Ötödik részéhez ért a Térség-sorozat: a Rocinante legénysége visszatér az Iloszról a Naprendszerbe, ahol az emberiség lelkes önsorsrontásának köszönhetően újra elromlani látszik mindaz, ami elromolhat. (Az előző kötetek közül a Leviatán ébredéséről itt és itt, a Kalibán háborújáról pedig itt írtunk.)

A Térség-sorozatot túl sok sci-fi invencióval nem lehet megvádolni: a megalkotott világ összes elemét láttuk már valahol, ám ennek ellenére töretlen népszerűségnek örvend, még korrekt tévésorozat is készült belőle (amelynek első évada sem tudta feldolgozni a teljes első kötetet, úgyhogy ha csak el nem kaszálják valahol félúton, még legalább egy évtizedig számíthatunk rá a SyFy csatornán).

Az ok feltehetőleg a szerzőpáros profizmusában keresendő. Daniel Abraham és Ty Franck többnyire magabiztos kézzel adagolják a politikai machinációkat, akciójeleneteket és karakterkonfliktusokat; pontosan tudják, mikor kell lemenni személyes terekbe és mikor kitágítani az események horizontját világ- vagy naprendszer-méretűre; képesek plasztikusabbá tenni a legócskább klisé-karaktereket. Van ebben valami  a német autógyártók hideg, patikamérlegen adagolt precizitásából, ám ahogy a történet halad előre, kötetről kötetre mind jobban átjön a szív és a lélek: a fiktív James S. A. Corey elkezdte úgy szeretni a történetet és hőseit, ahogy az olvasói.

corey_nemezis_jatekaiA Nemezis játékai a főhősök egyfajta jutalomjátékának is felfogható. Holden mellett végre nézőpont-karakterré válik Alex, Amos és Naomi is, ráadásul mindannyiuk múltja is előkerül, így velük ebben a kötetben ismerkedhetünk meg igazán.  A háttérben felbukkan a szórakoztatóan mocskos szájú politikus, Avarsala,  a hatalmas marsi tengerészgyalogos, Bobbie Draper, de még a bukott angyal Clarissa Mao is, aki korábban Holdenék életére tört, és azóta egy szuperbiztos börtönben raboskodott.

Mindez eredményezhetné azt is, hogy a nagy karakterépítésben a háttértörténet kissé lefékez, ám erről nincs szó, sőt. A Rocinante alapos nagyjavításra szorul, a kényszerű tétlenséget pedig a legénység több tagja is arra használja föl, hogy a saját múltja nyomába eredjen. Alex megkísérli elvarrni a szálakat a volt feleségével a Marson, Amos a Földre indul, hogy egy számára fontos nő halála körüli teendőket ellássa, de – a regény abszolút főszereplőjének számító – Naominál is bejelentkezik a múltja, ami elől mindeddig sikeresen menekült, és ez utóbbi kockára teszi még a Holdennel való kapcsolatát is.

Mindeközben a Naprendszer viszonyai a feje tetejükre állnak. A gyűrűkapun keresztül elérhető új, földszerű világoknak köszönhetően a Mars terraformáló küzdelmei értelmüket vesztik, és nem csupán lakosságát, de hatalmas fegyverarzenálját sem tudja megőrizni többé. Az Öv még inkább fejlődési zsákutcának tűnik: rá sincs igazán már szükség, ám a mikrogravitációhoz szokott lakói az új világokra sem léphetnek életük kockáztatása nélkül. Ebben a helyzetben persze akadnak önjelölt terroristák/szabadságharcosok, akik a történelem kerekének visszaforgatásában látják népük megmentésének kulcsát, és ezért a valaha feljegyzett legnagyobb tömeggyilkosságtól sem riadnak vissza. Plusz a protomolekula is tartogat még meglepetéseket…

A szerzőpáros tehát nem félt egy jól irányzott rúgással felborítani a Naprendszer hatalmi viszonyait és a téteket talán minden eddiginél magasabbra srófolni (gyakorlatilag az összes eddigi hatalom megy a levesbe). Ezzel egy időben pedig talán ez a kötet foglalkozik a legtöbbet a karakterek érzelmi-gondolati viszonyaival, ám egy percig sem teszi ezt unalmasan, és remekül ellenpontozza vele az akciókat. A regény vége pedig hatalmas cliffhanger, úgyhogy lehet készíteni a pénztárcákat a hatodik kötetre. Ha a szerzők csak ezt a színvonalat képesek tartani, már jól járnak az olvasók.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon