Új sorozatba kezdünk itt, az SFmagon. Stábunkban ugyanis nemcsak olvasók, de olvasó írók is megtalálhatók. Mivel minden írónak megvan a maga kedvenc olvasmánya, arra gondoltunk, hogy érdemes lenne ezeket elétek tárni. Ismerjétek meg, hogy milyen írásokra és miért mondhatja szerkesztőségünk egy-egy tagja: bárcsak én írtam volna!
Rajongó típus vagyok – ha egy írás lenyűgöz, akkor nem csupán egy éjszakára, de végérvényesen hagyom elvarázsolni magamat, és hűségesen ragaszkodom a kedvenceimhez. Mondhatjuk, ilyenkor olvasó vagyok, már ha egyáltalán lehetséges lenne az írót és az olvasót különválasztani. Nem irigykedem – csodálok. Gondolatokat, megfogalmazásokat, képeket, meghökkentő stílusváltásokat, és az író személyiségét, ami átüt a mondatain.
Éppen ezért nehéz volt kiválasztani, miről írjak a cikksorozatba, hiszen ugyanolyan lelkesedéssel tudnám dicsérni Bradbury novelláit, mint a Végtelen Történetet. Végül két olyan könyvre esett a választásom két nagy írótól, amelyek nem tartoznak a legismertebbjeik közé, de a számomra mégis különösen kedvesek.
Peter S. Beagle: Egy csendes zug
Peter S. Beagle nevét a legtöbben Az utolsó egyszarvúról ismerik (a Locus szerint minden idők ötödik legjobb fantasyje), amely tagadhatatlanul egy nagyon nagy hatású, különleges regény, egyszerre mese, szatíra és új mitológia. Beagle-nek ez már a harmadik regénye volt, amit egy memoár és az Egy csendes zug előzött meg. Utóbbit tizenkilenc évesen írta, és ez a tény már önmagában letaglózó, ha összevetem azzal, én hol tartottam tizenkilenc évesen.
Az Egy csendes zugot könnyen fel lehetne fogni egy fiatal tehetség első zseniális megnyilvánulásának, de valójában, ha félretesszük azt, amit Beagle életkoráról tudunk, akkor is figyelemre méltó mű. Robert Nathan The Portrait of Jenny című műve ihlette, de Beagle a saját kísértettörténetével valami igazán maradandót és egyedit alkotott. A regényben két friss halott kísértete találkozik egy New York-i temetőben a húsz éve ott tengődő egykori patikussal, aki egy mauzóleumban vert tanyát, és egy holló látja el élelemmel. A kísértetek számára a temető megálló az élet és a feledés között, amelynek során fokozatosan egyre többet veszítenek el emlékeikből és érzéseikből, Rebeck számára pedig menedék, ahová a világ elől elbújhat.
A temető azonban nem élő hely, nem válhat otthonná, és mind a két kísértetnek – Michaelnek és Laurának – mind Rebecknek, és a halott férje emlékébe görcsösen kapaszkodó zsidó özvegynek, Mrs. Klappernek el kell engednie a béklyóit, és ehhez a szereteten keresztül vezet az út. Mert az Egy csendes zug bizonyos értelemben szerelmes regény, nem a sírig tartó szerelemé, hanem az azon túl születő, kérészéletre ítélt, de annál többet jelentő szerelemé.
Noha a regény lényegében egy temetőben játszódik, sírok között, és főbb szereplőinek fele halott, valójában arról beszél, hogyan legyünk élők, hogyan fogadjuk el az elmúlást, a félelmeket, a gyengeségeket, és hogyan hagyjuk, hogy mások változást hozzanak az életünkbe és átformáljanak.
Bár Beagle fiatalsága bizonyos gondolatok direkt kimondásán tetten érhető, a jelenetek maguk visszafogottak, és tökéletesen ülnek, amikor pedig a melankolikus hangulatba beszivárog a humor, az egyszerre rázza fel az embert és mélyíti el a komoly szakaszokat.
Ami viszont leginkább megfogott, amikor először olvastam, az volt, hogy mennyire jól ismeri Beagle az embereket, mennyire jól ismerte őket már tizenkilenc évesen, hogy ilyen magabiztosan és túlzások nélkül megformáljon egy magányos asszonyt, egy emberektől rettegő hajléktalan patikust, egy házasságába beleőrült egyetemi tanárt és egy szürke könyvesboltos lányt, és ilyen elképesztő párbeszédeket és monológokat írjon nekik.
Szerencsés vagyok, hogy lefordíthattam. És duplán szerencsés, hogy aztán megrendezhettem színpadon. Abban pedig egészen bizonyos vagyok, hogy ehhez a történethez újra meg újra vissza fogok még térni, mert valamit mindig mondani fog nekem.
Ursula K. Le Guin: Changing Planes
Le Guintől is számos regényt és novellát hozhatnék, de ha már választani kell, akkor a Changing Planesről szeretnék mesélni. A különös világok különös társadalmait bemutató kötetben Le Guin antropológia iránti vonzalma mutatkozik meg: ez a gulliveriádának is felfogható novellafüzér a Haini-ciklus sok novellájához hasonlóan szokatlan alapokon nyugvó közösségeket ábrázol, de azoktól elrugaszkodottabb, tudományos megalapozottságot kevésbé igénylő formában.
A bemutatott egzotikus fajok tagadhatatlanul emberiek – úgy gondolom, nagy témákról, eszmékről, halálról, szerelemről, gyűlöletről többen és többet írnak, miközben számos apró tulajdonság és jellegzetesség akad, ami szintén emberré tesz bennünket. Ezekre a kis igazságokra vezet rá minket Le Guin a novelláiban, az örökké haragos veksik temetkezési szokásainak leírásában felismerhetjük a gyászt kísérő, halott felé irányuló düh nagyon is emberi képét, a hegni nemesek közrendű család utáni kukkolásában a bulvársajtó működését, a nna moyok bonyolult nyelvében a sivárságból bonyolult szerkezeteket építő, emberi kreativitást. Le Guin csodálatos megfigyelő, és az abszurd népek közti utazás eszközével nagyítót ad az olvasó kezébe, hogy ő is felismerhesse magát a szárnyas gyrekben, az értelmetlenül háborúskodó huyokban és meyunokban, és egyáltalán nem burkoltan szembesít az kizsákmányolással, pitiánerséggel és a másokra erőszakolt saját kultúra romboló hatásaival is.
Túl azon, hogy mindegyik novella remek a maga módján, nagyon tetszik a kötet kerete, amely fittyet hány a „komoly” sci-fi és fantasy elvárásainak. Az ábrázolt világok – síkok – közti átjáró azoknak nyílik meg, akik egy repülőtéren várakoznak késésben lévő gépükre, és emellé még enyhe székrekedéssel is küzdenek. A szóvicc (plane – plane) még csak el sincs rejtve a szövegben, és ez a felvállalt blődség az, ami igazán felszabadító a számomra. Azt üzeni, hogy nem muszáj megfelelni semmilyen zsánerelvárásnak, csak írni kell azt, amit az ember szeretne, amiről mondanivalója van, és a forma, a körítés majd megkerül hozzá. Lehet fügét mutatni a szabályoknak és a vélt határoknak, és át lehet lépni azokat, mert ha valaki igazán nagy író – márpedig Ursula K. Le Guin tagadhatatlanul az – kikacsintva, nyelvet öltve is létre tudja hozni a varázslatot.
Korábbi írások a sorozatban:
László Zoltán és a Tűz lobban a mélyben
Kleinhencz Csilla Beagle-től LeGuinig
Hozzászólások
[hanna további írásai]
