Addison_koboldKatherine Addison tavaly megjelent regénye rögtön jó visszhangot kapott, sorra tűntek fel a mérvadó oldalakon a pozitív kritikák, és idén jelölték a Nebula-díjra is. A látszólag debütáló regény valójában egy profi, évek óta a zsánerben munkálkodó szerző, Sarah Monette munkája, aki álnéven indította újra karrierjét. Nem véletlenül, a The Goblin Emperor ugyanis teljesen más, mint a korábbi regényei.

A történet szerint Maiához, egy félig elf, félig goblin fiúhoz, aki lényegében száműzetésben él a világ végén bántalmazó rokona felügyelete alatt, egy éjjel hírnök érkezik a császári palotából, hogy közölje: bekövetkezett, amire senki nem gondolt: a császár és valamennyi fia léghajóbalesetet szenvedtek, és a goblin származású negyedik császárnő gyermeke a trón várományosa.

Maia mit sem tud a császári udvar működéséről, a benne dúló intrikáról, és ugyanolyan elveszett a rangok, címek, szokások között, mint az olvasó (bár minket segít a könyv végi szószedet az eligazodásban). Ráadásul még életben lévő rokonai és a legnagyobb hatalmat gyakoroló lordkancellár is tisztában van azzal, hogy Varenechibel császár gyűlölte negyedik feleségét, akit az első adandó alkalommal a világ végére suvasztott, hogy ott haljon meg aztán száműzetésben, és sötét bőrű, félgoblin fiáról is csak lesújtóan, előítéletekkel nyilatkozott. Maia anyja halála óta nem tapasztalt valódi melegséget senkitől, és a császári, protokoll korlátai közé szorított életmód sem ad sok lehetőséget bizalmas kapcsolatok kiépítésére. Mégis megpróbálja a lehetetlent: hűnek maradni önmagához és az elveihez egy ellenséges, rideg és idegen környezetben, és kivívni a tiszteletet.

Kiderül, hogy apját és fivéreit szabotázs ölte meg, és az udvaron belül is sok az ellensége, akik csapdákat állítanak neki. A nyomozás és a puccskísérletek, az udvaron belüli politikai játszmák Martin kezében valószínűleg véres drámába torkollnának, Addison azonban teljesen más megközelítést választott, a divatos grimdark irányzat helyett – az intrika szövevényességéből nem engedve – egy végtelenül szerethető és megragadó fiú bildungsromanját alkotta meg. Maia teljesen hiteles császár, nincsen elrejtve benne egy Sherlock Holmes vagy egy akcióhős, de a fogadások, kihallgatások és hivatalos események során mégis nagyon erős személyiség rajzolódik ki, akinek egész egyszerűen jó drukkolni. Az elfek földjén az élet bővelkedik igazságtalanságokban, és Addison finoman, de határozottan foglalkozik a rasszizmus, a nemek egyenlőségének és a társadalmi osztályok különbségeinek kérdésével. Maia a fantasy Bartlet elnöke, a regény pedig az ő útja trónra kerülésétől kezdve addig a pillanatig, amikor a joga a trónra már nem csupán születése okán van meg.Addison_Monette

Ugyan a könyv folyása lassúnak mondható, és hagyományos fantasy-izgalmakban nem dúskál –  nem kell megmenteni a világot, nincsenek hatásvadász jelenetek –, a maga visszafogottságában is megejtő, és üdítő ellenpontot képez a kortárs dark fantasyk mellett. Maia egy olyan kiválasztott, aki fel is képes nőni kiválasztottságához, sőt, túlteljesíti az elvárásokat, miközben mindvégig emberi marad (bár ember egy darab sincs a könyvben). Hibaként is legfeljebb ez a lassúság róható fel neki, illetve a császári udvar bonyolultsága, a protokolláris események sora, viszont hogy ezt el tudja-e viselni valaki, vagy sem, olvasótól függ.

Úgy gondolom, szükség van az ilyen történetekre is, amelyek apránként építkeznek, és lassan, de biztosan haladnak előre, más tempóval, szemlélettel, mint a kortársak többsége. Bátran ajánlom azoknak, akiket nem rémít el a császári udvar etikettel átitatott miliője, és szívesen olvasnak olyan uralkodóról, akire tényleg fel lehet nézni, miközben végig olyan közeli marad, mint egy barát.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon