Michael Crichton máig a kalandos, fiataloknak és felnőtteknek egyaránt élvezetes techno-thriller és intelligens kalandregény legnagyobb mestere. Szinte minden könyvét megfilmesítették: olyan világsikerek szerzője, mint az Androméda-törzs, a Jurassic Park, vagy a Vészhelyzet. Halálával sokoldalú szerzőt veszített el az SF-közösség, népszerűsége viszont máig tart, remek példa erre az idei sorozat, a Westworld sikere is. Tiszteletére tematikus hetet tartunk itt az SFmag-on.
Ezúttal a Kossuth kiadó által nemrég új borítóval ismét megjelentetett Jurrassic Parkról és Az elveszett világról olvashattok.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Jules Verne óta egyedül Michael Crichtonnak sikerült igazán visszahoznia a földre a tudományos felfedezések (az író esetleges tévedései / didakticizmusai ellenére is) hiteles izgalmait; minden regénye a tudomány abszolút, akadémiai szeretetét és a lehetséges-lehetetlen határvonalának csodálatát foglalja magában. Ez a fajta elismertség ritkán adatik meg egy ilyen kaliberű bestseller-szerzőnek, és éppen ezért érzékeny téma, hogy Crichton hol van igazán elemében, és hol fordul át olykor Dan Brown-szintű homlokráncításba – egy biztos: Michael Crichton utánozhatatlan, megismételhetetlen, egyszeri jelenség volt.
Az ő könyvei egyengették a gyermekkoromban éledező, utat kereső érdeklődésemet egészen az egyetemig, és ez még megrázóbbá tette, hogy a huszonegyedik születésnapomon kellett megtudnom: az író nincs többé. Eltűnt az esély, hogy valaha eljussak híres-hírhedt előadásainak egyikére, vagy hogy életműve a polcomon egy sornál több lehessen. Keserű gondolat, de ennek az életműnek a színvonala egyébként a kilencvenes évek közepétől már erősen hullámzott, és a kétezres évekre már igencsak átesett egy olyan tartományba, ahol már mindegy volt, lesz-e új Crichton-regény. Csakhogy nem volt ez mindig így.
Azt mondanám, hogy Crichton igazán a Jurassic Park idején volt elemében. Ennek pontosabb behatárolásaként a kezdőpontot a nyolcvanas évek közepére datálhatjuk, amikor az író azzal a gondolattal játszott, hogy vajon mi történne, ha dinoszauruszokat klóznoznánk; ebből az ötletből csak második nekifutásra lett az, amit ma az ő védjegy-regényének tekintünk. A figyelmeztető tanmesében a tudományetikai kérdések éppen olyan súlyosak, mint a feszültségterhes jelenetek: tökéletes egyensúly esszé és irodalom között.
A Jurassic Park (nálunk: Őslénypark) alapvető kérdésköre nem igazán olyan egyszerű, mint azt gondolnánk, mert tulajdonképpen nem kizárólag, vagy csak részben szól az őslények és az ember kapcsolatáról. A regény nagy hányadában a thriller teljesen formuláris eszközeivel épít fel egy esemény-történetet, miszerint egy rendkívül kellemetlen és felelőtlen alak, John Hammond elég pénzt szerzett, hogy dinoszauruszokat hozzon létre. A dinoszauruszok létrehozásának költségeit úgy térítené meg, hogy rezervátumot / állatkertet / szórakoztatóparkot létesít egy Costa Rica közelében fekvő szigeten.
Crichton magyarázata egyszerű: a dinoszauruszok DNS-ét borostyánba száradt szúnyogokból vonják ki, az összegenetikázás során fellépő hézagokat pedig békák DNS-ével töltik ki. Egy nagyon egyszerű, naiv, de hatásos és első blikkre hiteles folyamat, amelyet Crichton az ő nagyon cseles módszerével úgy tud eladni, mintha tényleges tudomány lenne. Ez a részek igazságának módszere, miszerint az író tényleg annyira beleásta magát a genetikába, evolúcióelméletbe, paleontológiába, hogy mind a leíró, mind a párbeszédes részek tele vannak tökéletesen lekövethető (és tudományos közlésekre lehivatkozható!) elméletekkel, eredményekkel és tényekkel.
Az olvasó amellett, hogy kedvenc fotelének karfáját feltépi az izgalmaktól, nagyon sokat fog megtanulni különböző tudományágakról, mivel a szereplők nagy része ezeket képviselő tudós. Az hagyján, hogy van paleobotanikus, őslényszakértő, tapasztalt vadász, genetikus, matematikus és programozó – a filmmel ellentétben Gennaro, az ügyvéd nem hal meg, sőt jogi „tudásával” menti meg a szereplőket az egyik jelenetben. Bámulatos precizitású regény, amely abba az illúzióba ringatja az olvasót, hogy a könyv oldalain megelevenedő események a valóságban is megtörténhetnek, és észre sem vesszük, hogy tíz hiteles tényadat után jön egy nagyon alaposan kifejtett csalás is, amely lehetővé teszi a cselekmény hihetetlenebb aspektusait.
A rajongók (és még inkább: Spielberg) nyomására készült folytatás már értelemszerűen nem lehetett egy újabb hullámvasút a kihalt állatok rezervátumában, mivel ezt a témát az első regény páratlan totalitással meríti ki. Nem lehetett figyelmeztetés sem, hogy a tudomány elszabadulhat. A rajongók viszont minden bizonnyal ezt várták el: még több dinoszauruszt, még többet a parkból. Crichton választhatott. Megírja ugyanazt a regényt más szereplőkkel, vagy teszi azt, amihez a legjobban ért: felhasználja a dinoszauruszok kontextusát, hogy rámutasson a tudományos világ kismillió furcsaságára és problémáira.
Utóbbit választotta. Ennek eredményeképp a The Lost World (nálunk: Szörnyek szigete) életművének legsűrűbb, legdinamikusabb kiselőadás-gyűjteménye, amelyben már alig lelhető fel hagyományos cselekmény, szereplői csaponganak akadémiai és vadvilági helyszínek között, a regény felénél lesérülő és morfiumos delíriumban filozofáló Ian Malcolm pedig minden alkalmat megragad, hogy több oldalas tanulmányokat szavaljon evolúcióról, káoszelméletről és más tudományágakról. Helyenként mintha ismeretterjesztő könyvet olvasnánk. Mindezzel együtt a regény mégis működik, mert ezek az ismeretek mozgatják a történet eseményeit, és fordítva: az események kibontakozása vet fel tudományos problémákat.
Crichtonnak itt rengeteg mondanivalója van nemcsak a fent említett tudományokról (és vicces módon alig-alig a paleontológiáról és a dinoszauruszok ökoszisztémájáról), hanem talál időt arra is, hogy kritizálja az amerikai felsőoktatást (megjegyzem, ez lefordítható bármilyen felsőoktatás kritikájára), képes etikai dialógusokat feldobni a vállalati kémkedésről, és bizony megcsillogtatja az-olvasónak-úgyis-kínai számítógépes ismereteit is.
A regények formátumából adódóan Ian Malcolm tekinthető a definitív főszereplőnek, és ezt Crichton nem csak azzal jelzi, hogy az ő idézeteit használja fel a fejezetválasztó oldalakon. Képes volt utólag meghamisítani az első regény befejezését (retcon), hogy Ian Malcolm szerepelhessen a nem tervezett második regényben is, mivel Crichton bevallása szerint a saját nézeteit ez a szereplő képviseli. (Őt egyébként Ivar Ekeland, Heinz-Otto Peigen és James Gleick matematikusokról mintázta, utóbbinak Káoszcímű könyve magyarul is megjelent, ajánlott olvasmány.)
Michael Crichton regényeinek típushibái közé tartozik, hogy egy ilyen jellegű szereplőt úgy iktat be a cselekménybe, hogy az a karakter magabiztos, laza és bármikor képes a saját igaza mellett érvelni, míg körülötte a szkeptikusok és „rossz elméleteket” képviselők rendre arrogánsak, indulatosak és sértődékenyek. A legrosszabb Leslie L. Lawrence-pillanatokat idéző okoskodásokat általában úgy kerüli ki, hogy amikor Malcolm beszél, a többiek bölcsen hallgatnak, vagy jókat kérdeznek.
Ezek a crichtoni fogások teljesen naiv és jó szándékú ismeretterjesztésként épülnek be a regényekbe, ha belegondolunk, ez tényleg szinte csak Verne könyveire volt jellemző. A regények mögötti kutatásra szánt idő bámulatos (Crichtonnak nem egy regénye teljes bibliográfiával zárul!), míg a cselekmény óraműpontossággal taszítja egyre nagyobb galibába a szereplőit – egyszerű, olvasmányos, tanulságos regények. Ha valamit elhiszünk, eltanuljuk az írótól, ha valamit nem, késztetést érzünk, hogy utánanézzünk.
Ilyen formán Crichton könyvei talán a legideálisabb ifjúsági kalandregények, amelyek immár generációkat fordítottak a tudományos érdeklődés felé, miközben szédületes iramban szórakoztattak. Ez egy olyan teljesítmény, amelyre az egyébként legkiválóbb írók is ritkán képesek. Minden kétséget kizáróan a Jurassic Park az életmű legnagyszerűbb darabja, amely nem csak önmagában ért el páratlan sikert, de (mint tudjuk) a moziba járók egyik kedvenc tematikájaként máig nagy hatású mérföldkő a szórakoztató fantasztikum útján.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
