SFmag

Úgy érzem, idén el lettünk kényeztetve fantasy-fronton. Egymás után jelentek meg olyan friss, izgalmas és egyedi könyvek, mint a Lépcsők városa, Az ötödik évszak, a Nagyrészt halott vagy Az Égett-hegyi könyvtár – és ezek után teljesen máshogy viszonyulunk egy „klasszikusabb” stílusú regényhez. Én legalábbis, miután a fentieket végigolvastam, és a kezembe vettem a Hangakirályt, elsőre meglehetősen untam. Bólogatva nyugtáztam az ismert történetelemeket, az első fejezetek után volt tippem arról, hogy merre fog továbbhaladni a cselekmény, hamar sejtettem, hogy mit is fogunk kapni a karakterektől… egyszerűen nem láttam, hogy miért is lesz ez a könyv igazán jó.

Aztán ahogy haladtam előre, és egyre jobban a hatalmába kerített a könyv hangulata, ráébredtem: nekem nem a Hangakirállyal van problémám – én a high fantasy toposzait unom! Ez a felismerés pedig rögtön más megvilágításba helyezte a dolgokat.

Pedig az elején még azon is elgondolkodtam, hogy checklistet készítek a high fantasy elemekről (fiatal, lassan felnőtté váló főszereplő: pipa; ősi jövendölés: pipa; gazdagon felépített háttér: pipa; népek sorsát eldöntő, nagy ívű konfliktusok: pipa; kalandos, a világot bemutató utazásra induló szereplők: pipa – és így tovább), de ez igazságtalan lenne Greg Keyesszel szemben. A Hangakirály látszólag sablonos felszíne alatt sokkal több rejtőzik, mint azt az ember elsőre gondolná: kifejezetten kreatívan oldja meg a „kötelező” elemeket, rendre meglep, sőt, átírja nemcsak az elvárásainkat, de a zsáner „szabályait” is, úgyhogy egy idő után arról is letettem, hogy tisztán high fantasy-nek nevezzem (és akkor hol vagyunk még a sorozat maradék három részétől!).

Nézzük például a duális, „jó vs. rossz” világfelfogást (bevallom, kevés olyan toposz van, amit ennél jobban unok). Keyes nem egyszerűen csak eltolja a határokat, szürkévé téve mindent és valós morális dilemmákat helyezve a cselekménybe: a sorozat első része után még azt sem tudjuk, hogy kik is valójában a szemben álló felek, és mit akarnak. Az mondjuk biztosnak tűnik, hogy a Hangakirály visszatért erre a világra – de hogy mi célból, vagy hogy minek köszönhetően, arról csak találgatni tudunk. De épp ennyire rejtélyes, hogy ki sző összeesküvést valójában a királyi család ellen, pedig jelöltjeink szép számmal lehetnek… nem is csak egy érdekcsoportból.

Anne Dare leginkább ez utóbbival van elfoglalva: a király lányaként, főleg ilyen vészterhes időben, nem tehet meg bármit, amit a nyughatatlan természete megkívánna. Ugyan több testvére is van (bár bátyja észbeli hiányosságai miatt nem alkalmas a trónra, ezért apja sokat dolgozik, hogy Anne nővére örökölhesse azt), de mégsem szökhet el testőrei mellől, hogy mindenféle jött-ment lovagokkal randevúzzon… Romantika, szerelem és könnyed kalandok: akár egy lányregényben is képzelhetnénk magunkat, ha valami gonosz erő nem dolgozna folyamatosan azon, hogy Anne és szolgálója-barátnője, Austra a lehető leggyorsabban halálozzon el. A jövendőbeli királynőkkel együtt.

Fehér Aspar, a király berkésze semmit sem tud a tőle távolt történt eseményekről, őt bőven lefoglalja az, hogy megértesse mindenkivel: a Hangakirály visszatérte csak szóbeszéd, amit  falusi babona hívott életre. Hisz mégis csak egy olyan ősi hatalomról van szó, akit már évszázadok (ha nem régebb óta!) nem látott senki – ha egyáltalán valaha létezett. Biztosan csak banditák mászkálnak az erdőben, ártatlan családokat legyilkolva… Az erdész hitét alapjaiban rendíti meg az, amikor ez a buta babona az életére tör. Felfoghatatlan erők, az egész világot befolyásoló természeti hatalom – mi kell még egy jó fantasy-be?

Mondjuk némi kardcsörte: még jó, hogy megismerkedünk Cazióval, a hihetetlenül nagyszájú párbajhőssel, akinek jóvoltából azért jóval emberibb vérontásból sem lesz hiány. Részeges mesterével együtt egy olyan vívási stílus művelői, ami előnybe juttatja a kisebb, könnyebb, mozgékonyabb kardokat a nehéz, hagyományos lovagi pallosokkal szemben… legalábbis ezt hiszi Cazio, amíg valóban szembe nem találkozik olyan férfiakkal, akik bármely csapásukkal ketté tudnák szelni. Neil lovag is a harciasabb szereplőgárdát erősíti, jóllehet nemesi rang nélkül nem számít épp közkedveltnek a király udvarban, ahol korábban közrendű még sosem kapott lovagi címet. Nyíltszívű őszintesége megindítóan naiv az intrikák világában – sejtjük is, hogy hamarosan nagyot fog koppanni.

Stephen Darige a lehető legtávolabb menekülne a kardforgató alakoktól, de nehéz dolga van, amikor már a szerzetesek felé vivő úton elrabolják. A berkész segítségével végül eljut céljához, de elég hamar rá kell döbbennie, hogy hiába kiválóak nyelvészi képességei, ha ezzel a saját életét nem tudja megmenteni. És a helyzetet csak súlyosbítja, hogy erősen újra kell értelmeznie a saját vallását, hiszen az mintha nem egyezne azzal a valósággal, amiben greffek járkálnak. És akkor még a szkaszloiokról, egyfajta démonurakról nem is beszéltem, pedig kétezer évvel korábban a rabszolgaként tartott emberek fellázadtak ellenük, és kiirtották őket… többé-kevésbé.

Intrikák és összeesküvések, újjáéledő ősi erők, vallási problémák, az előző kettőt átértelmező mágia, morális válságok, kaland, szerelem, no meg az egész mögött egy olyan világ, aminek még csak alig a felszínét kapargatjuk – de már az is borzasztóan érdekes. Greg Keyes nagyot vállal, de minden további nélkül elhiszem, hogy képes ezt nagyon jól megírni, még úgy is, hogy az első rész közel ezer oldala alatt alig kezdődött el valami. Megismertük a főszereplőgárdát, talán meg is kedveltük őket (váratlan módon még a romantikus-tinilányos résztől sem kapartam a falat), úgyhogy mostantól izgatottan figyelhetjük, miként változnak az eléjük kerülő dilemmák és döntéshelyzetek hatására. Elkezdett csordogálni a cselekmény, nem pörög, de sodró stílusának és kiváló humorának (illetve a szellős oldalképnek) köszönhetően repülnek az oldalak – előre félek, mi lesz akkor, amikor igazán beindulnak az események, és alig tudjuk majd letenni a könyvet.

Néhány hét múlva megjelenik a Hangakirály folytatása is, Kriptaherceg címmel.

Varga Csaba Béla fordítása érzésem szerint abszolút korrektül sikerült, pedig Keyes feladta a leckét: a regényben eredetileg keverednek az angol kifejezések más (újlatin, illetve germán eredetű) nyelvekből vett szavakkal, áthallásokat, összecsengéseket okozva, amiket értelemszerűen a magyarban igazán átadni közel lehetetlen. A magyar kiadásról még érdemes megjegyezni, hogy a Delta Vision eddigi gyakorlatától eltérően puha- és keménytáblás formátumban egyaránt megjelent mind a két kötet – szerencsére két különböző, szerintem egészen csodás borítóval, és a puha verzió esetében ügyes gerincfelirattal, ami már-már elviselhetővé teszi a kettébontást is (ami mondjuk számomra nem egyértelmű, miért volt szükséges a kemény verzió esetében is).

Nehéz igazán lelkesednem a Hangakirályért, mert még nagyon a kezdeteknél járunk. Már most is kellemesen szórakoztató, de egyelőre még csak a hihetetlen mennyiségű potenciál miatt nyűgöz le, nem amiatt, amit ebből megmutat. Ezt nem gondolom problémának, csak teljesen más stílus, mint amit manapság a kortárs, epikus vonalon kívüli fantasy-ben  tapasztalunk, így belekezdeni is csak úgy érdemes, hogy nem várunk rögtön lenyűgöző ötletorgiát. A tövis és csont országai igazi lassú folyású, finoman építkező sorozat, ami idővel (remélem) meghálálja a belé fektetett energiát – addig „mindössze” élvezetes.

(The Briar King, A tövis és csont országai sorozat első része; fordította Varga Csaba Béla, kiadta a Delta Vision Kiadó 2016-ban 964 (492+472) oldalon, kötetenként 3490 Ft-os áron.)

Hozzászólások

hozzászólás