Viszonylag közismert, hogy Michael Crichton, mielőtt bestseller-író lett volna, orvosi egyetemet végzett (neki köszönhetjük a Vészhelyzet című sorozatot, továbbá legnépszerűbb könyvei, mint Az Androméda törzs vagy a Jurassic Park is jócskán merítenek a biológia és biotechnológia témaköreiből), azt viszont keveset emlegetik, hogy még az orvosi egyetem és az azt megelőző antropológiai tanulmányai előtt irodalomszakon kezdte a Hardvardon. Bármennyire is elrugaszkodottnak is tűnik munkásságának nagy része a tradicionális szépirodalomtól és költészettől, Crichton egész életében írónak készült, és nagyon sokáig megvolt a kapcsolata az irodalomtörténet jelentősebb szerzőivel, műveivel (mígnem saját bevallása szerint a szakkönyvek kivételével leszokott az olvasásról).

Egy alkalommal barátja, Kurt Villadsen előadást tartott, amely röviden a Beowulf című óangol költemény elavultságáról és unalmasságáról szólt, Crichton a mű védelmére kelt, és vita kerekedett a dologból. Azzal érvelt, hogy a Beowulf története igenis érdekes, tanulságos, különösképpen, ha az megfelelően van tálalva. Mintegy bizonyításképpen meg is írta az Eaters of the Dead című kötetet (nálunk először Ködsárkányok, majd a belőle készült film nyomán legutóbb A 13. harcos címen jelent meg), amely egy kívülálló arab követ szemszögéből mutatja be először a vikingek életmódját (viszonylag hitelesen, ha a nézőpont modorosságait letakarjuk), majd ez a szöveg áttér a Beowulf eseményeinek hasonló minőségű bemutatására.

eaters

Ez a regény különösen alkalmas arra, hogy egy sor érdekes kérdéskörről beszéljünk, elsősorban a Beowulf-ról, amelynek kritikai feldolgozásának első komolyabb úttörője nem is kisebb személy volt, mint J. R. R. Tolkien (lásd Szörnyek és ítészek, Szukits Kiadó, 2006 és Beowulf: Fordítás és kommentár, Európa Kiadó, 2015). Ő hitte, hogy ez egy remek lenyomata az angolszászok kultúrájának, még ha a költemény immár keresztény szűrőn keresztül láttatja is az eseményeket.

Ez fontos sajátossága a költeménynek, és Crichton valószínűleg ezért is gondolhatta, hogy érdekes lehet ezeket óvatosan lefejteni (elvégre nagyon furcsának tűnik a skandinávok, gótok és dánok között randalírozó troll-szerű teremtményt, a Grendelt bibliai értelmezésben látni – illetve egy egész olyan történetet és kultúrát, amely valószínűleg a kereszténységre való áttérés előttre datálható). A muszlim nézőpont sem véletlen talán, elvégre a viking kultúrát objektív szempontból bemutatni rendkívül száraz, belső nézőpontból pedig talán egyenesen érthetetlen – szükség volt egy olyan narrátorra, aki ezekre a szokásokra rácsodálkozik, ezzel egyfajta empátiát teremtve a vikingekről talán keveset tudó olvasóval. A muszlim-viking kultúrkülönbségek egyébként itt talán minimális szándékoltsággal remek humorforrást is biztosítanak, annyira radikálisan mások, és annyira hirtelen és közvetlen a találkozásuk.

A narrátor al-Muktadir kalifa követe, Ahmad ibn Fadlán, aki egyébként létező személy, arab utazó volt, és különféle népek, köztük a volgai vikingekről is írt beszámolókat. Crichton ezeket a szövegeket is felhasználja, és úgy mutatja be a teljes regényt, mint egy létező kéziratot. Gyakran él Crichton ezzel az eszközzel más regényeiben is: tudományos hitelességet teremt azáltal, hogy valós és fiktív bibliográfiákat kever látszólag észrevétlenül, ezért hisszük el, hogy például Az Androméda törzs eseményei megtörténtek (mert minden mozzanata meg is történhet, és ezt tanulmányokkal, referenciákkal támasztja alá), és ugyanez történik itt is: a Beowulf mint történelmi események sora is megtörténhetett.

paulmccaffrey

Paul McCaffrey: Beowulf at Sea

Mivel a Beowulf egy költemény, aminek határozott, tudatos, de ismeretlen szerzője van, fiktív műnek számít egy hősről, aki szörnyeket győz le, de az ebben az érában (X. század) született írásoknak még esélyesen van olyan sajátossága, hogy szájhagyományon elterjedt történeteket is feldolgoz, tehát érvelhetünk, hogy Beowulf maga létezhetett is. (Összehasonlításképpen: az Artúr-mondakör és Robin Hood legendája is ilyen kétes eredetű, de teljesen felismerhető és egyértelmű dolog: fiktív történetek, ahol történelmi bizonyítékok utalhatnak valami valósra is.) Crichton semmi mást nem csinál, mint közzétesz egy ránézésre korabeli, hiteles kéziratot a Beowulf-költeményben tárgyalt események és karakterek lehetséges eredetéről.

Crichton írja az utószóban:

„Abból a kutatói tradícióból indultam ki, amely az epikus költészet és mitológia témáit úgy kezeli, mintha azoknak lenne tényszerű alapja. Heinrich Schliemann feltételezte, hogy az Íliász története igaz, és meg is találta azt, amit Trójának és Mükénének vélt. Arthur Evans hitt a Minótaurusz-mítosz valóságalapjában, s rá is bukkant a knósszoszi palotára Krétán. M. I. Finley és mások végigkövették a térképen Odüsszeusz utazását, Lionel Casson leírta azokat a valós utakat, amelyeket Iaszón és az argonauták bejárhattak. Ezt a hagyományt követve számomra ésszerűnek tűnt a felvetés, hogy a Beowulf is valós eseményeken alapulhatott.”

Ibn_Fadhlan_expedition

Egy orosz múzeumban található illusztráció ibn Fadlán expedíciójához.

Nyilván, a regényt olvasva előbb-utóbb valószínűleg mindenkinek leesik, hogy túlságosan megszerkesztett és túlságosan szórakoztató mű, de a kétkedést mindvégig bennünk tartja, ibn Fadlán hangja egyszer nem árulkodó, a kutatói közbevetések, az előszó, a kézirathoz tartozó utószó, és forrásanyagok listája pedig kellően meggyőző. Az is egy érdekes technika, hogy az arabok számára ismeretlen lényeket ugyanolyan rácsodálkozással és kétkedéssel írja le a narrátor, mint a vélhetően fiktív lényeket: „ekkor saját szememmel is megpillantottam a tengeri szörnyet. [...] A szörny vizet pökött a levegőbe, mint egy szökőkút, aztán hirtelen alámerült és kicsapott a farkával, amely metszett volt, mint a kígyó nyelve.” Crichton még közbe is szúrja, hogy nyilvánvalóan a bálnákról van szó, és hogy más tudósok, mint Hasszán, kétlik, hogy ibn Fadlán ne tudott volna a létezésükről, de persze bármi lehetséges. Ezzel is egyfajta olvasói kétkedés jön be: elhisszük, hogy ibn Fadlán szörnyeket lát, de mi nyugodtan hátradőlünk, mert tudjuk, hogy miről ír. Később, amikor olyan dolgokról ír, amikre már nem tudunk azonnal racionális magyarázatot adni (mint a „wendol”), kénytelenek vagyunk azt is elhinni neki, hiszen ugyanígy beszél róluk. És ez egy pillanatra tényleg rémületes. Crichton pszeudo-magyarázata a regény végén ezek után is érdekes és meglepő, de itt már erősen elmozdul a Beowulf szövegétől, és az antropológia, kulturális antropológia kérdéskörébe viszi át a diskurzust.

Ez a regény látszólag kilóg Crichton életművéből, mert nem foglalkozik technológiával, de még a két hasonlóan inkább történelmi kalandja, A nagy vonatrablás és a Kalózvizeken sem ennyire radikálisan irodalomtörténeti-filológiai. Ugyanakkor ez nem értékítélet, mert Crichton itt is nagyon alapos, bárki, aki a Beowulf-ot valamilyen minőségben valaha olvasta, elemezte, kutatatta, kellemesen meg fog lepődni, mennyire releváns és mennyi mindent lehet még kihozni ebből a látszólag egyszerű, prototipikus hőskölteményből. Megismerjük a vikingek kultúráját, a korabeli arab utazók, tudósok gondolkodásmódját, és természetesen ismét szembesülünk vele, mennyire sokoldalú és értékes író is volt Michael Crichton, nagyobb sikereitől függetlenül is.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Belánszky István szerint:

    Hadd kapcsoljam ide az Arthur király mondakör modern feldolgozását egy hazai szerzőtől:
    http://lfg.hu/75571/ismerteto/gerelyes-endre-isten-veled-lancelot/

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon