Jó szupergonoszokra márpedig szükség van. Elvégre a szuperhősök is rajtuk keresztül mérettetnek meg, így nagyon is lényeges, hogy ellenfeleik komoly kihívást jelentsenek számukra, és többek legyenek egyszerű bokszzsákoknál. Ehhez pedig nem árt, ha van saját életük, céljuk, álmaik, elvégre ezek teszik őket érdekessé és a maguk módján szerethetővé.
Az utóbbi időben ki sem látszunk a szuperhősökből, de jó szupergonoszok terén mintha híján lennénk. Többek között ez is volt Az Öngyilkos Osztag egyik vonzereje. A másik az a harsányság, amivel rég találkozhattunk szuperhős-adaptációk terén, lévén a lassan húsz éve mozikban vetített Batman és Robin óta mindenki próbálja elhatárolni magát ettől az iránytól. Pedig ezt is lehet jól csinálni, és a szupergonoszoknak sokszor kifejezetten jót tesz az elrugaszkodottság. Elég csak megnézni Batman ellenfeleit, mint amilyen Rébusz, Madárijesztő vagy a filmben is szereplő Harley Quinn és Joker.
Míg mások emberfeletti képességeik ellenére szeretnének beilleszkedni a társadalomba, ők akkor is a hétköznapi ember fölé helyezik magukat, ha történetesen híján vannak bárminemű szupererőnek. Ezt pedig extravagáns stílusukkal, bogaraikkal, különös filozófiájukkal teszik. Teljesen mindegy, hányan vesztik életüket a bűntetteik során, hogy mekkora kárt okoznak, egyedül az számít, hogy minél grandiózusabb legyen az előadásuk. A képregények rock sztárjai ők, akik mindent megtesznek, hogy magukra vonják a figyelmet.
Ez az, amivel a rendező David Ayer (Az utolsó műszak, Harag) nagyon is tisztában van, így az elején minden karakterre jut egy sláger, mint Deadshot (House of the Rising Sun), Harley Quinn (You Don’t Own Me), Amanda Waller (Sympathy for the Devil) vagy Gyilkos Krok (Fortunate Son). Ráadásul mindnyájuknak jól megkülönböztethető motivációja van: Deadshot, vagyis Floyd Lawton a lányáról szeretne gondoskodni, Harley Quinn szeretne újra együtt lenni az őt szó szerint megőrjítő szerelmével, Jokerrel, Gyilkos Krok pedig szeretné, ha békén hagynák – kivéve, ha éhes, akkor bátran felkeresheti bárki. Amanda Waller pedig egy olyan különítményt szeretne, ami beáldozható és elég felkészült ahhoz, hogy kezelni tudják a Superman-féle metahumánok által jelentett problémákat.
Viola Davis kiválóan formálja meg a számító, kegyetlen és rideg kormányhivatalnokot, aki a nagyobb jó érdekében képes mindent és mindenkit feláldozni, és akitől jók és rosszak egyaránt tartanak. De Ayer jól zsonglőrködik a különböző karakterekkel, így megismerhetjük a pirokineta Diablót, a hangyás Bumerángot, az osztagot vezető Rick Flag parancsnok, illetve a halandó embereket megszálló Varázslónőt. Talán egyedül Katana, a japán harcművész sikkad el.
Aztán beindul a cselekmény, és az alkotók hirtelen mintha kifogynának a szuszból. Mindaz az extravagancia, ami addig jellemezte a filmet, ha nem is tűnik el, de sokkal visszafogottabban van jelen. A színek kifakulnak, a dalok elhallgatnak, és kapunk egy hatalmas mészárlást egy amerikai város kellős közepén, ami, ha nem is érdektelen, de messzemenően nem annyira érdekfeszítő, mint a film első fele.
A gond azzal van, hogy míg a rivaldafényben ezúttal a rosszfiúk vannak, addig ironikus módon újra egy feledhető ellenséget kapunk, aki megint azért akarja elpusztítani a világot, mert ez a dolga – de legalább nem görcsöl azon, hogy ezt elrejtse. Vele szemben Jared Leto Jokere alig szerepel, pedig pont ő az, akire a filmnek szüksége lenne: egy gonosz, aki kiszámíthatatlan, a többi szereplőnél is elrugaszkodottabb, és, nem utolsósorban, érdekes. Emlékszem, nagy vihart kavartak az első képek az új Jokerről, holott annak a karakternek számtalan inkarnációja létezik, és ez a változat is lehetne kiemelkedő, ha Leto kicsit több szerepet kapna. Nála ráadásul a világpusztítás is egyszerre hitelesebb és színesebb lenne, elvégre ő az az őrült, aki puszta szórakozásból gyilkol.
Kár, mert a karakterek kifejezetten érdekesek, a legtöbbjüknek megvan a helye a forgatókönyvben, ráadásul jó színészi alakításokat kapunk. Emellett a film szépen körüljárja az összes dilemmát, ami egy ilyen különítmény létrehozásával jár. Így kell egy csapatot filmre vinni úgy, hogy egyik tagjával sem találkoztunk korábban. Ha a második felére nem fogyna ki a lendület, akkor kaphattunk volna egy olyan filmet, amit a 2012-es Dreddel vagy a tavaly Mad Maxszel emlegetnek egy lapon.
Azonban hibái ellenére Az Öngyilkos Osztag egy jópofa, korrekt alkotás, ami ugyanakkor lehetett volna elsöprő is. Ez utóbbiért kár, mert, mint mondtam, jó szupergonoszokra márpedig szükség van.
Érdekességek:
– David Ayer írta a Kiképzés forgatókönyvét, amivel egy csapásra bekerült a köztudatba.
– Bár ezúttal a szupergonoszoké a terep, a filmben feltűnik Bruce Wayne/Batman (Ben Affleck) és Villám (Ezra Miller) karaktere is.
– Hasonló történetet dolgoz fel a Batman: Az Arkham Ostroma, amiben Amanda Walleren, Deadshoton, Bumerángon, Harley Quinnen és Jokeren kívül olyan karakterekkel találkozhatunk, mint Rébusz, Gyilkos Fagy, Pingvin vagy Cápakirály.
Hozzászólások
[archnihil további írásai]
