Saladin Ahmed néhány éve publikál különböző magazinokban és antológiákban, de a neve 2012-ben került a köztudatba, amikor megjelent első és azóta is egyetlen fantasy regénye, a Throne of the Crescent Moon, ami 2013-ban bekerült a Hugo- és Nebula-díj, valamint a Gemmell- és a British Fantasy díj finalistái közé is, és megnyerte a Locus Legjobb első regény-díját.

throne_bookpage

Adoulla az utolsó ghúlvadász Dhamsawaat városában, az utolsó pocakos, megöregedett varázsló, akiben a helyiek bízhatnak, ha emberevő szörnyekkel találkoznak. Munkája nincs sok, tanítványa is csak egy: Raseed, a merev szabályok között élő, végtelenül hithű dervis. A ghúlvadász egykori nimbusza megkopott, ám amikor egykori szeretője egy gyereket küld hozzá, aki végignézte, ahogy a szüleit ghúlok falják fel, fölkerekedik, hogy utánajárjon a dolognak. Amivel azonban találkozik, messze túlmutat szokványos szörnyvadászaton, és az egész birodalom sorsa múlhat azon, hogy szedett-vedett csapatával képes lesz-e megfékezni a titokzatos ghúlidézőt és lélekfaló szolgáját.

A ghúlokat és gazdájukat nem csak Adoulláék keresik, hanem egy sivatagi törzs egyetlen megmaradt tagja, a serdülő lány Zamia is, aki mindenáron bosszút akar állni, és erre minden esélye megvan: hiszen oroszlánná tud átváltozni. Segítséget egy mágustól és egy alkimistától kapnak, de egyáltalán nem olyan egyszerű a titokzatos hatalom nyomába eredni a városban, amely sötét fenyegetés nélkül is a szétszakadás küszöbén áll: a kalifa zsarnokságát rejtélyes, arab „Robin Hood”, a Sólyomherceg próbálja megdönteni.

Throne of the Crescent Moon története nem tartogat nagy meglepetéseket, van benne „parti”, szörnyek, veszedelmek és a végén egy csavaroktól sem mentes nagy összecsapás – megszokott fantasy recept, amit azonban Saladin Ahmed megbolondít az Ezeregyéjszaka színeivel és ízeivel. Az arab-amerikai származású szerző arab mitológiából merítette ötleteit, és a részletek valóban üdítően mások, mint amit a nyugati fantasyban megszokhattunk. A szereplők virágos beszéde, a város közel-keleti forgataga és a szokatlan gondolkodású hősök változatosságot jelentenek – ám nem biztos, hogy ez elegendő ahhoz, hogy valóban egyedivé tegyék a művet.

Saladin Ahmed

A történet, mint mondtam, nem túl meglepő; a folyása, fordulatai bevett recept szerint követik egymást, mintha egy valóban jó stílusérzékkel megírt átlagfantasyt olvasnánk (vagy csupán én olvastam túl sok kard & boszorkányság könyvet életemben ahhoz, hogy egy újabb sötét úr és hatalomra törő gonosz varázslat igazán lázba hozzon). A lezárás csavarja, a „győztes” morálisan megkérdőjelezhető döntése kicsit oldotta az „ezt már láttam” érzést, és míg olvastam a könyvet, kellemesen szórakoztam rajta, de őszintén megmondom, hogy a könyv Hugo- és Nebula-jelöléséről úgy tartom, inkább kompenzáció, eltúlzott öröm, ami inkább szól annak, hogy „végre” nem nyugati kultúrkörből származó fantasyt olvashatnak, mint a könyv egyediségének. Ez különösen azért ironikus, mert a környezetet és a szereplők hátterét leszámítva minden tökéletesen „nyugati” – nem Saladin Ahmed lesz az, aki megmutatja, milyen az arab fantasy.

throneErősen érezhetőek a könyvön a nyugati fantasy klasszikusok és igen, még a szerepjátékok hatásai is. A regény főbb szereplői érdekes figurák, hárman is öregek, a másik kettő pedig forrófejű tinédzser – bár tetszett, hogy nem szokványos korosztályt képviselnek a szereplők, nagyon sajnáltam, hogy az író nem használta ki eléggé a korukból fakadó hátrányokat. Jól megrajzolt, érdekes, a kard és boszorkányság fantasyre jellemző módon larger than life karakterek ezek: a vívómester Raseed, az oroszlánná változó vad lány, Zamia, az alkimista Litaz és mágus férje, valamint a pohos Adoulla.

Akadtak azért kínos részek is a könyvben, Adoulla és Raseed viszonyulása a nőkhöz eléggé fogcsikorgató, és ezen nem segít az, hogy Zamia meglehetősen szélsőséges ellenpontja a két férfinak – hol bosszúszomjas, makacs harcosnő, hol szakajtónyi gyereket és tisztességes házasságot óhajtó naiva.

Nem áll szándékomban túlzottan szapulni a könyvet, mivel valójában egy kellemes stílusú, színes, szórakoztató történet, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy könnyed kikapcsolódást nyújtson a kalandos fantasy kedvelőinek – éppen csak többet, sokkal többet vártam volna az „arab fantasytől”. Mert akárhogy is van, ez még mindig egy nyugati szerző véleménye az arab mitológiáról.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon