta fáradtság, ami számomra már erősen áthatotta a Hollóárnyék-trilógia második-harmadik részét. Rossz hír viszont, hogy nem látom, Ryan valóban fejlődött volna ennyi oldal megírása közben.

az_ebredo_tuzArradsia dzsungelekkel, pusztaságokkal és hasonlóan vad vidékekkel tarkított kontinensén sárkányok – vagy ahogy itt mindenki emlegeti őket: drákok – élnek. A zöldek egyszerű, buta bestiákra emlékeztetnek, amint a folyók vagy dzsungelek mélyén a náluk kisebb állatokra vadásznak, míg kékekkel leginkább hideg tengerekben találkozhatunk. A tűzhányók közelében élő, ravasz vörösek már repülnek is, ám mind közül a leghatalmasabb és legveszélyesebb feketéktől kell igazán félni. Bátor vállalkozók mégis kutatják a sárkányokat a kontinens belsejében (elkerülve a nem épp intelligens, de vérszomjas bennszülötteket), vérükből ugyanis hatalmas erőt lehet nyerni. Véráldottaknak hívják azokat, akik lenyelve a sárkány (finomított és hígított) vérét különböző mágikus képességekre tehetnek szert, ahogy azt a lenti kis versike is meséli.

„Kéket az elmének. / Zöldet a testnek. / Vöröset a tűzhöz. / Feketét az erőhöz.”

A köznyelvben „vállalatként” emlegetett, kapitalista részvénytársaságként működő ország, a Vashajó Kereskedelmi Szindikátus a drákvér felhasználásával lekörözte legnagyobb vetélytársát, a feudális Korvantin Birodalmat, és nemcsak területileg, de technológiailag is fejlődött, elhozva az ipari forradalom korát. Véráldottak segítségével, drákvérrel hajtott hajók épülnek, melyek biztosítják a Szindikátus tengeri fölényét, miközben tenyésztelepeken sárkányokat nevelnek a vérükért, és folyamatosan újabb expedíciók indulnak a vadon élő drákok véréért. Ám egyre inkább úgy tűnik, hogy csökken a populáció: egyre kevesebb a sárkány, a maradékot egyre nehezebb levadászni, a Korvantin Birodalom pedig máris mozgolódik, hiszen ők sem tétlenkedtek, és ügyes találmányokkal próbálják kompenzálni a mágikus hátrányukat.

Hilemore alhadnagy az Életképes lehetőség nevű hadihajó másodtisztje, amikor új parancsokat kapnak arról, hogy vonuljanak a gyülekező korvantin flotta ellen. Lizanne a Szindikátus véráldott kémje, akit egy ellenséges területre küldenek, hogy információt szerezzen – a felettese szerint ugyanis lehetséges olyan megoldást találniuk, ami megmentené a vállalatot. Clay kisstílű, de a drákvér miatt egészen sikeres bűnöző, aki hamarosan olyan helyzetben találja magát, hogy nincs más lehetősége, mint a legendás vállalkozó és sárkányölő nagybátyjával tartani a kontinens belseje felé, és ott egy legenda után kutatni Lizanne értesülései alapján. Úgy tartják ugyanis, hogy megtalálhatják a mesékbe illő fehér sárkányt – akinek a vére mindennél hatalmasabbá teheti a Szindikátust…

Anthony_RyanTalán már ennyiből is látszik, hogy Ryan ezúttal nem spórolt ötletekkel. A négyféle sárkány már önmagában minden fantasy-rajongó szívét megdobogtatja, a vérükből nyert ital (amit vicces módon mindenki csak „termék”-nek hív) pedig különösen érdekes mágia-forma. Bár egyelőre nem egészen egyértelmű a működése, de Ryan ügyesen egyensúlyozik a határvonalon, és nem lesz az egészből sem a Ködszerzet-sorozat fémjeinek aprólékos logikája (bár szerintem nehéz lenne letagadnia Sanderson hatását), sem a szerepjátékos világ elixírjeinek, „potion”-jeinek ad hoc logikátlansága. (Persze azért nem bánnám, ha bizonyos kérdésekre választ kapnánk…)

A legérdekesebb elem azonban mégsem a drákokhoz köthető: rég láttam ugyanis olyan izgalmas országot, mint a Szindikátus. A kapitalista, részvényeken alapuló osztályrendszer olyan iparosodó világ képét mutatja, ami tényleg szakított a monarchia minden formájával (még akkor is, ha a vállalati tanács bizonyos szempontból emlékeztet rá) – nem mellesleg pedig érdekes szembeállítani a Korvantin Birodalommal hatékonyság, gondolkodásmód és életstílus tekintetében (és milyen szórakoztató, amikor az eltérő világrendekből érkezett szereplők beszélgetnek erről!).

Az ötletek mögött azonban komplex történet is rejtőzik, ahogy ezt az eltérő irányokba induló főszereplők miatt sejteni lehet. Talán Hilemore hadnagy szála kapta a legkisebb hangsúlyt, pedig leginkább róla olvastam volna – kalózokból és tengeri csatákból nincs hiány, ráadásul a főbb alakok közül ő az egyetlen nem véráldott, ami különösen érdekessé teszi, hogy miként képes boldogulni egy ilyen világban. Lizanne ezzel szemben szuperkémként tevékenykedik, ráadásul a kötet végére még nagyobb felelősség összpontosul a kezében: nemcsak a termékkészletére, de minden képességére is szüksége van, ha egészben akar kikerülni ebből az összeesküvésből, mi pedig tényleg nem tehetünk mást, minthogy izgatottan faljuk a lapokat. Talán egyedül Clay történetében vannak kisebb üresjáratok, de a vad vidéken való kutatására szerencsére olyan emlékezetes mellékszereplőket kapott, hogy unatkozni itt sem érünk rá (ritka az olyan, amikor három szál közül mindhármat szívesen olvasom).

arradsia-map

Mégis, számomra mindezek ellenére is feleslegesen hosszúnak érződött a regény. Nem is feltétlenül a hatszáz oldalas terjedelem miatt (a Hollóárnyék-trilógia mindhárom része hosszabb ennél), hanem mert egy idő után nagyon feltűnő, hogy annyira nem lenyűgöző mindaz, amit olvasunk. Ryan továbbra is ismerős sablonokból, toposzokból építkezik, amiket nem olyan eredeti formában tár elénk (különösen kínosnak gondolom a Lizanne szálán bonyolódó összeesküvés megoldását). Konfliktushelyzeteinek megoldása gyakran deus ex machinának tűnik (tipikusan az utolsó pillanatban, csodával határos módon menekülnek meg a szereplők, külső tényező hatására), ráadásul az akció- és csataközpontú cselekményszövése egy idő után önismétlőnek hatott (főleg Clay esetében).

Így aztán a könyvet a szereplőknek kell megmenteni, és tulajdonképpen nekik köszönhető, hogy annyira nem panaszkodom. Hiába képviselnek viszonylag egyszerűen egy-egy archetípust, amit aztán Ryan nem árnyal olyan mélyen, mint megérdemelnék, remek párbeszédekkel és szimpatikus mellékalakokkal (akik általában eredetibbre is sikerülnek, mint a főbb figurák) mégis eléri, hogy ne a csaták legyenek a legmegragadóbb részei a könyvnek. Remélem, hogy a későbbiekben még jobban kibontja a főszereplők jellemét, elvégre bőven benne van mindhármuk múltjában és személyiségében a potenciál (ez jelenleg még egyedül Clay esetében volt zavaró: róla ugyanis egyelőre csak „bemondás” alapján tudjuk, hogy szörnyű dolgokat tett, és annyira nem kellene szimpatizálnunk vele).

ryan_world_map

Bár a befejezés meglehetősen sok kérdést vet fel, én leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy a szerző ezúttal miként tudja folytatni az első részt. Kicsit félek, hogy most is túl sokat akar vállalni, és a történet lekerekítése nagyobb feladat lesz, mint amivel elbír, de úgy érzem Anthony Ryan megérdemli a bizalmat. Az ébredő tűzzel egyértelműen maga mögött hagyta a Hollóárnyék-sorozatot, és felszabadultan, bátran kezdett bele az izgalmas ötletei kibontásába – ez még akkor is nagyon szimpatikus, ha egyébként van hová fejlődnie. Nehéz lenne persze azt mondani, hogy rutinos olvasóknak túl sok meglepetést vagy egyedi megoldást kínál, de epic fantasy rajongóknak még így is simán kötelező.

(The Waking Fire, fordította Matolcsy Kálmán, kiadta a Fumax Kiadó 2016-ban 632 oldalon és 5495 Ft-os áron.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon