A héten mutatják be a 13. (újkori számozás szerint 3.) Star Trek filmet, a Mindenen túlt, emellett idén 50 éves a Star Trek, 1966 szeptember 8-án indult útjára a sorozat. Ekapcsán az SFmag stábjának néhány tagja felidézte, hogy hogyan és mikor találkozott először a Star Trekkel, mennyire vált rajongóvá. Ha van kedvetek, írjátok le Ti is a Star Trekkel való találkozásotokat a kommentek között!
Körmendi Ágnes (Tapsi)
Sosem voltam nagy Star Trek rajongó, a sorozat és a világ valahogy olyan az életemben, mint egy kanapén a párnák: kényelmesen belesimul a fantasztikumról alkotott képembe, kibéleli, de nem uralja. Arra sem emlékszem, mikor láttam először Star Treket, de szinte biztos, hogy a rendszerváltás körüli időszak valamelyik német műholdas adásában futottam bele, és a legkevésbé sem zavart, hogy felnőtt emberek pizsamában rohangálnak egy űrhajón. Ennél jobban persze nem is érdekelt a dolog, de ha valakit minimálisan érdekel a sci-fi, az már az internet elterjedése előtt is elkerülhetetlenül megtanulta a Start Trek összes alapvetését. Bár az utolsó két filmet megnéztem, és végtelenül aranyosnak találtam, továbbra sem lettem fanatikus, viszont mélységes elismeréssel adózom a Start Trek kulturális és társadalmi örökségének.
Sárpátki Ádám
Bevallom, az én Star Trek-mániám csak tavaly nyáron kezdődött. Egyáltalán nem sci-fi szerető családból érkezem, úgyhogy sokáig azt sem tudtam, ez micsoda, vagy ha találkoztam is vele a tévében, gyorsan átkapcsoltam, mert csak annyit láttam, hogy valami plasztikdíszletes űrbeli furcsaság, ami tök régi és úgyse lehet izgalmas. (Pont úgy, ahogy a Star Warst is mindig elkapcsoltam.) Hogy én mekkorát tévedtem!
És akkor jöjjön még egy vallomás: engem a Voyager tett rajongóvá. Igen, az a lagymatagnak, sőt, rémesnek titulált sorozat, ahol a csillaghajót egy nő vezeti. A Voyager volt, ami az első pillanattól kezdve odaszögezett a képernyő elé, és ráébresztett, hogy a sci-fi (még ha nem is a legkeményebb fajta) akár jó is lehet. Persze, mondhatjuk, hogy túlságosan idealizált a sorozat világképe, és fújhatunk arra a „hurráoptimizmusra”, ami kifejezetten Janeway kapitányra és a legénységére jellemző, de nem ez az egész Star Trek lényege? Hiszen nincs is nagyobb kaland, mint kirepülni az ismeretlenbe, feszegetni a határokat, új világokat és kultúrákat megismerni, és ezzel bizony együtt jár, hogy tiszteljük az újat, segítsünk másoknak a bajban, és akkor is megőrizzük az integritásunkat, ha a helyzet éppen nem úgy alakul, ahogy azt mi szeretnénk. Ugyanez az Enterprise-ban is megvan (gondoljatok csak arra a főcímre!), és gyanítom, hogy valamilyen szinten a többiben is.
Szóval szerintem minden plasztikdíszlet és béna CGI ellenére abszolút bele lehet szeretni a Star Trekbe, érdemes is, és akármennyire is szkeptikus vagyok az emberiség jövőjével kapcsolatban, személy szerint remélem, hogy néhány száz éven belül eljutunk majd erre a szintre.
Pusztai Dániel (Archnihil)
Én az Űrszekerekkel először a Pro7-en találkoztam a rajzfilmsorozaton keresztül, amiből leginkább a háromkarú Arex hadnagyra emlékszek. Később az első általam látott élőszereplős epizód pont a legelső leforgatott rész, A kalitka volt. Kifejezetten tetszett a cerebrális, elgondolkodtató mivolta, ugyanakkor valahogy mégsem éreztem a magaménak annyira, mint megannyi más sorozatot és világot. Azóta az összes Star Trek sorozatba belenéztem, és kimondottan szimpatikusnak találtam Picardot vagy Janeway-t vagy Siskót, és régi és új filmeket egyaránt néztem, Khan haragjától kezdve a J. J. Abrams filmekig… mégis, az egész franchise-t, az egész világot inkább tisztelem, mint szeretem.
Talán pont ott van a probléma, hogy az Űrszekerek akkora megkerülhetetlen mérföldkő, hogy azóta számtalan sorozat és film épített rá, akár komoly (Babylon 5), akár vicces fronton (Futurama, Galaktitkos küldetés). Azt hiszem, a dolog nyitja, hogy ezeknek a műveknek a hősei esendőbbek, gyarlóbbak, mint az Űrszekerek szereplői, akik számomra kicsit olyanok, mint A gyűrűk ura tündéi – egyszerre csodálatra méltóak és távoliak. Ettől függetlenül megkerülhetetlennek tartom a sorozatot, nemcsak az újításai (úgy, mint a sokszínű legénység) vagy az emberiségbe és a felfedezésbe vetett hurráoptimizmus miatt, hanem mert egy egész zsánerre komoly hatással volt, és így akkor is találkozhattunk már a benne felbukkanó elemekkel, ötletekkel, ha történetesen egyetlen epizódot sem néztünk meg belőle.
Dubovszki Martin (Dubi)
Még kisgyermekkoromban láttam először az eredeti sorozatot a néhai TV3 csatornán, ahol később az Új nemzedéket is adták. Meghatározó élmény volt, ekkor kezdtem elveszíteni az érdeklődést a rajzfilmek iránt és fordultam a komolyabb sci-fi sorozatok felé. Amíg más korombeliek meséket néztek esténként, én egy-egy részt valamelyik sorozatból. Végigkísérte az egész fiatalságom, a mai napig megvan még az a kis keménykötéses füzet, amibe a Star Trek-ről szóló újságcikkeket, képeket ragasztottam, jegyeztem az Enterprise legénysége által felfedezett idegen fajok neveit, saját hajóosztályokat tervezgettem, illetve még fanfic novellákat firkálgattam, amik persze sosem jutottak tovább egy-két oldal terjedelemnél. Nehéz megfogalmazni, hogy miért is fogott így meg, de annyi bizonyos, hogy szerepe van ebben annak a pozitív jövőképnek, amit a Star Trek képvisel.
Sorozatok közül nehéz lenne választani kedvencet, mert mindegyiknek voltak szép pillanatai és csupán epizódszerű jelenetei is – így csak annyi bizonyos, hogy Picard a kedvenc kapitányom. Valahogy példaértékűen viselte az egyenruhát. Nem az erejével, hanem az intellektusával oldotta meg a problémákat és vívta meg a csatáit, nem félt segítséget kérni a legénység többi tagjától, egyszerűen jóval kifinomultabb a stílusa bármelyik kapitánynál – és persze orgánummal rendelkezik, hogy ha nekem olyan hangom lenne, egész nap saját magam hallgatnám. Filmek közül egyértelműen a Kapcsolatfelvétel a kedvencem, mert a Picard-féle legénység a főszereplő, mert a sorozatban bemutatott konfliktust viszi tovább (Picard-Locutus), mert az időutazás az egyik legkedveltebb sci-fi toposzom, mert bepillantást nyerhetünk a Csillagflotta történelmébe, mert Data még emberibb akar lenni… minden megvan benne, ami egy remek filmhez kell.
Markovics Botond (Hackett)
Gyerekkorom egy jelentős része a rendszerváltás előtt zajlott, így a „nyugati fertő” részét képező Star Trek a számomra sokáig az elérhetetlen sci-fi álmok közé tartozott, és először a rendszerváltás környékén, nagyszüleim műholdas csatornák révén vált elérhetővé, mivel a Sat1-en rendszeresen sugározták a TOS részeit Kirk kapitányékkal, majd később pedig a TNG-t is Pickard kapitányékkal. Így ezekből néhány epizóddal németül találkoztam, és egy mukkot sem értettem belőlük, de attól még makacsul néztem, és próbáltam kitalálni, mi is a történet.
Aztán 1991-ben megjelent Vonda N. McIntyre-től Az Enterprise elindul a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, majd a Kossuth kiadónál A. C. Crispintől Az örökkévalóság őrzője, két egészen jó Star Trek regény, mindkettő időutazásos, és végre kicsit mélyebben is belemerülhettem a témába, aztán pedig nem volt megállás, a Star Trek megjelent a magyar kereskedelmi tévécsatornákon is, a Deep Space 9 és a Voyager sorozatokat már magyarul, a tévéből követtem. Nagyon mélyen azért mégsem lettem rajongó, nem néztem végig tucatszor az egyes sorozatokat, sőt, mai szemmel sajnos látványosan megkopott a szememben a régi fényük is.
A filmeket összevissza láttam, mivel nem a videó kazettás korszakból kimaradtam, a tévében néztem végig a korábbi részeket, és csak a 7. résztől mentem moziba az újabb részekért. Felülmúlhatatlan kedvencem a Kapcsolatfelvétel című 8. rész 1997-ből, amelyet egy héten belül háromszor láttam moziban. A film azóta is a legjobb Star Trek-film szerintem, rögtön egy Borg-kocka elleni űrcsatába csöppenünk, aztán már utazunk is vissza az időben. A szinte legyőzhetetlen borg meglepően komor, sötét hangulatot teremtett, amit viszont a múltba utazás kapcsán remek poénokkal oldottak fel. Végül még megemlítem a 6. részt, A nem ismert tartományt, aminek angol hangja tizenévesen megvolt kazettán, így sokáig fantasztikus történetet tudtam mögé képzelni, és a film is egy egészen jól sikerült politikai sci-fi, mert ebben a Star Trek mindig is jó volt.
Az új filmekről nem nagyon akarok beszélni, ugyanis ha eszembe jutnak, mindig dühös leszek, ugyanis szerintem nagyon nem jók: a lenyűgözően elegáns futurisztikus dizájnnal és kiváló szereplőgárdájával szemben sajnos ott áll mindkét Abrams-mozi katasztrofálisan elkefélt dramaturgiájú története. Remélem, a Mindenen túl kiköszörüli a csorbát, és végre a helyére rakja az újkori Star Treket.
Farkas Balázs (fdbdh)
Ha valaki megkérdezné tőlem, mit jelent az angol „dork” kifejezés, csak rámutatnék a Star Trekre. Képtelenség nem kicikizni. Mire először láttam belőle bármit is, mögöttem volt a Robotzsaru, a Terminátor, a Vissza a jövőbe, a Sliders, a Star Wars, a Mátrix, szóval deszkások, rockerek, csavargók meg bunyósok, akik simán arrébb lökik a szemüveges Star Treket a folyosón, kicsapják a kezéből a matek- meg bioszkönyvet, rosszabb esetben becsomagolják az öltözőszekrénybe.
Őszintén szólva ez keveset változott, valahogy mindig másféllel a megüthető szint alatt találtam, akárhonnan közelítettem: volt egy éra, amikor azt mondtam, oké, kezdjük a mozifilmekkel. Ugye, tudjuk, milyen az első. Huszonhét perces dicsőségpásztázás az Enterprise-ról, miközben nyugdíjasok veregetik egymás vállát. Oké… ha a következő nem csúszik, én lépek. Khan viszont jó hangulatban talált. A Spock nyomában ezek után kifejezetten érdekelt, még ha laposan is esett, de kevés film van, amin többet röhögtem, mint A hazatérés. De nem, tényleg. Szívből.
A TOS ezek után sosem tudott elkapni, a TNG-t csak szódával, tulajdonképpen nem volt különösebben stimuláló, hogy az idegen lényeket elintézik azzal, hogy ezek is emberek, csak az egyiknek fel van dauerolva a haja, a másiknak a feje is, meg ilyesmi. És hát igen, az uniformisok, te jó ég. Meg az a hajó. Akkor már a SeaQuest, abban volt beszélő delfin is. Akadt persze a Star Trekben időnként kaland és furcsa, ami majdnem, de hát végtére is… nem.
Ezek után Abrams sem különösebben győzött meg, még ha a 2009-es rebootot szórakoztatónak is találtam, de mintha ezzel is célt tévesztene. Mert a Star Trek determináltság, logika, felfedezés, élet, vitalitás, furcsaság, de a reboot? Hát, csak szeretne emellett vagány meg depressziós is lenni, de a kettő együtt nem megy. Az Into Darkness gyalázatos volt, szinte elintézte, hogy többet felé se nézzek a franchise-nak, de még a DS9, Voyager és az új sorozat mutathat még olyan ajtókat, amik sosem látott világokra nyílnak… végül is ezt ígéri a Star Trek, nem?
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Hackett úrhoz hasonlóan a külföldi, a Jugoszláv tévében láttam először az első két mozifilmet, amiről persze fogalmam nem volt akkoriban még, mit is látok, de ott eldőlt valami. Aztán szintjén jött az Enterprise elindul, aminek köszönhetően az első középiskolai fizika óra a tizedik perctől az entrópia és a szingularitás fogalmának tisztázásával, a következő négy év pedig az iskola matek és fizika szakos tanárainak a fénysebességnél gyorsabb, illetve időbeli utazással kapcsolatos kérdésekkel történő zaklatással telt. Az ST csúcsa számomra ma is az második, harmadik, negyedik és hatodik mozifilm, valamint a DS9 második fele, ezeket ma is szívesen megnézem. Számomra a ToS történetében és látványvilágában elavult, a TNG pedig egyszerre bénácska, érdektelen és mesterkélt volt, a Voyager pedig a TNG-n felül ráadásul még valahogy töketlen és tét nélküli is. A Borgtól valahogy sosem tudtam félni, valószínűleg azért, mert kora gyerekkorom óta arról ábrándoztam, bárcsak az emberinél sokkal többre képes robot testben élnék, és az egész tudásmegosztásos kollektívát is ultracool dolognak tartottam mindig is. Enterprise? Belenézegettem, de szinte semmire nem emlékszem belőle. JJ Trek filmjei? Bárcsak úgy sikerültek volna, mint az SW 7. Az első szépnek szép volt, de.. Annó talán Leonard Nimoy nem vállalta el a Nemzedékek rendezését és a szerepet sem benne, mert érdektelennek tartotta a sztoryt, holott az egy, a maga nemében jó történet volt. Akkor ezt miért..? Az Into the Shitness elején, kb. az admirális ledurrantásáig reménykedtem, indulás laza akcióval, látványos felszállás a víz alól, aztán a felelősség kérdésének megjelenése.. de a folytatás az ígéretesen felállított helyzetet leütötte, megtaposta, lábánál fogva felakasztotta, majd folytatólagosan análisan megbecstelenítette, a fináléban szakszerűen bemutatott „berúgom, mint a Riga mopedet” jellegű reaktor javítás nevetségessé, a feltámasztás pedig az egész történetet súlytalanná tette. A harmadik új? Nyilván megnézem, bármi is lesz róla a kritika, de nincsenek illúzióim.
Ahogyan a fentiekből lejöhetett, a Trek jelentős hatást gyakorolt az életemre, a Star Wars mellett ez a sorozat fordított a csillagászat, kozmológia, űrrepülés, repülés, számítástechnika felé. Ez talán negyven felett kicsivel önmagam számára is kissé ciki bevallani, de ha meglátom az első mozifilm Enterprisejét, még ma is az a tíz éves, tátott szájjal, a csodát extázisban bámuló kiskölyök leszek, aki csak évtizedekkel később jött rá, hogy ott és akkor meglátta a saját személyes Buddháját, Jézusát, Jahvéját, az égő csipkebokrot, amit aztán egész életében követ majd.
Elég fura gondolattal kezdeném a témát :).
Elképzelem, ahogy Botond magában röhög a „Hackett úr” megszólításon… Talpig úriember, de a kevésbé merev típusból, semhogy ilyen titulusra áhítozna…
Különben e(x)úr gondolatmenete egészen remek, ami az ST hatását illeti. Számomra is meghatározó volt, mint a sci-fi látványos, szórakoztató, és ráadásul nagyon humánus szemléletű vonala. Amiben kevésbé volt szerencsém, az az ST és találkozásom korszaka. Mint azt egyik fenti szerkesztői gondolatmenetben olvastam, hasonló volt a helyzet. Nem tudom pontosan mikor láttam először, de az biztos, hogy valamelyik német nyelvű adón. Persze még a én is a TOS epizódokat láttam először.
Viszont ezt a fajta élményéhséget, amit megszüntetett, megelőzte az Orion űrhajós sorozat. Enyhe meglepetéssel wikiztem ki, hogy kilenc nappal az ST bemutatója után került először képernyőre Németországban. Igaz nálunk is már 1968-ban kezdték adni. Azt pedig tanúsítom, hogy valami bődületes sikere volt az Orionnak. Izgatottan vártuk azt a napot, amikor a Magyar Televízió egy egész csatornája (hétfői szünnappal) esti szórakoztató programként adta. Ráadásul szegény Dietmar Schönherr a kemény kritikákban, mint erősen elutasítandó, kapitalista ihletésű hímsoviniszta volt aposztrofálva… Rendkívül élvezetes sorozatként emlékszem rá. Pár éve valamilyen múltidéző ihlet révén aztán újra végignéztem valamelyik adón…
A filmes Star Terknek annak idején azt a részét láttam először, amit az egyik leggyengébb darabjának tartanak.
A Csillagösvényt, a „Vejurost”… Nagyon régen, és szintén valamelyik osztrák adón. Teljesen oda voltam érte…
Mint, ahogy (kis fantasy kitérő), ezért láthattam nagyon régen (vagy harminc éve)a Vadak urát, Marc Singerrel. Nagy előnyt jelentett, itt a nyugati határszélen az ORF1- és ORF2-t nézni…
Ezt a furcsa életérzést csak fokozta, hogy ezekben az években már harminc felett voltam. Szerencsés vagyok, hogy ugyanolyan tágra nyílt szemű, tátott szájú kisgyerekként bámultam a képernyőt minden Star Trek nagyfilm és sorozatfilm esetében, mintha tíz éves lettem volna.
Lehet röhögni, de ezt számomra, akkor, a vagy két évtized homályából előbúvó Jefremov féle Androméda köd című sci-fi generálta. Aztán Stanislaw Lem Asztronauták és Magellán felhők című művei. Amikor ezekhez a könyvekhez jutottam, a magyar tv-ben még előzetes gőze nem volt az ilyeneknek.
Egyszóval… A Star Trek az, amiről fentebb mindannyian írtatok. Kinek többé, kinek kevésbé, de korszakalkotó élmény volt. Meghatározva felnőtt koromig, a mai napig tartó rajongásomat a sci-fi iránt.
Én meg az e(x)úr áthallásán vigyorgok.:)
Egyébként a mostani, harmadik újkori Star Trek film egészen jó lett, így az első két részt hozzám hasonlóan nem igazán értékelők is kicsit elégedettek lehetnek. A Yorktown űrállomás valami fantasztikusan néz ki, akár az egész mozi játszódhatott volna itt, a tempó feszes, kevesebb a hülyeség, és még az sem zavaró, hogy a végső rejtély totálisan zavarossá teszi az egész sztorit.:) De ilyenen már nem akadunk fel.