Ha még nem találkoztál a kanadai művészfilmesek (és filmkritikusaik) az abszolút ismeretlenséget felváltva frusztrációként és művészi kitüntetésként megélő közösségével, akkor az Experimental Film elég jól bemutatja, ez miért lehet. Főszereplőjét, Lois Cairnst éppen akkor teszik lapátra a főiskolán (ahol a kanadai kísérleti filmek történetéről tartott előadásokat a semmit nem érő diplomáért güriző diákjainak), amikor a fia autizmusáról megkapja a végső diagnózist. Befelé forduló, frusztrált monológja a kísérleti filmekről és a kanadai filmművészetről majdnem ledobott, mégis volt benne valami, ami érdekessé tudta tenni a világát – és mintegy észrevétlenül elhangzottak azok az alapinformációk is, amelyekre a regény története épül.
Több jel is utalt arra, hogy a tömény kezdés ellenére Gemma Files új regénye különleges lesz: a ChiZine már jó ideje a legjobb horrormagazinok között van, a kiadója pedig évről évre izgalmas és érdekes horrorantológiákat és -regényeket jelentet meg; a szerzőt korábban az International Horror Guild díjjal tüntette ki egyik novellájáért, és idén a Shirley Jackson-díjra jelölték, márpedig azt többnyire igazán egyedi és nyugtalanítóan bizarr művek szokták elnyerni. Az Experimental Film méltán kapott díjat: a hangvételén, technikáin, neurotikus világán egyértelműen érződik Jackson hatása, de Caitlín R. Kiernan szellemi rokonsága is.
Lois Cairns rendkívül jól eltalált narrátor: egyszerre boncolja fel saját életét és lelkét egészen a mélységekig és szemléli a rétegeket egy halottkém tárgyilagos cinizmusával – őszintesége a saját mizantróp jellemével, anyjával és a fiával kapcsolatban feszengést keltő és meghökkentően éles; ha csupán a jellemrajzot és Lois családi viszonyait tekintjük, akkor is kivételes a regény, ám mindehhez még hozzáadódik egy horror-réteg is. Ez utóbbi lényegében elválaszthatatlan Lois narrációjától, a neurózis apró jeleitől, és ilyen módon az Experimental Film egyenesági leszármazottja Charlotte Perkins Gilman A sárga tapétájának és Shirley Jackson The Haunting of Hill House-ának: a természetfelettit a narrátor megbízhatatlansága, a belső és külső világ összekeveredése és egymásrahatása erősíti.
Amikor Lois elmegy egy kísérleti film vetítésére, olyasmibe tenyerel bele, amiről úgy sejti, visszautat jelenthet az akadémia körökbe: a filmes a saját szürreális képzelgéseibe olyan régi képsorokat vág bele betétként, amelyekről Lois úgy sejti: az első és titokzatos körülmények között eltűnt kanadai filmes, egy bizonyos Mrs. A. Macalla Whitcomb munkája. Miután összefüggést talál a filmen látott baljósan nyugtalanító jelenet és egy régi vend mese között, bezsákol egy ösztöndíjat, és egyik volt diákjával Mrs. Whitcomb múltjának nyomába ered, átgázolva ezzel a filmes Wrobon, aki megszállottan akaszkodik a felfedezésébe, és egyre kellemetlenebb módon követi és fenyegeti Loist.
Poludnica
Lois maga sem veszi észre, hogyan bonyolódik bele egyre jobban a nyomozásba, hogyan telepedik rá életére Delelő úrnő (Lady Midday, Poludnica) legendája, akit Mrs. Whitcomb megrögzötten próbált a fia eltűnése után a filmjei által megidézni. A filmes háttér itt visszaköszön és elválaszthatatlan része lesz annak a nyelvnek, amelyet Lois használ az elmondhatatlan elmondásához és amelyen Delelő úrnő is egyre inkább megnyilvánul.
Olvasás közben részben a stílus, részben a megbízhatatlan, és az eseményeket sokszor csak utólag, elmondások, filmrészletek, diktafonos felvételek alapján összerakó narrátor (akivel szintén nincs minden teljesen rendben) miatt folyamatosan Caitlín R. Kiernan The Drowning Girlje járt a fejemben. Nagyon sok a párhuzam: az egyedi mítoszépítés, a rejtély mozaikos megfejtése, a narrátor érzelmi-mentális elszigeteltsége miatt a két könyv akár egymás testvére is lehetne, miközben szó sincs arról, hogy Gemma Files bármiben is utánozta volna Kiernant – inkább csak mindketten egy neurotikus korban, legendák, történelmi alakok és modern narrációs technikák vegyítésével ásnak le a tudatalattiba.
Nagyon erős hangulatú horror, nemcsak filmeseknek.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
