Patrick Nesst Siobhan Dowd, a népszerű ifjúsági író halála után kérték fel az írónő utolsó regényötletének megírására. Ez volt a számos díjat nyert Szólít a szörny, egy erőteljes és hatásos regény a veszteség feldolgozásáról és az elengedésről, amelyben Ness mindennek elmeséléséhez a fantasztikum eszköztárát használta. Most pedig itt a filmváltozat is.
A regényt csak néhány nappal a sajtóvetítés előtt olvastam el, és emiatt nem is tudom különválasztani őket, de szerencsére nem is kell, mert mindkettő tökéletesen működik. Nem véletlenül, hiszen a film forgatókönyvét is Patrick Ness írta, és a film a kisebb, szükségszerű változtatások ellenére semmit nem vesz el a könyv által kiváltott katarzisból. A történet minden rezdülését képes adaptálni mozgóképre, ami ez esetben elengedhetetlenül fontos.
A tizenhárom éves Conor édesanyja hosszú ideje rákkal küzd, és a kisfiú tehetetlenül nézi, ahogy kezelésről kezelésre jár, a kezelések után legyengül, de utána újra erőre kap, majd visszaesik, és újabb kezelések kezdődnek. Conor fájdalmát és félelmeit elnyomva reménykedik a gyógyulásban, közben naponta kerül összetűzésbe az iskolában néhány osztálytársával, akik terrorizálják, időnként megverik, de legalább foglalkoznak vele, mert a többiek az édesanyja állapota miatt úgy tesznek, mintha láthatatlan lenne, emellett a tanárok is mindent elnéznek neki, azt is, ha zenét hallgat az órán, azt is, ha rajzol.
Conorhoz ekkor ellátogat a szörny, a kert végéből látható, megelevenedő, rémisztő, ősöreg tiszafa-lény, aki alkut köt a fiúval: elmesél neki három történetet, és amikor ezt megtett, akkor Conornak is el kell mondania egy történetet, a sajátját…
Ennél többet nem érdemes és nem is szabad mondani, pedig csak itt kezdődik a lényeg, ami egy fantasztikum és a valóság határán lebegő mesévé növi ki magát. A film akkor lesz a legjobb, ha minél kevesebbet tudsz arról, hogy milyen utazás vár rád. Persze, ha olvastad a regényt, sejted, mire számíthatsz, de saját pár napos olvasásélmény után mondhatom, hogy még így is ugyanazt a katarzist okozza, ha hagyod.
A film kicsit olyan, mintha fognád A faun labirintusát, és megszoroznád hárommal: intimebb, személyesebb, és talán ezért is hat annyira erőteljesen. Eleinte érdeklődve figyeled, hogy mi történik, aztán el-el szorul a torkod, mert a szörny kíméletlenül kimondja az igazságokat, és közben egyfajta apapótlékká is válik Conor számára a tengerentúlon az új családjával élő igazi apja helyett, aki csak időnként látogatja meg őket. A történet vége pedig… Csak rajtad múlik.
Felicity Jones, Sigourney Weawer és a szörnyet alakító, megszólaltató Liam Neeson az ehhez hasonló komoly szerepekben nem szoktak hibázni, viszont a Conort alakító Lewis MacDougallt muszáj kiemelni, mert ezt a nem könnyű karaktert hibátlanul és hitelesen adta át, márpedig itt minden egyes jelenet, apró gesztus, arckifejezés számít.
A Szólít a szörny elvileg ifjúsági történet, bár, én ezzel vitatkoznék, mert attól, hogy egy tizenkét éves kisgyerek a főszereplője, nem adnám csak úgy a kezébe ennyi idős gyereknek. A filmre viszont ez hatványozottan igaz, mert a két óra nagyon intenzív élmény, és lehet, hogy gyerekfejjel sok, legalábbis szerintem, ráadásul a trailerek nem egészen azt ígérik, amit a film nyújt, érthető módon a lényeget ezekben is eltitkolták.
Viszont kellően érett fejjel, ha közel engeded magadhoz, amit mondani akar, egy olyan filmélménnyé válhat, amire sok-sok év múlva is emlékezni fogsz.
Hozzászólások
[hackett további írásai]
