Hercegnő alapfelszerelés:

  • korona (arany)
  • ruhaköltemény (pasztell)
  • báj (és kellem)
  • mosoly (és csalogánydal)

A korona túl kicsi volt, és félrebillent, ahogy minduntalan felcsúszott a lakkozott loknikon. A ruha úgy vette körül Kellyt, akár legyet egy kék vattacukorfelhő, és az abroncson feltorlódott tüll folyton az arcába lebbent az autó ablakán besüvítő szélben. A visszapillantó tükörből egy mogorva, megmostohásodott Hamupipőke nézett vissza rá.

http://wingsofahero.deviantart.com/

http://wingsofahero.deviantart.com/

– Az isten bassza meg már, hogy nem lehet egy kurva címet pontosan leírni! – fakadt ki a Hamupipőke a tükörben. A flitteres tüll ismét az arcába csapódott, és a világ hullakékké vált.

A következő városkából kellett visszafordulnia, mert elment a lehajtó mellett. Eleve késésben volt, Agnes helyett ugrott be, mint az egyetlen másik szőke hercegnő a Mágikus Születésnap – Hercegnők a Mesék Földjéről™ cégből, egy végigdalolt délelőtti Csipkerózsika-csomag után. Fájt a lába a babakék körömcipőben, beleizzadt a jelmezbe, az a kurva bekötőút nem volt sehol, és haza akart menni, tisztázni Mike-kal, hogy nem direkt vállalt be melót a közösnek tervezett szabadságuk idejére, csak úgy alakult, hogy pont dolgoznia kell akkor, amikor időt tölthetnének együtt, és persze fürödni és sört inni, és végre aludni egy jót. Ha mázlija van, előtte nincs balhé.

A fák között végre meglátta a bekötőutat, amely korábban elkerülte a figyelmét, és mellette a táblát az utcanévvel. Bár minek utcanév, ha csak egy ház áll a végében, azt nem tudta. Nem tartották karban, emiatt hajthatott el mellette odafelé: a félig kiszáradt, sötét fák elszíneződött agyarakként hajoltak fölé, kusza soraikból poros kúszónövények indáztak a repedezett aszfaltra.

A Ford nagyot döccent, ahogy áthajtott egy kátyún. Kelly kisöpörte arcából a fellebbent szoknyát, és hunyorogva hajtott előre. A fények és árnyékok foltjai elmosták az út peremét és elrejtették a gödröket. Minden zökkenésnél kiszaladt a száján egy káromkodás.

Feldalolt a mobil az anyósülésen. „Ééédes csalogány, kedves csalogáááááány” Kelly benyomta a kihangosítót.

– Figyelj, ha jössz haza, vegyél már egy százas izzót a fürdőbe, agyfasz, hogy két napja nem bírod elintézni – recsegte Mike hangja szia vagy helló nélkül.

– Később megyek haza, van még egy melóm – mondta Kelly.

– Mi? Nem hallak!

– Van még egy melóm! – üvöltötte Kelly.

– Hát jó, hogy mondod, baszki! – Azzal megszakadt a vonal.

Kelly tudta, hogy este majd lemegy a szokásos lemez: duzzogás, csatornaváltogatás a tévén, „véletlen” belerúgás az ágyba, amikor Kelly már alszik, hogy felriadjon, és még nehezebben aludjon vissza. Vagy ha Mike-nak különösen rossz kedve van, akkor nem az ágyba fog belerúgni.

Egy hercegnő mindig mosolyog. Egy hercegnő mindig üde. Egy hercegnő…

Egy hercegnő nem egy poros Forddal érkezik, minduntalan a pofájába lebbenő felsőszoknyával, gondolta Kelly, és amikor megpillantotta egy kanyar mögött a házat, kissé visszatolatott, és leállította a kocsit. Mindig gyalog érkezett, és azt mondta, hintó hozta.

A tükörben ellenőrizte a sminkjét, felvitt még egy kis csillámot az arccsontjára, megigazította a csúszkáló koronát, és kiszállt. Az abroncs megakadt az autó ajtajában, de végül sikerült kilépnie.

Az volt a helyzet, hogy a száz százalék poliészter ruhában és a bizsukoronában tényleg lakozott mágia. Kelly ezt nehezen tudta volna bárkinek elmagyarázni, de amikor belekezdett egy munkába, akkor tényleg hercegnőnek érezte magát. Talán amiatt volt ez, hogy az anyja régebben az esküvőszervezésben utazott, és Kelly gyerekkorában annyi menyasszonyt látott habos ruhákban. A saját menyasszonyságában már nem bízott ugyan – és az utóbbi időben tartott is tőle: csak nehogy fel kelljen öltenie a fátylat, csak nehogy Mike legyen az, aki az ujjára húzza a gyűrűt –, de hercegnőnek lenni a Mágikus Születésnap – Hercegnők a Mesék Földjéről™ cégnél ugyanazt az áhítatot volt képes felidézni. Amikor a kislányok meglátták, az arcukra kiülő ámulat őt is megváltoztatta. A hangja lágyabb lett, már nem káromkodott, kecsesen mozdult és bájosan nevetett. Kelly 2.0. A limitált hercegnő-szériából.

Mosolyt öltött arcára, és táncos léptekkel, mintha cseppet sem fájna a lába – így járhatott Hamupipőke mostohanővére is, miután a mesében (nem a rajzfilm verzióban) levágták a sarkát, hogy lábát beleerőltethesse az üvegcipőbe –, elindult a ház felé.

Ahogy szeme elé tárult az épület, és meglátta a fakó, rojtos díszeket a tornácra tekerve, a sötét ablakokat, amelyekre valaki celluxszal kókadt virágokat erősített, a mosolya megingott egy pillanatra, de aztán visszavasalta az arcára.

A koszos ablakok mögött mintha arcok tülekedtek volna. A gyerekek azok gyerekek, gondolta Kelly, akár gazdagok, akár szegények, és végtére is a kuncsaft kifizette a Hamupipőke-csomagot. És hát, ha van mese, amelyik a szegény lányok értékességét jó vastagon rákeni arra a kenyérre, amit aztán a hallgatósága torkán lenyom, az épp a Hamupipőke. Így aztán Kelly továbblejtett az árnyékoktól himlőhelyesnek tűnő úton a tornác lépcsője felé, és belekezdett az énekébe.

Nem lepte meg, hogy nem nyitották ki rögtön az ajtót – nagyon sok háznál ilyenkor leselkedtek még az ablakból a gyerekek, alig mervén hinni a szemüknek –, számukra végtére is valóban Hamupipőke jött el. Amikor azonban bekopogott, a bejárat feltárult.

A ház tele volt hercegnőkkel. Mindannyian négy és nyolc év között lehettek, rózsaszín, aranysárga és kék ruhákban, szikrázó koronákkal, selyemcipőben. Komoly képpel gyűltek köré, amikor belépett, és mint más házakban, itt is a ruháját kezdték simogatni.

– Te ki vagy? – kérdezte az egyik kislány.

– Kitalálod, ki vagyok? – kérdezte.

– Hamupipőke! – vont vállat egy másik, és Kelly egy pillanatra ki akarta javítani, mondván, hogy ő Csipkerózsika – de nem, Csipkerózsika délelőtt volt, most Hamupipőke, mert Agnes hangszálai begyulladtak, és olyan hangja van, mint egy bálnának.

A ház belül sem volt szívderítőbb, mint kívül. A tapéta már rég elsárgult a kortól, a bútorok még Kelly nagyanyja korában is ósdiak és elhasználtak lehettek, és az egész épületet valami nem egészen kellemes, édeskés szag lengte be. A hercegnőruhás kislányok úgy ragyogtak ebben a dohos szürkeségben, akár egzotikus virágok.

Sokan voltak, és folyton mozogtak, lehetetlen volt megszámolni őket. Kelly tulajdonképpen egész helyesnek látta őket, csak ne lettek volna olyan átkozottul komolyak! Ez kicsit kizökkentette, rendszerint csupa mosollyal, kíváncsi kérdéssel és lelkesedéssel találkozott, de végtére is hercegnő volt, és ezért bájos maradt.

Korona a helyén. A ruha csak egy kicsit gyűrött. Kecsesen piruettezett egyet, és sugárzó mosolyt vetett a lányokra.

– Úgy tudom, van közöttetek, akinek ma van a születésnapja. A tündér keresztanya nem tudott eljönni, de elküldött engem, hiszen nagyon jóban vagyunk.

Az egyik mályvaszínű ruhás lány nekiszegezte a kérdést, amely szinte minden egyes születésnapi bulin elhangzott: – Te igazi hercegnő vagy?

Kelly mosolya töretlenül ragyogott. Ebben nagyon jó volt. Mike is ezt szerette: ha mosolyog, akár a könnyein át is.

– Nem hercegnőnek születtem – súgta bizalmasan a kislányoknak. – De találkoztam a herceggel, és ő hercegnővé tett engem.

– Mi mind igazi hercegnők vagyunk – jelentette ki az egyikük Kelly háta mögül, így kénytelen volt megpördülni, hogy láthassa a szőke kislányt. A fején úgy szikrázott a korona, mintha nem is csiszolt üveg lenne beleillesztve.

Kelly nem látta, mikor csukódott be az ajtó, de nem is volt ideje foglalkozni vele: a hercegnők beljebb sodorták a házba, egy nagy ebédlőterembe, ahol az asztalon tálcákon rózsaszín és piros sütemények és szendvicsek sorakoztak rózsaszín gránátalmaszörpös kancsók mellett. A mennyezetről szomorú girlandok csüngtek.

Az asztalnál is kislányok ültek szikrázó ruhákban, de az asztalfő üres volt.

– No és ki a szülinapos? Egy csodálatos dalt hoztam neki, megtanítom nektek is! – bájologta Kelly, és körülnézett, nem látja-e valahol a szülőket. Biztos itt voltak valahol, ki más vigyázott volna ennyi gyerekre, de talán kint lehettek a hátsó kertben, vagy egy másik szobában. Csak a hercegnők vették körül, és máshonnan sem hallott gyereknevetést vagy játékra utaló zajokat.

– Itt mindenki ünnepelt – magyarázta neki egy négyévesforma kislány, és szeméből sütött, mennyire ostobának gondolja, amiért erre nem jött rá magától.

Kelly már kezdte bánni, hogy elvállalta ezt a zsúrt. Szívesebben lett volna otthon, még ha ez azt is jelentette, hogy szembe kell néznie Mike-kal meg a sértődöttségével és a dührohamaival. De ilyen nehezen megfogható bulival még soha nem volt dolga. Mindig is talpraesett lánynak gondolta magát, és rendszerint a legfurcsább kérdésekre is mosolyogva és tréfásan megfelelt, de ez a ház és ez a gyereksereg kihúzta a lába alól a talajt. Olyan komolyak voltak! Mintha egy állami ünnepélyre hívták volna meg Hamupipőkét, ahol elvárt a fegyelem és a komorság. Kellynek volt a tarsolyában néhány játék, amit javasolni szokott a gyerekeknek, de mosolytalan arcuk elbátortalanította.

– Akkor kié a szék az asztalfőn? – kérdezte.

– Hát a hercegé, ki másé – nézett fel az asztalról az egyik kislány, és széttárta csipkekesztyűs kezét. A sütemény összekente a fehér csipkét piros lekvárral, mely most úgy virított rajta, mint a vér.

– Egy kisfiúnak lesz születésnapja? – hökkent meg Kelly. Ez váratlanul érte. Lehet, hogy Agnes tudott róla, de neki csak a címet diktálta le, ez esetben dögöljön meg, hogy nem szólt egy ennyire fontos körülményről. A pályafutása során meglátogatott már néhány olyan zsúrt, ahol fiú volt az ünnepelt, de ez nem volt általános, és mindig kicsit furcsán érezte magát, mert mégis mit lehet kezdeni egy herceggel?

– A te herceged talán kisfiú? – kérdezte a mályvaszín ruhás kislány, aki úgy látszik, eltökélte, hogy a kísérőjéül szegődik.

– Nem, az enyém…

– Milyen a herceged? – vágott a szavába az egyik hercegnő. A kislányok szorosan köré gyűltek, és a szemükben mintha most először csillant volna érdeklődés.

Kelly összesen három dolgot tudott elmondani a hercegekről:

  • jóképűek
  • gazdagok
  • nincsen nevük

De valahogy úgy érezte, a kislányok valójában Mike-ra kérdeznek rá, és igyekezett gondolatban összegereblyézni legalább néhány jó tulajdonságot, amit eléjük tárhat.

– Az én hercegem erős – kezdte. Ebben eléggé biztos volt: Mike gyakran felkapta a derekánál fogva, és megrázta, hogy valamelyik kijelentésének nyomatékot szerezzen. – Ha jó a kedve, énekelni szokott. – Voltaképp ez volt az a közös pont, ami összehozta őket. – Mindig vigyáz rám.

– Ő is mindig vigyáz ránk – súgta az egyik gyerek, akinek hiányzott elöl az összes tejfoga.

A bal oldali ajtón belépett a herceg. Kelly az első pillanatban azt hitte, valamelyik apa lehet, aki beöltözött a gyerekek kedvéért, és ez a figyelmesség kicsit megmelengette. Mike bezzeg még odáig sem jut el, hogy melós ruháját ne a földre dobja le. Ám a következő pillanatban az alak az asztalfőhöz érve feléjük fordult, és Kellynek arcára fagyott a hercegnőmosoly.

A herceg jóképű volt, elegáns díszegyenruhát viselt, haja úgy csillogott, mintha frissen lakkozták volna. Kék volt a szeme, az ajka piros – de festve volt mind. Egy bábu sima, vonások nélküli arca bámult Kellyre és a kislányok seregére, világított rajta a két kék pötty. A száj tökéletes volt, merev mosolyú.

Susogás támadt, ahogy a hercegnők hada egyszerre mélyen pukedlizett. Kis kezek rántották le Kellyt maguk közé, de amikor ráocsúdott, hogy mit várnak tőle, mélyen és kecsesen hajbókolt. A szíve úgy zakatolt, mintha tucatnyi kávé hajtaná a motorját, és a teremben kavargó színek bántóan felragyogtak.

A herceg aprót biccentett, de nem foglalt helyet. Olyan tökéletes mozdulatlanságban bámult Kellyre, akár egy bábu, majd lassan, elegánsan kinyújtotta felé a karját.

A kislányok seregén sóhaj futott végig. – Tánc! Tánc! – Azzal sodorni kezdték Kellyt az asztal vége felé.

Csak gyerekek voltak, selyembe és tafotába öltöztetett, felékszerezett kislányok, akik ezen a napon igazi hercegnőnek képzelték magukat, de a karjaikban, vállukban olyan erő lapult, amivel Kelly hiába szállt szembe. Megragadta a székek támláját, ahogy eltaszigálták mellettük, de valaki mindig kitépte a kezéből a kapaszkodót. Még tartotta magát a szerepéhez, és széles, ideges mosollyal kérlelte a gyerekeket, hogy ugyan már, nem táncolhat a herceggel, mert…

…mert neki van saját hercege, Proliföldről, mert ez számára csak munka, és valójában a ruha alatt ő csak Kelly, aki sosem végezte el a középiskolát, mert valójában nem mosolyog, ez csak a smink és az idomítás csodája, mert haza akar menni, mert ez a herceg egyre idegenebb, ahogy egyre közelebb ér hozzá, a szeme nem is kék festék, inkább két feneketlen lyuk, amelyeket egy kéklő pokolba szakított valaki egy százas szöggel, és a szája talán festve van, de ő biztos benne, hogy ki tudja nyitni, és ha kinyitja, akkor mögötte…

Aztán már ott volt a herceg előtt, és a keze valahogy a fehér kesztyűs férfikézbe csúszott.

– De hiszen táncolnod kell a herceggel – sziszegte valamelyik kislány a közelében.

– Mosolyogj – mondta egy másik. – A hercegnők mindig mosolyognak. – És abban a pillanatban az összes kislányarcon gödröcskék jelentek meg, ahogy felragyogtatták mosolyukat, ajkukon csillogott a szájfény.

Kelly szédült, lehunyta a szemét.

– Nem akarok táncolni – mormolta.

– De ő akar.

– Ezért lettél hercegnő.

A herceg keze nem eresztette az övét. Áthúzta magával egy újabb terembe, ahol foszladozó vörös bársony borította a nedvességtől feldagadt falakat, mintha egy óriási máj lebenyei vették volna körül őket. Édes, andalító zene hangzott fel, és a herceg megpörgette Kellyt. A kék tüllszoknya szétterült, az abroncs a sípcsontjának ütődött, aztán odaszorult egy pillanatra egy mellkashoz, amelyben – abban az egyetlen pillanatban is világosan érezte – nem voltak csontok, csak valami rugalmas, porcos anyag, és egy szaggatottan morgó szív.

Aztán a herceg az illendő távolságba tartotta el Kellyt, kezét a derekára tette, és keringőbe fogott.

Kelly nem bírta elszakítani a tekintetét az arcától, bár elborzadt a kék lyukak láttán – ha máshová néz, valami történni fog, talán kimászik valami a mélyükből, és mintha látott is volna valamit az aljukon integetni, akár egy színes tengeri rózsa csápjait.

Körülöttük dúdolás és sóhajok. A kislányok áhítattal pörögtek velük együtt. Kelly lába magától mozdult a szoros cipőben, minden lépés olyan volt, mint egy késszúrás. De mosolygott, ahogy a kis hableány, miután megkötötte az üzletet a tenger boszorkányával. És táncolt, kecsesen, mintha a lába nem is érné a földet, keze a bábu vállán, szíve a torkában.

– Haza akarok menni.

– Éjfélkor – sustorogták a kislányok. – A herceg bálja éjfélig tart.

Kelly kirántotta a kezét a hercegéből, és elhátrált. – És ha nem akarom?

A kislányok elképedve bámultak rá. – A hercegnő mindig a herceggel akar lenni. Hogyhogy nem akarod?

– Mert nem! – Kelly tovább hátrált, és tekintetével az ajtót kereste. Testével még mindig a herceg felé fordult, hogy azonnal ugorhasson, ha az megmozdul, de a bábu csak állt, felé nyújtott kézzel, azzal a borzalmas, sima arcával.

Kis testek nyomakodtak köré, csak az abroncs tartotta őket távol.

– Mosolyogj! – suttogták. – Mosolyogj, hercegnő!

Kelly a hercegre nézett, akinek szemében integetni kezdtek az anemónacsápok. Aztán futásnak eredt.

Eltaszította az útjában álló kislányokat, sárga és rózsaszín ruhák terültek el körülötte, mint leszakított tearózsák. Most, az ütésekben érezte meg, hogy a gyerekek teste is olyan tömör, csonttalan, akár a hercegé. Már nem volt kecses, és már nem mosolygott. Hamupipőke sikításra nyitotta a száját, és kétségbeesett káromkodás szakadt ki belőle, ahogy jobbra-balra dobálta a kislányokat, akik nem voltak kislányok.

Hercegnők voltak egyetlen herceggel, mint egy fordított hangyaboly dolgozói, és ott voltak mindenütt. Kelly az ebédlőben felugrott az asztalra, azon rohant végig, süteményes tálcákat és limonádés kancsókat rúgva odébb. Vörös és rózsaszín fröccsent szerteszét.

Lehuppant az asztalról, a lábába fájdalom hasított, ahogy feltört sarkába belenyomódott a körömcipő pereme, aztán rohant tovább, a bejárati ajtó felé.

A herceg ott állt előtte.

– Miért akarsz elmenni? – kérdezte egy szőke kislány piros ruhában, fején szikrázó gyémántkoronával. – Herceg nélkül nem vagy semmi.

Kelly a hall tükrében meglátta magát, és tudta, hogy nem nézhet ki így: nem lehet, hogy a ruhája még mindig makulátlan, a koronája egyenes, a loknijai tökéletesen leomlók, az nem lehet, hogy még mindig mosolyog.

A fejéhez kapott, és lerántotta a koronát. A tükörből eltűnt Hamupipőke, és ő volt benne, elmaszatolt sminkkel, ziláltan, szeme alatt karikákkal, műanyag ruháján lekvárfoltokkal, mintha egy vértócsán gázolt volna keresztül idáig.

Amikor a hercegre pillantott, a szemében nem látott fényt. A bábu arca továbbra is felé nézett, de már nem rá irányult a tekintete, hanem valahova mögé, és a kislányok is zavarodottan bámultak maguk elé. Aztán összerezzentek, és keresni kezdték Kellyt.

Ő nem várta meg, míg ismét megtalálják azok a rezzenéstelen pillantások, míg ismét felragyog a herceg arcában a kék pokol. Egy ugrással az ajtónál termett, félretaszította a bábut és az udvarhölgyeit, majd lenyomta a kilincset.

Odakint a délutáni fény az árnyékokkal elkeveredve foltos ingoványt festett az aszfaltra. Kelly felkapta szoknyáját, lerohant a lépcsőn, de megbotlott a legalsó fokban, és elterült.

– Miért nem mosolyogsz? Miért nem maradsz? – susogta mögötte a ház.

Sietve feltápászkodott és a Fordhoz rohant, úgy tépte fel az ajtót, hogy a pántja megreccsent. Bevágódott a volán mögé, és elfordította a slusszkulcsot. Zihálva, fél szemét a házra, a másikat a visszapillantó tükörre szegezve tolatott. Az épület sötétnek és néptelennek tűnt, csak a kifakult zászlócskák és girlandok lobogtak rajta.

Sírva hajtott haza, és amikor végre leparkolt az utcán a bérház előtt, ahol laktak, percekig nem bírta elengedni a kormányt. A tükörből elfolyt sminkű, megtépázott nő nézett vissza rá. Hamupipőke éjfél után, az út szélén. Nagy levegőt vett, és lefejtette ujjait a kormányról, majd remegő kézzel kinyitotta az ajtót. Ahogy lábát kilendítette a járdára, észrevette, hogy az egyik cipőjét elhagyta. Véres sarkán cafatokban lógott a bőr, és a lakk a lábujjain szintén úgy virított, mintha valamennyinek a körmét letépték volna, és a helyükön kövér, piros vércseppek bugyogtak volna föl.

Sokáig ült az autó ajtajában, félig kint, félig bent, két lábát bámulva – cipőst, cipőtlent –, amíg meg nem szólította egy hang.

– Hogy nézel ki, basszus?

Kelly megint elsírta magát. Mike, az ő Mike-ja. A ház és a herceg után fájdalmasan jólesett az ismerős gorombaság.

– No jól van, hercegnőm, gyere. Gyere már, az istenit!

Mike felé nyúlt, hogy kisegítse az autóból, és Kelly habozás nélkül beletette a tenyerébe a kezét. Csak amikor Mike marka rázárult, rezzent össze. De akkor már a férfi kirántotta az autóból, átölelte a derekát, és Kelly ráborult a mellkasára.

Csontokat érzett és egyenletes, ismerős szívverést.

– Minden oké? – kérdezte Mike. – Mosolyogj már, az egész utca azt nézi, hogy hisztizel.

Kelly szédült, mintha még mindig táncolna abban a borzalmas házban azzal a herceggel. Arcán húzódott a bőr, ahogy gépiesen elmosolyodott.

– Jól van akkor. Ezt szeretem. Amikor mosolyogsz. Na gyere fel, hercegnőm!

Kelly megborzongott, és lehunyta a szemét. Elhúzódott Mike-tól, és lehajolt, hogy a másik lábáról is lehúzza a cipőt. Nem nézett a férfi szemébe, nem azért, mert tartott volna attól, hogy kék rést lát a helyükön, hanem mert akkor visszasimult volna a mellkasára pusztán azért, mert meleg és élő és ember.

Mike kezébe nyomta a kék, véres körömcipőt, és sarkon fordult.

– Nem vagyok hercegnő – mondta halkan, aztán hangosabban: – Nem vagyok hercegnő!

Tudta, hogy Mike kiabálni fog, talán utána is rohan, esetleg a szomszédok figyelő tekintetére ügyet sem vetve megrázza majd. Kelly azonban egyelőre mosolygott, és ment, maga mögött hagyva a férfit, és csak a véres lábnyomok maradtak utána. De úgy járt, mint akinek a lába alig érinti a földet. Kecsesen.

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon