Idén októberben a Fumax kiadó meghívására Budapestre látogatott Dan Wells, a John Cleaver-sorozat és a Részlegesek-trilógia szerzője, akivel két szerzőnk, Farkas Balázs és Sárpátki Ádám beszélgetett.

***

SFmag.hu: Ezt a kérdést már feltették a keddi dedikálás előtt, de mostanra jutott lehetőséged még többet látni Budapestből (esetleg az ország többi részéből). Mit tudtál meg rólunk? Milyen jó vagy rossz tapasztalataid vannak?

Dan Wells: Minden nagyon szuper volt. A dedikálás utáni napon elmentünk Esztergomba, és útközben megálltunk a Pázmány Péter Egyetemen, hogy megnézzük az építészetet és a csodálatos várost. Ez egy gyönyörű ország, és nagyon sajnálom, hogy nagyjából tizenkét óra múlva el kell hagynom. De még visszatérek!

Azt is fontos elmondanom, hogy ettem tepsis csülköt, ami fantasztikus volt, de egy ilyen hatalmas valamiben hozták ki, és túlságosan is sok volt, és nagyjából csak a kétharmadát ettem meg. Szerintem a következő hónapban már nem leszek éhes. Sőt, talán soha.

Egy ideig éltél Németországban, és most már Magyarországot is láttad. Mit gondolsz, mik Európa és az Egyesült Államok közötti alapvető különbségek, és melyik kontinenst szereted jobban?Wells_Reszlegesek

(Nevet.) Ez egy fogós kérdés. Mindkettőt szeretem, és pont ez a probléma, mert most, akárhol is élek, sosem leszek újra boldog. Amikor itt vagyok, hiányzik Amerika, és amikor Amerikában vagyok, hiányzik Európa. Egyvalami, ami nagyon hiányzik Európából – és Németország meg Magyarország remek példák erre –, hogy minden olyan közel van, és könnyű eljutni egyik helyről a másikra. Nagyon jó a tömegközlekedés. Hiányzik, hogy azt mondjam valamelyik gyerekemnek: „Menj le a pékségbe és hozz egy kis kenyeret a vacsorához.” És ezt nem igazán lehet megtenni Amerikában, mert olyan messze laksz mindentől, hogy ahhoz már vezetni kell, szóval… Az ilyen apróságokat szeretem Európában.

Mesélj az első írói próbálkozásaidról. Írtál valamit, ami katasztrofálisan sikerült, és soha többé nem akartad látni?

Igen! Ami azt illeti, második osztályban, szóval nagyjából nyolc éves koromban azt mondtam a szüleimnek, hogy író akarok lenni. Úgyhogy elkezdtem történeteket, képregényeket, verseket és regényeket írni, és nagyon sokuk szörnyű lett. Aztán, amikor főiskolára mentem, akkor döntöttem el: ezt tényleg komolyan, hivatásszerűen fogom csinálni. Megírtam öt könyvet, amelyek rettenetesek lettek, még mielőtt befejeztem volna a hatodikat, a Nem vagyok sorozatgyilkost.

Abból a korai ötből egyhez visszatértem és kikupáltam, és azt ki is adták Németországban, de végre az Egyesült Államokban is kiadják. Az a címe németül, hogy Sarg niemals nie, angolul pedig, hogy A Night of Blacker Darkness.

A másik négyet sosem fogjátok látni, mert szörnyűek. De pont idén tavasszal döntöttem úgy, hogy írok egy cowboyos könyvet, egy westernt, úgyhogy dolgoztam rajta vagy két hónapot, de annyira rémes lett, hogy azt mondtam: „Ezt most elrakom és soha többet nem veszem elő”, úgyhogy visszatértem a science fictionhöz. Szóval… még most is írok borzasztó dolgokat.

dan wells hat

Íróként te azok közé tartozol, akik terveznek, vagy inkább azok közé, akik írás közben fedezik fel a dolgokat?

Mindkettő. Szeretem azt mondani, hogy eltervezem a könyveket, és aztán felfedezem a fejezeteket. Írok vázlatot, sőt, addig el sem kezdem írni a könyvet, amíg minden apró részletét ki nem dolgoztam volna, és amíg nem tudom jelenetről jelenetre, mi fog történni és miért, és milyen információmorzsákat kell felfedni. Aztán pedig, amikor ideje megírnom a jeleneteket, csak kitalálom az egészet, és néha teljesen figyelmen kívül hagyom a vázlatot. Szóval a tervezés és a felfedezés jó kis kombinációját használom.

Számos zsánerben írtál már, és a múltkori beszélgetésen meg is említetted, hogy szeretnéd kipróbálni magad más területeken is. De ha ki kellene választanod egyetlen zsánert, és csak abban írhatnál az életed végéig, melyik lenne az?

Jaj, ezek mind fogós kérdések! Imádok folyamatosan új dolgokat kipróbálni. Azokból a korai szörnyű regényekből a legtöbb fantasy volt. És amikor végre eldöntöttem, hogy horrort fogok írni, akkor írtam meg végül a Nem vagyok sorozatgyilkost. Szóval pont az a lényeg, hogy új dolgokat próbálhassak ki. Szeretnék írni és kiadni egy fantasy regényt. Sőt, ami azt illeti, két fantasy könyvem is van, amit ki szeretnék adatni. Egyszer szeretném működésre bírni a cowboy regényt is, de azt teljesen át kell alakítani.

Ha egyetlen zsánerben ragadnék, és sosem írhatnék másban, az… az nehéz, és fájdalmas még csak a gondolata is. Valószínűleg a science fictiont választanám a thrillerrel szemben. A sorozatgyilkos könyvek szuperek és szeretem őket, de a science fictionben olyan sok különböző lehetőség nyílik. Írhatnék disztópiát, olyan poszt-apokaliptikus sztorikat, mint a Részlegesek, írhatnék cyberpunkot, jövőben játszódó thrillereket… A következő hónapban megjelenő könyvem egy vállalati szatíra a szépségiparról és a klónozásról, szóval a science fictionben nagyon sok, különböző dolgot lehet kipróbálni.

Kik a legfőbb inspirációd a zsánerszerzők közül?

Hát, a mindenkori kedvencem Frank Herbert Dűne című könyve. Gyerekként pedig Fred Saberhagen volt az egyik szerző, akit folyamatosan olvastam – ő írta a Books of Swords sorozatot, de ugyanakkor sci-fit, fantasyt és horrort is írt, például Dracula-könyveket. Ez a két szerző döbbentett rá, hogy ez az, amit csinálni szeretnék. Sőt, említsük meg Anne McCaffrey-t is és az ő Pern-sorozatát.

Manapság viszont annyit olvasok, hogy nagyon nehéz rábökni valami egyértelmű hatásra, de mindig igyekszem meglepni saját magamat, úgyhogy mindig keresem az újdonságot, az új stílusokat és új ötleteket, amelyekkel még nem játszottam korábban, szóval nagyon nem szeretnék egy adott dologban ragadni.

Térjünk át a sorozatgyilkosos könyvekre. Van benned és John Wayne Cleaverben valami közös?

(Nevet.) Valószínűleg túlságosan sok is. Az egyik legjobb dolog John Cleaverben, és szerintem ez az egyik oka, hogy az emberekre hatással van és kedvelik őt, hogy néha mindünknek támadnak hasonló gondolatai. Létezik egy lélektani elv, amit úgy hívnak: az ördög. Szóval, amikor valaki egy szikla szélén áll, vagy egy magas erkélyen, és azt gondolja: „Ez nagyon magasan van, simán lelökhetném azt a fickót”, ez olyasmi, amit ténylegesen nem tesz meg, de mindenkinek eszébe jut. És ez azért van, mert a gondolatainkban ott lappang a kis ördög, ami felhívja a figyelmet ezekre a lehetséges, nagyon sötét dolgokra, amiket persze sosem viszünk véghez. Úgyhogy John azt csinálja, hogy elgondolkodik ezeken az ötleteken, és sokkal tovább játszadozik velük, mint közülünk a legtöbben, és szerintem az emberek azért kedvelik őt, mert számos tekintetben nagyon hasonlítunk rá. Csak mi nem agyalunk annyit a rossz dolgokon, mint ő.

Volt valami beleszólásod a film készítésébe? Melyik volt a kedvenc jeleneted?

Semmiféle hivatalos felügyeletet nem gyakorolhattam a film készítése során. Amikor aláírtuk, akkor az övék lett az egész, és azt tehettek vele, amit csak akartak. Azonban, mivel ez egy nagyon kis költségvetésű film, megismerhettem a rendezőt. És a pénz összeszedéséig eltelt öt és fél évben jó barátok lettünk. Szóval elolvashattam a forgatókönyv változatait, és amikor a pénz végre megérkezett, a rendező és az egyik producer eljött és pár napig nálunk lakott, amíg átbeszéltük a szereplőgárdát, a különleges effektusokat és a film számos más részletét. És erre azért nyílt lehetőség, mert nagyon nyitottak voltak, és szívesen dolgoztak együtt velem – nem kellett, mert ahogy mondtam, semmiféle hivatalos beleszólásom nem volt. Szóval nagy szerencse, hogy egészen sok beleszólást engedtek a filmbe. Nem sok szerzőnek jut ilyen lehetőség.

A könyvbeli kedvenc jelenetem a filmbeli kedvenc jelenetem is. Ami a halloweeni iskolai buli, amikor mindannyian jelmezben vannak, és John egy kisebb monológot tart arról, hogy vágna fel egy kartondobozt. Mindig ezt a jelenetet veszem elő, amikor valahol felolvasást tartok a könyvből. A filmben pedig annyira tökéletesen összehozták ezt a jelenetet, ez az egészből az egyik kedvenc részem.

A folytatások megfilmesítéséről van hír?

Hát, nagyon szeretnénk, ha lenne folytatás. Örülnék neki, a szereplők és a stáb is nyitottak lennének rá. Jelenleg a filmstúdión múlik a dolog, mert az első filmre is olyan sok időbe telt összeszedni a pénzt. Ha feltesszük, hogy az első film sikeres, akkor lehetséges, hogy szeretnének még egyet. Jelenleg úgy gondolom, hogy valószínűleg nem lesz folytatás, bármennyire is elszomorít. De sosem lehet tudni.

És a többi könyved?

Igen! A Részlegesek. Az egyik filmstúdió épp most gondolkodik a Részlegeseken, ki is fizették a jogokat. Az egyik tévéstúdió gondolkodik a Bluescreenen, ami a másik sorozatom, ami még nem érkezett meg Magyarországra. És aztán ott van az Extreme Makeover is, ami a következő hónapban megjelenő könyvem. Nagyon-nagyon szuper megjelenés előtti értékeléseket kapott pár nagy folyóirattól, szóval már mozis és tévés emberek is érdeklődtek utána. Ez persze nem jelenti azt, hogy bármi is történni fog, de reménykedjünk.

És akkor most jöjjön pár nehezebb kérdés. Mormon vagy és családapa, és így egy bizonyos értékrend köré épül az életed. Szerettél-e volna valaha is olyasmit írni, ami teljesen szemben állt ezekkel az értékekkel? Van egy olyan határ, amit nem lépnél át azért, mert mormon és/vagy családapa vagy?

Igen, szóval… amikor a thrillereket és a sorozatgyilkosos dolgokat írtam… az értékrendem miatt eldöntöttem, hogy mindent hajlandó vagyok leírni, amit le kell írnom, hogy pontosan elmondhassam egy sorozatgyilkos történetét. Egészen addig, amíg van célja. Szóval a John Cleaver történetekben szerepel az erőszak, de az sosem céltalan. Nem csak egyszerűen fröcsög a vér, mindenféle értelem nélkül. Ha valaki meghal, annak oka van. Ha valakinek levágják a karját, annak értelme van. Valószínűleg sosem írnék látványos szexjelenetet, és nem szoktam trágár nyelvezetet sem használni a könyveimben, de… hát igen. (Nevet.)

Ez nagyjából meg is válaszolja a következő kérdésemet: úgy vettem észre a mormon szerzőknél, hogy nagyszerű ateista karaktereket és hátborzongató gyilkosságokat írnak, de jó szexjelenetet alig. Van ennek oka, vagy csak beképzelem a dolgot?

Nem, igazad van. A mormon szerzők mindig megrettennek az ilyesmitől, mi így működünk. (Nevet.) Igen, én is írtam már karaktereket, akik szeretkeznek, de sosem részleteztem. (Nevet.)

DSC_0863-2

A testvéred, Robinson Wells is író. Jól kijöttök egymással? Inspiráljátok a másikat?

Pontosan tizenhárom hónap van közöttünk. Amikor fiatalabbak voltunk, ez azt jelentette, hogy gyűlöltük egymást, és aztán nagyjából akkor, amikor elköltöztem otthonról, a legjobb barátok lettünk, hiszen már nem osztoztunk egy szobán. Most is egészen közel lakik hozzám, és mindig átjön, vagy én megyek át hozzá. Bármikor, ha elkezdünk egy könyvet, általában úgy indítjuk, hogy leülünk beszélgetni, kérdéseket teszünk fel és átbeszéljük a történetet. Ami azt illeti, pont aznap, hogy erre az európai útra indultam, elkezdett egy könyvet, és írt is egy hosszú e-mailt azzal, hogy „Nem vagy itt, pedig annyi kérdésem lenne!” Szeretünk úgy tenni, mintha folyamatosan harcolnánk, mert az mindig egy remek sztori, de az az igazság, hogy mindenben támogatjuk egymást.

Hogyan és miért csatlakoztál a Writing Excuses csapatához? Mesélj a folyamatról, hogyan rögzítitek az epizódokat?

Azt hiszem, a Writing Excuses hét vagy nyolc évvel ezelőtt indult, és az egész azért történt, mert Brandon Sanderson öccse, Jordan, épp akkor végzett el egy online médiakurzust. Ő és én egy podcastokban elmesélhető történetet raktunk össze, mint valami sorozatot. Nagyon könnyű volt, úgyhogy Jordan odament Brandonhoz, és azt mondta: „A podcastok manapság nagyon menők, nagyon könnyű megcsinálni őket, ki kéne próbálnod!” Brandon ezt átgondolta, és azt mondta: „Ó, csinálhatnánk valami nagyon rövid írós dolgot”, mert akkoriban az írással kapcsolatos podcastok mind nagyon hosszúak voltak – egy vagy két órásak, amelyek során egy vagy két író dadogott össze-vissza. Szóval elhatározta, hogy az elejétől a végéig tizenöt percesek lesznek a részek, és egyetlen témakört veséznek ki, mindezt pedig az írós konferenciákon látott panelbeszélgetések stílusában képzelte el. Szóval ő lett a vezető, és akkor behoztuk Howard Taylert, aki akkoriban a barátaink közül a leghíresebb volt. Szóval ő lett a híres fickó. Nekem akkor még semmim sem jelent meg, de tudtam, hogyan beszéljek az írásról és vicces voltam. Szóval én lettem a vicces fickó. Már biztos észrevettétek, de egyikünket sem azért vették be, hogy mi legyünk a csapatban az okosak, úgyhogy idővel ezért hoztuk be Mary Robinette Kowalt is – kellett valaki okos is a podcastba.

Aztán Brandon lett a híres, Howard így munka nélkül maradt, úgyhogy ő lett a vicces, és akkor így én lettem feladat nélkül, és már nem is vagyok abban biztos, mi a dolgom a műsorban. De működik, szóval szuper.

A részeket először Brandon konyhájában vettük fel, pont egy ilyen asztal körül ültünk, középen egy mikrofonnal. Ma persze már van keverőpultunk és hangmérnökeink, és sokkal jobbak a lehetőségeink, mert a vártnál sokkal népszerűbb lett a műsor.

Elmondhatok valami nagyon menőt? A Writing Excuses már annyira nagy dolog, hogy minden évben saját írói konferenciát tartunk, amit a Writing Excuses Retreatnek hívunk. Jövőre pedig, 2017-ben, a konferenciánk Európában lesz. Szóval reméljük, hogy számos európai író szeretne majd eljönni, úgyhogy… figyeljétek a weboldalt. Januártól árusítjuk a jegyeket.

Mire lehet számítani a konferencián?Wells_Nem_vagyok_sorozatgyilkos

Hát, rájöttünk, hogy egészen elérhető az ár, ha egy hajón tartjuk a rendezvényt. Úgyhogy átutazzuk a Balti-tengert, és számos vendégünk lesz. Casten Polzin, aki az én németországi, fantasztikus szerkesztőm; jön egy John Berlyne nevű londoni ügynök is; Aliette de Bodard, egy Hugo-nyertes, francia fantasyszerző, de ott lesz egy amerikai író is, Wes Chu, és még sokan mások. Ezeket a neveket ismerem egyelőre, de remélhetőleg sikerül elhoznunk egy dán és egy spanyol szerzőt is, hogy számos különböző író ott legyen. És akkor mind felszállunk a hajóra, egyik helyről a másikra hajózunk, megnézünk valami nagyon menő dolgot, aztán lemegyünk a konferenciaterembe és az írásról tanulunk. Ahogy már mondtam, ezt már négy éve csináljuk, és remekül tudjuk kombinálni a tanulásra szánt időt, az írós időt és a felfedezésre szánt, turistáskodó időt. Nagyon szórakoztató.

A podcast segített valaha valamilyen írással kapcsolatos problémádon? Megoldottál-e akár egyet is az epizódok végén adott feladatokból?

Igazság szerint egyetlen feladatot sem oldottam meg. Kínos, és tudom, hogy jó lenne. A műsorban azonban folyamatosan tanulok új dolgokat. És ez az egyik oka, hogy nagyon szeretem, amikor vendégek jönnek. Tudjátok, imádom Brandont, Howardot és Maryt, de mostanra már mindent hallottam, amit mondani akarnak. Szóval nagyon szeretjük, amikor jön pár új ember. De még ha nincs is vendég, a szokásos tagokkal ugyanúgy beszélünk az írásról, ám másképp gondolkodunk róla, és mind másképp csináljuk. A mondandójukat hallgatva számtalanszor előfordult, hogy azt gondoltam: „Ez egyáltalán nem olyan, ahogy én szoktam csinálni, ki kellene próbálnom az ő módszerüket.” És ez folyton előfordul. Szóval igen, még nekem is hasznos a műsor.

A Twitter profilod szerint szereted a társasjátékokat. Melyek a kedvenc játékaid?

Egy rakás társasom van. A legutóbb, amikor megszámoltuk – pár hónappal ezelőtt, szóval ez már nem pontos információ –, az otthoni szekrényben több mint négyszáz játékom volt. A kedvenceim pedig azok, amelyek történeteket mesélnek. A Last Night on Earth például egy zombis játék, ami nagyon történetorientált. Van egy játék, amit az általam nagyon szeretett Battlestar Galactica című sorozatra alapoztak. Ami még jó, az az Eldritch Horror, a Betrayal at House on the Hill, a Dead of Winter – ezek mind olyanok, amiket mi „Ameritrash” játékoknak hívunk; mind a történetről szólnak, az élményről és a feszültségről. De ugyanakkor imádom a másfajta játékokat is. Nemrég jártam az esseni Spielemessén, és vettem is öt játékot, amik klasszikus „eurogame”-ek – Uwe Rosenberg, meg ilyesmik. Szóval mindenféle játék tetszik.

Végül pedig: Ki a kedvenc Star Trek kapitányod, és melyik a kedvenc Star Trek sorozatod?

Imádom a Deep Space Nine-t. Egyszerűen imádom. Messze az a kedvenc sorozatom. És kimondom: Sisko kapitány a kedvencem. És tudom, hogy a legtöbben nem ezt mondják. Kirk remek, Picard… tudjátok, ha szeretnék pótnagypapát, akkor Picard-ra esne a választásom. De ha egy hajó kapitányáról van szó, akkor Sisko a nyertes. Janeway… sajnálom, egyáltalán nem vagyok Janeway-rajongó. Sem Archer-rajongó.

Na, vegyük végig. A Voyagerben szerepel a kedvenc doktorom. A kedvenc műszaki tisztem O’Brien. Tudományos tiszt: Spock. Kire van még szükség? Taktikai tiszt: Worf. Csapos: Quark. És Guinan. Mindkettő jöhet. Biztos megnézném a sorozatot, amiben ez a kettő közös kocsmát vezet.

Köszönjük szépen az interjút!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: interjú

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon