Hosszú éveket vártam erre a regényre, amelyen már tíz éve is dolgozott az író – ugyan a közbeeső időben sem tétlenkedett, és számos novellát és kisregényt írt, A Summerlong megjelenése eseményszámba megy, elvégre Peter Beagle 1993 és A fogadós éneke óta nem írt regényt kifejezetten felnőtt olvasóközönségnek.
Petert mindig is nyomasztotta, hogy Az utolsó egyszarvúval azonosították teljes írói munkásságát, pedig nagyon változatos témákban alkotott, és jócskán maga mögött hagyta Az utolsó egyszarvú enyhén önreflektív mesevilágát. Amiben azonban valamennyi írása megegyezik, az a határtalan mértékű őszinteség és megértés, amivel a témáihoz nyúl. Minden novellájában, kisregényében és regényében ott van a megrendülés és a csoda, és nincs ez másként a Summerlonggal sem.
A Seattle melletti Puget-öbölnél élő idős (húsz éve együtt nem élő, de összetartozó) pár, Joanna és Abe élete már rég annyira megszokta a medrét, hogy szinte észre sem veszik, ahogy csordogál: minden kiszögellés lecsiszolódott, vagy megtalálta a helyét a másikban. Aztán egy este a kedvenc éttermükbe beülve felfigyelnek az új pincérnőre, Lioness Lazosra. A szárnyuk alá veszik a lányt, Abe garázsába költöztetik, bevonják a társaságukba és az életükbe, miközben egyre biztosabban érzik, hogy Lioness más, mint a többi ember. Egy fuvallatnyi tavasz, valami titok, valami változás.
Lioness nem árul el magáról szinte semmit, de kardszárnyú delfinekkel beszél, virágot szakít a puszta földből, és valaki elől menekül. Ahogy az idősebb pár óvatosan kerülgeti a rejtélyét, lassan éreztetni kezdi magát a hatás, amit a különös lány hozott magával.
Peter S. Beagle
A repedések talán mindig ott voltak. A titkos gondolatok, amiket nem mondtak soha ki, mert azzal megbántották volna egymást. A vágyak, amelyek beteljesületlenül, elkapálva hevertek a tudatuk mélyén. A szembesülések az öregedéssel, azzal, hogy többé már nem képesek ugyanarra, mint korábban, hogy be kell érni ennyivel, ezzel a jó élettel, ami talán csak attól jó, hogy közös megegyezéssel élik, kikerülve az éleket és sarkokat.
Fantasy regény, ám úgy érzem, a mitológiai gyökerű misztikum, ami lassan kibontakozik benne, inkább allegória, a megújulás és a változás szimbóluma, és nem a fantasztikus rejtély a történet lényege. Hanem a magány, az elszakadás önmagunktól és a világtól, ahogy öregszünk, és a kapcsolódások és útkeresések, amelyekbe kapaszkodva ismét élőnek és teljesnek érezzük magunkat.
Joanna és Abe nagy árat fizetnek azért, hogy ismét fiatalnak és egésznek érezzék magukat, mert az isteneknek mindig fizetni kell, és legalább akkora teher, mint áldás, ha a a figyelmük az emberre irányul.
Egy öreg író szépségesen szomorú, csöndes regénye a Summerlong, egy kései nyár melegsége, amelynek el kell múlnia, amikor jön az ősz. Érezni a veszteségeket mögötte, amik meghagyták Beagle szinte éneklő, magával ragadó szövegét, de elfojtották azt a játékosságot és humort, ami máskor átjárja az írásait. De fontos könyv, egy nagy író őszinte szembenézése az öregséggel és a változásokkal.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
