A világ elpusztult. A Föld síksággá, üres, fehér vidékké változott, amit úgy hívnak: a Void. Az Üresség. És ezt csak néhol törik meg városkák és furcsa alakú szigetek. Mi pedig klónok vagyunk, mesterséges lények.
Legalábbis a videojáték kezdetén ezt mondja nekünk – vélhetően oroszul – a nagy semmi közepén álló képernyő másik feléről egy kicsit sem kedves figura. A feladatunk nagyon egyszerű: dolgozni. Nyersanyagokat és matrjoska babákat gyűjteni, fejlesztéseket eszközölni a városon, áramot generálni, és megvédeni a városunkat a fehér ürességet járó bizarr szörnyek, az Izvargok támadásaitól.
Kifejezetten tetszett és érdekesnek találtam, hogy az egész játéknak elég depresszív, szovjet és végzetszerű hangulata van – ezt valamiért furcsamód nosztalgikusnak is találtam. A városok között – jó moszkvai mintára – a metró segítségével utazhatunk, és aztán minden városból buszra szállhatunk, hogy eljussunk a Void közepén álló szigetekhez, ahol aztán dolgoznunk kell. Busz nélkül meg sem érdemes próbálnunk túl messzire merészkedni, mert egy idő után a hatalmas fehérség futóhomokká válik, és elnyel bennünket.
A szovjet hatást az is elősegíti, hogy a városszerte elhelyezett monitorokon folyamatosan játsszák a propagandát, sőt, még a „dolgozói buszokon” is orosz rajzfilmek mennek.
A videojáték bizonyos szinten szerepjáték is, mert minél többet dolgozunk, annál több energiát, pénzt és tapasztalati pontot kapunk – egy idő után szintet lépünk, és annak a jutalmát olyan tulajdonságok fejlesztésére költhetjük, amit fontosnak érzünk további boldogulásunk érdekében.
Tutorial ide vagy oda, a legtöbb dolgot úgy fogjuk megtanulni, hogy próbálkozunk. Az első város előtt csupán a legalapvetőbb funkciókat, azaz a hátizsák, a csákány, a lámpa használatát tanuljuk meg, utána azonban teljesen magunkra hagynak bennünket, habár a tutorialban megismert alak időnként felhív minket és újabb feladatokat ad. Nekünk kell rájönnünk a dolgok menetére, és az bizony hosszadalmas folyamat lehet. Azt például emlékeim szerint senki nem mondja el, hogy pontokat csak akkor kapunk, ha néha meglátogatjuk a Ministry of Labort is, és lejelentjük, mi mindent vittünk véghez.
A világ, a szigetek folyamatosan változnak, mintha csak valamiféle nagyobb erők mozgatnák az eseményeket, az Izvargok is ide-oda vándorolnak, és néha más játékosok is felbukkannak, de mégis, a játék valamiért unalmassá válik egy idő után. Egy-két óráig könnyedén elszórakoztat, a grafika tökéletesen illik a hangulathoz, a szovjetes környezet is mulattató, sőt, néha-néha kihívást jelenthet feljutni a Voidban álló szigetek tetejére, vagy kiaknázni a bennük rejlő összes nyersanyagot, ám a The Tomorrow Children több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Az sem derül ki, hogy mi történik akkor, ha elég várost felvirágoztatunk, és idővel sajnos céltalanná válik az egész. Persze erre lehet mondani, hogy egy ilyen világban valószínűleg a való életben sem lenne másképp, na, de kérem, ez egy játék, itt ez nem működik.
Az ötletét tekintve úgy érzem, lenne elég potenciál a The Tomorrow Childrenben, azt ki is lehetne aknázni egy kiegészítővel, ami nagyon ráfekszik a világépítésre és korrigálja az alapjáték gyermekbetegségeit, ám így, ebben az állapotában nem tudnám nyugodt szívvel ajánlani, legfeljebb azoknak, akik nem bánják a monoton, meglehetősen mechanikus feladatokat.
Hozzászólások
[Sarpatki további írásai]
