Nem könnyű manapság eligazodni a Végjáték-sorozaton belül, ugyanis Orson Scott Card időközben számos könyvvel bővítette a két leghíresebb, még a ’80-as években írt regényét, a Hugo- és Nebula díjas Végjátékot és szintén Hugo- és Nebula-díjas folytatását, A holtak szószólóját. Angol nyelven jelenleg tizenöt regényről, tizenhárom novelláról és több képregényről beszélünk, készült egy mozifilm, és újabb regények vannak tervbe véve. Ender életén túl ott van az Árnyék-sorozat, amely Beannel és a többi hadiiskolás gyerekkel, valamint Peter Wiggin hegemónná válásával foglalkozik, valamint ott van a Hangy-háborúk trilógia, amelyből azonban rögtön kettő is akad, az első és második háború krónikája.
Card a pályája során mindig is nagy lelkesedéssel nyúlt vissza Enderhez és a Végjáték világához, és ugyan nem olvastam az összes regényt, de a magyarul megjelentek többségét igen, és nekem úgy tűnik, hogy Card igazi és egyetlen Végjáték-hőse Ender Wiggin, és a Végjáték sorozat bármelyik regénye láthatóan akkor működik igazán, ha az adott történet Enderről szól.
Számomra a Végjáték mellett A holtak szószólója a sorozat csúcsa, de meglepően jól sikerült az Ender árnyéka is, amely egyfajta párhuzamos regényként Bean szemszögéből mutatja meg a Végjáték eseményeit. Ez a Beanről, a még Endernél is okosabb, genetikailag módosított hadiiskolás fiúról szóló regény tovább árnyalta Ender karakterét, viszont aztán tovább folytatódott az Árnyék-ciklusban, A hegemón árnyékábannal és az Árnyékbábokkal (angolul pedig jelenleg már hat kötetnél tart), de ezen két regény miatt én kicsit elvesztettem a hitem a Végjáték univerzumban. Ugyanis ez a 2. és 3. Árnyék könyv számomra sajnos egy tévedés volt, egy bő lére eresztett, súlytalan nemzetközi csatározással a volt hadiiskolás különleges képességű gyerekeket felhasználó nemzetek között, egy idegesítő főellenfél Achillesszel, egy súlytalan Peter Wigginnel és sajnos innentől egy halvány Beannel. Egyszerűen nem volt ebben a konfliktusban ennyi, sőt, még ennek a töredéke sem.
Most viszont már nem bánom annyira, hogy végigküzdöttem őket, mert a sokadik kiadóhoz vándorló Végjáték-sorozat stabil kezekben van az Unio Mystica kiadónál, és a nemrég, 2016. év végén megjelent új Ender-regény, az Ender száműzetésben pedig meglepően jó, viszont sok olyan, kisebb szálat is elvarr, amelyekhez azért nem árt az előzmények felületes ismerete.
Az Ender száműzetésben a Végjáték és A holtak szószólója közti eseményeket, illetve azok egy szeletét mutatja meg Ender tizenkét és tizenhat éves kora közötti időszakot, elegánsan megteremtve a kapcsolatot a két történet között. Card újra Ender lelkének mélyére ás, gyönyörűen használja ki a relativisztikus idő miatt időben eltávolodó szeretteivel való érzelmi feloldásokat, a bűntudatát és tettének feldolgozási folyamatát, egyúttal helyre rakja az Árnyék-regényekben szerintem elhibázott Peter Wiggin Végjátékból megismert karakterét, egyúttal lezárja Endernek a szüleivel, valamint Graffal való évtizedes kapcsolatát is.
Mégpedig úgy, ahogy Cardtól várható, mélyen, érzékletesen, mert Card szerencsére továbbra is nagyon mélyen érti Ender lelkivilágát, gondolkodását.
Bemutatásra kerülnek a hangy-háború utáni kolonizáció első lépései Ender szemszögén keresztül, logikusan felépítve a későbbi regények hátterét, konfliktusait és az egyes kolóniák működésének kialakulását is, amely alapján szerintem A holtak szószólója vagy a Fajirtás és Az elme gyermekeiben ábrázolt, évezredekkel későbbi emberi világ működése is sokkal jobban érthető, ráadásként pedig a fejezet eleji levél/kommunikációváltások sosem voltak ennyire zseniálisak, mint ezúttal. Most, hogy befejeztem az Ender száműzetésbent, nagyon erős késztetést érzek A holtak szószólója újraolvasására, mert így a felnőtt Ender is sokkal érthetőbbé válik.
Szóval, ez végre ismét egy nagyon jó Ender-regény. A szerkezete kicsit töredékes, a nagyívű, sok évtizedes űrutazás keretébe foglalva több kisebb történet ágyazódik, és a regény utolsó negyede pedig erősen épít az Árnyék-könyvekben történtekre. Ez azonban ne riasszon el senkit, aki nem olvasta azokat, mert Card közben remekül összefoglalja az eseményeket, mégpedig úgy, hogy teljesen érthető szinte minden, de nyilván jobban élvezhető, ha az olvasó tudja, ki az az Achilles, és milyen genetikai módosításokon esett át Bean. Emiatt ez a regény épít Az óriás árnyékábanra, a negyedik Árnyék-regényre is, amely még nem jelent magyarul, én sem olvastam, de nem is hiányzik az ismerete, mert ez a lezárás nem is erről szól, hanem Endernek a saját múltjával való szembenézésről. Szerintem a Hegemónból és az Árnyékbábokból is pont elég lett volna annyi, amennyire Card ebben a kötetben összefoglalta a lényegi eseményeket, következményeket.
Aki szereti a Végjátékot és A holtak szószólóját, azoknak szerintem a többi regénytől függetlenül is nagy élmény lesz ez a közéjük ékelt, vérbeli Ender-történet.
További információk:
Az Ender-univerzum kronológiai sorrendje
Teljes cím: Ender száműzetésben – Végjáték-univerzum 1,2 (Ender in Exile)
Kiadó: UNIO MYSTICA Kiadó
Fordította: Hargittai Krisztina
Oldalszám: 416
Hozzászólások
[hackett további írásai]
