Miért mondom mindig, hogy egy regény első oldala kulcsfontosságú? Steve Rasnic Team idén megjelent regénye, az UBO szinte tökéletesen teljesít ezen a téren, és egyben kitűnő példa. Egy titokzatos épületben vagyunk, ahol leginkább 20-40 éves férfiak élik borzalmas, eredeti sorsukból kiforgatott életüket. A legrosszabb, hogy nem értik, miért történnek velük a szörnyűségek. Az UBO első jelentében megtudjuk, hogyan kerültek ide: valamelyikük épp feleségük mellett feküdt az ágyban, amikor óriási, rémisztő kinézetű csótány jelent meg, eltakarva a csillagos eget, ráborult az emberre, elszakasztva nejétől, és szinte álomszerű utazásra emelte, melynek végállomása egy UBO feliratú, raktárépülethez hasonló, elhagyatott helyre.
Itt azonban nem ér véget a történet, épp csak elkezdődik: a hónapok, évek óta foglyként élők egy-egy emberszörnyeteg – Himmler, Hasfelmetsző Jack, tömeggyilkosok, szadista vadállatok – elméjébe kerül, hogy annak átélje tetteit, gondolatait. A tökéletes azonosulás persze elkezdi kicsinálni az embereket. Az ellenállás hasztalan, mert már csak fogvatartóik gondolatára is reszketni kezd a lábuk. Nincsenek itt lázadók, csak reménytelenül továbbélők, néha hetek is eltelnek, míg a ronda lények a kiválasztottakat e rémületes szerepjátékfélére kényszerítenék.
De miért teszik ezt? És egyáltalán: hol vannak az elrabolt emberek? A pokolban vagy egy idegen bolygón? Miért UBO a neve a helynek?
Ahogy egyre közelítünk a regény vége elé, szinte minden fontosabb szereplőről megtudjuk, hogy ők maguk is bűnösök, de nem tömeggyilkos értelemben: hazudnak a házastársuknak, gyávák, öngyilkosok akartak lenni, épp valami rossz dolgot csinálni – amikor is egyik pillanatról a másikra az UBO-ban találták magukat.
Ez a kis pokol nem véletlen ilyen: a regény revelációja kemény és kegyetlen, a vége ugyanolyan sokkoló, mint végig az egész történet. A 67 éves Steve Rasnic Temnek ez még csak a hatodik regénye, igaz, az előzővel, a Blood Kin-nel 2014-ben Bram Stoker-díjat nyert, és ez a mostani műve sem mindennapi olvasmány. A sci-fi keretekbe ágyazott pszichológiai horror alapvetően az erőszakról azól, az emberi faj erőszakos jellegéről, és ebben semmi felemelő vagy katarzisos érzés nincs. Alaposan, biztos kézzel megírt szereplőket kapunk, akiket sajnálunk és távol is érezzük magunktól, értelmetlen kis életük az UBO-ban sem nyer értelmet. A regény végén megint máshogy nézünk rájuk.
“A pokolban élünk, de a menny felé törekszünk – ez az emberi létezés drámája” – állítja egy ponton az UBO. Alapvetően erről a konfliktusról szól a legjobb sci-fik nagy része, de itt ez kézzelfogható közelségbe kerülő igazság.
Steve Rasnic Tem
Rengeteg áthallást vehetünk észre ebben a könyvben, kezdve a szereplők neveivel (Falstaff, Gandi, Sztálin, Bogart, Gilles de Rais), de számomra úgy tűnik, hogy az emberiség történelmének egyik leggyászosabb epizódjának újbóli feldolgozásáról van szó, annak egyik metaforáját kapjuk nagyon is újszerű formában. Ha így van, és ez volt a szerző szándéka, megemelem a kalapomat, nem hittem ugyanis, hogy erről a témáról még lehet kreatívan és eredetien beszélni.
Az UBO olvasmányos, lassú és mégis gyors, elgondolkodtató és helyenként gyomorforgató regény, tökéletes sci-fi-horror. Egy olyan regény, amit szinte lehetetlen letenni és azután lehetetlen elfelejteni.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Kicsit mintha a Fűrész meg a Hetedik alapgondolata lenne itt átültetve, legalábbis abból a szempontból, hogy a gonosz olyan embereket kapkod el, akik valamilyen rosszat cselekedtek, olyasmit, amit talán nem is büntet a törvény, és ezért megleckéztetik őket. Jó, hogy belebotlottam a cikkbe, Steve Rasnic Temtől eddig nem olvastam, csak akkor találkoztam a nevével, amikor épp egy általam olvasott novelláskötetet magasztalt az előszóban.
Thasaidon: szerencsére a vége ennél sokkal többet ígér:)