Bírom, hogy Orson Scott Card mennyire sokféle dolgot tud írni, és hogy ennek ellenére mégis milyen gyakran előkerülnek nála ismerős elemek, de még csak nem is apróságok, hanem konkrétan ilyen megalitikus toposz-tornyok. A Fhérgek majdhogynem olyan szürreális megfogalmazású szöveg, mint mondjuk A kegyelem ára, ahol több fejezetnek kell eltelnie, mire az ember beleszokik ebbe a ködös, még csak nem is nyelvi, de gondolati szinten archaizáló stílusba, ami annyira elüt az Ender- és az Alvin-sorozattól, mintha nem is ugyanaz a szerző írta volna. És persze de, mégis, mert a Fhérgek is egy gyermekből lett megváltó története, bizonyos szempontból.

fhergekHogy a Delta Visionnek külön előszót kellett szánnia arra az irodalomfilozófiai kérdésre, hogy hol van a science-fiction és a fantasy határa, nem véletlen. Az eredeti angol cím, a Wyrms egy archaikus szó, amelyet sokszor használtak a sárkány szinonímájaként, és a regény tele van más fantasy-ízekkel is, előkelőségekkel, Heptarchával, legendákkal, próféciákkal, hetes számmal, különféle majdnem-emberfajokkal (nagyon bizarr módon majdhogynem Tolkien-i variánsokkal) és persze az elmaradhatatlan vallási allúzióval: Kristos születésének reményével / félelmével. És persze közben mindez űrhajók, bolygók között zajlik, valamikor az emberiség jövőjében.

Ezt a könyvet A kegyelem árá-hoz hasonlóan nem tudtam eleinte könnyen, lineárisan olvasni, folyamatosan gyűrögettem, lapoztam vissza, hogy egészen biztos legyek abban, hogy tudom-e a hieararchiákat, szerepeket, nemeket, célokat, valahogy ezek nehézkesen álltak össze bennem. De persze nem ez a lényeg, mert mindez díszlet – sűrű, félelmetes távlatokat sejtető díszlet. Az igazi témák, mint a genetika, a testiség, vagyis a kötet „húsosabb” része finoman, fokozatosan viszi be az olvasót egészen bizarr koncepciókba, amikről mindig azt hiszem, hogy nincs meg Cardban, de hát megvan benne.

Nem tudom, hogy ez egy jobb regénye-e Cardnak, mert a karaktereket kevésbé éreztem most, inkább elvek, érdekek ütköztek, mintsem igazán személyiségek, de az is lehet, hogy csak a világteremtés furcsaságai miatt nem jöttek át nekem annyira hangsúlyosan. Türelem (beszédes nevek!) kompetensen halad diplomáciai fejfájásoktól profetikus fej- és egyéb-fájásokig, de Card több más hősét simán jobban kedvelem, azokhoz valahogy nem nőtt fel. Nem egy vékony kötet, és úgy találtam, ha leteszem egy fél napra (akár csak pár órára), nehezen veszem fel újra, helyenként nagyon komoly koncentrációt várt el (vagy csak az őszi kábaság vitte el a figyelmem), de azért az akadályok mögött van egy rendkívüli világ, amit néha meg lehetne festeni, és talán meg is kellene… néha pedig elmagyarázni sem tudnám, hogyan is képzeljük el. Fel kell fedezni.

A fantasztikummal ismerkedőket figyelmeztetném, hogy ez valami erősen haladó irodalom, viszont az edzettebbek teljesen elégedettek lesznek. Card, ha nehezebb témákkal, formákkal zsonglőrködik is, nagyon sosem nyúl mellé, és megvan ebben a könyvében is minden, amiért a többi művét szeretjük: a mítoszba oltott, de stabil elméleti (és világépítési) alapon álló meditáció a világ megfoghatatlan távlatairól, regényes formában. A Delta Visionnek pedig ismét egy elismerő biccentés, mert Card életművének gazdagságát nem csak a sokadik Alvin- és Ender-regények mutatják, hanem ezek a kevésbé ismert kincsek, amelyek a MesterMűvek sorozatban megjelentek. Talán egy Treason legközelebb, hm?

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Dominik szerint:

    Nagyon furcsa regény – nem rajongtam érte, miközben olvastam, de azóta vissza-visszagondolok rá, és egyre jobban tetszik. Hihetetlenül izgalmasnak gondolom ezt a fantasy/sci-fi crossover-jellegű történet- és világképzést, no meg a gondolati gazdagságot.
    De azért nálam még mindig A kegyelem ára a csúcs.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon