A Noctambulo különös hangulatú regény, mi is írtunk róla. Ma egy interjút olvashattok a kötet szerzőjével, Beregi Tamással. Hét kérdést (kérdéscsoportot) tettünk fel, és alapos válaszokat kaptunk.

BeregiT1

(Fotó: Varró Imre)

1. Minthogy az SFmag elsősorban spekulatív irodalommal foglalkozik, meg kell kérdeznünk: mesélnél az álnéven írt fantasy-regényeidről? Szívesen gondolsz vissza rájuk, vagy inkább elhatárolódsz? Visszatérnél a zsánerhez?

Nagyon szívesen gondolok vissza, ez egy meghatározó korszak volt az életemben. William Glendown álnéven publikáltam a Cherubion kiadónál az első három regényemet. Akkoriban ez volt a divat fantasy-s körökben, komolyabbnak tűnt valahogy, ha külföldi nevet használsz, és csak a jogtulajdonosból derült ki, ki is az igazi szerző – emlékszem, napokba telt, hogy általam fabrikált különféle angolszász hangzású nevek közül kiválasszam a legmegfelelőbbet… Ezek egyáltalán nem a hagyományos, kardozós-sárkányos-szexelős fantasy könyvek voltak, megpróbáltam a zsánert más módon megközelíteni. Az első regényem,  A lendhorni küldetés (1996) egy kicsit paródia is volt, legalábbis rengeteg humor volt benne, a főhős picit Don Quijote szerű „antihős” volt, akit küldetése során kudarcok tömkelege ér, ám a történet végére mégis megtanulja értékelni az élet apró örömeit. A második könyvem egy novelláskötet volt a címadó kisregénnyel (Torony). Elég melankolikus, sőt depresszív sztorik voltak, a többi regényemhez hasonlóan a természet nagy szerepet kapott benne és itt is meghatározó volt a szerelmi szál. 1998-ban jelent meg a Boszorkányszombat, ez egy hatszáz oldalas monstre eposz volt egy késő-középkori Németalföldre hajazó világban. Képi világát akkori két kedvenc festőim, Bosch és Brueghel képei inspirálták.

Glendown

Nemes István, a Cherubion vezetője fantasztikus figura, akit nagyon tisztelek. Nem csak azért, mert Skandar Graun regényeivel a műfaj egyik hazai megalapítója, de mert rengeteg fiatalt elindított a pályáján – tulajdonképpen én is neki köszönhetek sok mindent. Ő szinte havonta „termelte” a regényeket, én inkább érlelősebb alkat vagyok, 2-3 éveket is ültem egy-egy sztorin. A novella nem is nagyon fekszik nekem, a sztori egy idő után akarva-akaratlanul elkezd burjánozni. (A Boszorkányszombatnál ez már kicsit talán egészségtelen méreteket is öltött, meg lehetett volna húzni akár száz oldallal is…) De, hogy a kérdésedre visszatérjek, egyáltalán nem határolódok el ettől a korszaktól, felvállalom minden naivságával együtt. Egyedül a borítókat tartottam már akkor is nagyon csúnyának, én mindig sokkal művészibb könyvborítókat szerettem volna, és emlékszem, élethalál-harcot vívtam minden egyes fantasy klisé eltávolításáért – sikertelenül. Persze István szempontjait is megértem ma már, a kiadói koncepcióba nehezen fért volna egy teljesen más stílusú borító.

2. A Noctambulo köszönetnyilvánításában írod, hogy nagyjából tizenkét évig készült a könyv. Mi volt az alapötlet és mi volt a regény fejlődésének, kutatásának menete?

Huhh, hát ez egy óriási tanulási folyamat volt. Az alapötlet a kezdet kezdetétől megvolt, csak nehéz volt eljutni a megvalósításig. A kétezres évek elején Angliában doktoráltam, akkor kezdett foglalkoztatni a téma. Századfordulós képzőművészettel foglalkoztam, és közben rájöttem, mennyi a hasonlóság a korszak és a mai világ között. Mintha csak a mai világot láttam volna egy fura perspektívából, vagy egy szűrőn keresztül! Az alapötlet, hogy egy apokaliptikus-szerelmes történetet írok, amely a mítoszvesztésről, a mítoszok kereséséről, a főhős bekattanásáról, és végül a szerelem megváltó erejéről szól, már ekkor is megvolt. A cím is adta magát, tökéletesen kifejezte azt az életérzést, amit át szerettem volna adni: a főhős nem csak azért alvajáró, mert idegenül bolyong a közelgő új világban, de azért is, mert a távoli horizontot figyeli, belső sugallatot követ, miközben nem látja a lényeget, amely közvetlenül a szeme előtt van.  Az is hamar kialakult, hogy a történet egy dekadens, széteső Londonból indul, hogy a két szerelemes utazása Anglián ível majd át. Azt is tudtam, hogy a főhősöm egy bohém figura, akinek valamilyen köze van a fényképezéshez ill a fényképekhez, a hősnő pedig egy szajha. Tudtam azt is, hogy a fotó központi szerepet kap majd a történetben. Tehát az alapelemek megvoltak, de még nagyon diffúz volt az egész. Az első változatok gyakorlatilag kultúrtörténeti értekezések voltak, egy halovány kis sztorival körítve – ahogy az egyik barátom megjegyezte, mintha egy doktori értekezés és regény keveredett volna össze. Le kellett fejteni a történetről a felesleges kultúrtörténeti  maszlagot, hogy aztán levegőt kapjanak a hősök, és megtöltsék élettel a sztorit.

Noctambulo_boritoNehéz volt egyensúlyba hozni a valóságot és a fantasztikumot. Ebben a regényben a fantasztikum inkább fragmentált, majd a történet vége felé egyre egységesebben összeálló álmok formájában jelenik meg. Ki kellett találni ezeknek az ívét. Nehéz volt az is, hogy olyan fantasztikumot szerettem volna teremteni, amely nem igazán interaktív, amely inkább látomásszerű, mégis átélhető  – inkább Dante, vagy mondjuk  az Ember tragédiája Ádámjának utazásait idézi. (Természetesen nem a regényem művészi értékekre gondolok, amikor ezeket a klasszikusokat hozom fel példának…) Engem a fantasyben az zavar borzalmasan, hogy mindent kimond, megmutat, kifejt – paradox módon tehát pont a mitologikus teremtési vágy öli meg magát a misztikumot. Ezt még az olyan alkotóknál is érzem, mint pl. Neil Gaiman, vagy China Miéville. Én valami sokkal zsigeribbet, mégis álomszerűbbet szerettem volna, és ebből a szempontból a követendő példákat inkább a századforduló látomásos irodalmában találtam meg. Ott még pontosan tudták, hogy nem elmondani, nem megmutatni néha erősebb, mint az ellenkezőjét tenni. Ugyanakkor viszont felmerül a probléma: ha nem tudod interaktívvá tenni ezt az álomvilágot, ha a hős csak bolyong benne, hogyan oldod meg, hogy ne váljék az egész súlytalanná?

gombaNehéz volt továbbá a három szál kapcsolatát megtalálni. Mert van a történetben egy valós, egy álombéli, és egy mese szál. Hogyan hatják át ezek egymást, hogyan szüremlik át az álom a valóságba, a mese az álmokba? És hogyan találkozik a három szál a történet végén? Ezt volt talán a legnehezebb: álomszerűvé tenni a történetet a folyamatos metamorfózisokkal, de közben építeni a valós történetszálat is. Remélem, hogy többé-kevésbé sikerült.

Annyira nagy falatnak bizonyult mindez, hogy többször félre is kellett tennem a regényt – néha fél évre, vagy évre is. Volt olyan is, hogy egy másik variánst kezdtem írni, amelyben a főhős fényképhamisító – szellemképeket gyárt. De ez meg egy zsákutcának bizonyult, mert másról kezdett szólni, mint amiről eredetileg beszélni akartam, valahogy túl „Hollywoodias” lett az egész. Visszakanyarodtam hát ismét az alapsztorihoz. Az írásban a legnehezebb talán az, hogy saját magad szerkesztője legyél. De a szünetek ebben sokat segítettek, mert akkor friss szemmel tudtam ránézni a könyvre. Sokat segítettek a barátaim is, és a barátnőm, aki kitűnő szemmel vette észre a dramaturgiai hibákat. És nem utolsósorban az, hogy időközben forgatókönyvekkel kezdtem foglalkozni. Egy forgatókönyvnél nehéz mellébeszélni, a dramaturgiai lényeglátás ott létfontosságú.

3. Minden tapasztalt olvasó tudja, hogy a narrátor és a szerző nem ugyanaz a személy. De vannak hasonlóságok? Mennyit „örökölt” tőled Jonathan Wakefield?

Nyilván rengeteget. Ő ugyanolyan felnőni képtelen, útkereső, elveszett lélek, mint a többi regényem főszereplője, és amilyen talán én is vagyok még mindig. Jonathan nyakig merült a londoni fertőbe, ki akar onnan mászni valahogy, egy szebb, jobb életre, világra vágyik, csak nem tudja, hol és hogyan keresse azt. Ez a keresési vágy részben gyermekkorából ered, van egy csodálatos, mitizált emléke egy kertről, a nagyapjáról, és van egy mitologikus álma, amelyet megpróbál megkeresni. Ez az álom hajtja az útján, pontosabban ebbe kattan bele. De közben meg kell értenie, hogy a megváltás nem ott van, ahol keresi: hogy a kulcs a világ és önmaga megmentéséhez a nőben rejlik. Talán erre én is rá fogok jönni előbb-utóbb. Jonathan valószínűleg beelőzött ilyen szempontból a regény négyszázkilencvenedik oldalára.

(Fotó: Varró Imre)

(Fotó: Varró Imre)

4. Csak kíváncsiságból: miért a L’Harmattan? Hogy zajlott a kiadás menete? A könyv igen mutatósra sikeredett, voltak ezzel különleges nehézségek? Ilyenre tervezted mindig is?

beregi_tamas_egyetleneim_hu

Miközben formálódott a regény, elképesztő mennyiségű kiadót végigjártam. A legtöbb helyen teljes érdektelenség vagy legalábbis csodálkozás fogadott. Mit akarok én egy ilyen sztorival ma? Miért nem Magyarországon és miért nem a mában játszódik a regény? Miért nem az Egyetleneim vonulatot folytatom? Kit fog érdekelni ez a történet? Ezt részben talán a regény akkori változatának kiforratlanságai is okozták. Tárgyaltam a Delta Vision-nel is, őket érdekelte, és nagyon szimpatikusan álltak hozzá.  De én inkább szépirodalmi kiadót kerestem, mert úgy éreztem, a szépirodalom felől talán könnyebb megszólítani a fantasztikum iránt érdeklődő közeget, mint fordítva. Ekkoriban jelezte a L’Harmattan kiadó  főszerkesztője, Váradi Péter, hogy őket is érdekli a könyv. Péter nagyon jól meglátta az erényeit és a hibáit is – rengeteget beszélgettünk a történetről, a valóság és az álmok kapcsolatáról, párszor biztos az agyára is mentem, és utána még egy évbe telt, amíg végső formájába öntöttem a sztorit. De félelmetes volt ez az egész, mert úgy éreztem, képtelen vagyok leállni tíz év után, hogy még mindig lehetne dolgozni vele – valószínűleg a végtelenségig.

160414_Noctambulo_borito_belso-page-002Ami a designt illeti: nagyon hasonlóan gondolkodtunk Baranyai Julival, aki a könyvet, és az Egyetleneim c. előző regényemet is tervezte,  A cél az volt, hogy visszaadjuk a borítóval a regény egyik fontos elemét,  a látható világ mögött rejtőző, azon átsejlő láthatatlan világ koncepcióját. Ebből eredt a stancolásos technika ötlete is: a külső borítón (sötét, gonosz világ) van két kör, azon „kukucskál” ki a belső borítón (szebb, jó világ) megbújó akt feje és lába. Szerencsére erre a technikára már minden valamire való nyomda képes, de a Stanctechnik KFt. ilyen szempontból kiváló választás volt. Egy dolgot viszont bánok, hogy nem sikerült megvalósítani: a regényben szereplő áltudományos ábrákat eredetileg leporellószerűen kihajtósra terveztük. Talán majd egy második kiadásnál – ha eljutunk odáig…

5. Látszik, hogy több művészeti ág érdekel, több dolog közel áll hozzád (irodalom, fotográfia, film, videojátékok)? Van első számú kedvenc?

Nincs igazán, hiszen mindegyiknek megvan a maga varázsa. Amikor egy történetet írok, mindig képekből indulok ki, ezek nőnek ki eseményekké, azok pedig sztorivá érnek össze. Nagyon filmszerűen látom a jeleneteket regényírás közben, remélem ez érződik a könyveken is. A Noctambulo-hoz készült egy fotóanimációs könvvtrailer, amely a regény egyik központi metaforájára, az átváltozó dagerrotípiára épült. Sztera gyönyörű animációjának és Chris Alan zeneszerző barátom zseniális zenéjének köszönhetően szerintem egészen egyedülálló trailer született. Nagyon nagy munka volt, de ennek köszönhetően a regény kicsit ki tudott lépni a könyvlapokról – ha úgy tetszik, lett egy „alternatív” változata is. A következő regényterveim egyikében is szeretném sokkal szervesebben keverni a regényt és grafikát, illusztrációt – a műfajok keverésében szerintem még óriási, kihasználatlan lehetőségek vannak.

6. Írtál videojáték-történeti könyvet is Pixelhősök címmel. Mennyire képezik a videojátékok a mindennapi életed részét? Hogyan találtál a témára, és még mindig foglalkoztat? (Lesz folytatás?)

Míg a kamaszkorom és a fiatalságom egy jó része „ráment” a videojáték szenvedélyemre, ma már elég keveset játszok. Beszerzem a fontosabb játékokat, ismerem őket, de játszani inkább csak indie játékokkal játszom. Számomra itt köszön vissza az a fajta kreativitás, művészi hozzáállás, amely sajnos hiányzik a mainstream játékok nagy részéből.

pixelAmi a Pixelhősöket illeti: nem kellett rátalálni a témára, az talált rám, amikor megkaptam az első ZX Spectrum, majd Commodore 64 gépemet még a nyolcvanas években. Utána játékklubokba jártam, magazinokban (Computer Mánia, Gamestar) írtam nagyon sokáig, ill. sokat foglalkoztam a Filmvilágban a játék és a film kapcsolatával. Amikor a bölcsészkarra  jártam, Herpai Gergely barátommal készítettünk egy online videojáték múzeumot, amely az egyik első ilyen projekt volt Európában. De aztán sajnos félbemaradt a munka. Ezt a tudást mentettem át, fejlesztettem tovább a Pixelhősökben. És igen, tervezek folytatást mindenképp, rengeteg elfekvő interjúm van például, amiket Japánban készítettem játékfejlesztőkkel, szeretném megírni a haza játékok történetét, és szeretnék írni egy nagyobb lélegzetvételű könyvet a klasszikus videojátékok esztétikájáról, vizuális világáról is.

7. Forgatókönyvíróként is ismerhetünk. Milyenek a tapasztalataid, mondjuk a regényíráshoz képest? Írnál forgatókönyvet saját regényből? Érdekel a rendezés is?

Az Egyetleneim c. film első forgatókönyve, amelyet Nemes Gyulával együtt írtam, részben a hasonló címmel megjelent regényemen alapult. Később más irányt vett ugyan a forgatókönyv, de a lényeg ugyanaz maradt – Budapest underground helyei a 2000-es évek elején, csajozási ámokfutás.

zero_film-poszter-2

Azóta készült egy újabb filmünk Zéró címmel (ez egy anarchista, „természetvédelmi” burleszkfilm). A forgatókönyv nagyon másfajta gondolkodást igényel. A film, bármilyen furán is hangzik, a regényhez képest „primitív” műfaj, itt nagyon egyszerűen, lényeglátóan, ugyanakkor hatásosan kell mesélned. A forgatókönyvírásban az is más, hogy ideális esetben egy rendezővel együtt dolgozol, tehát alkalmazkodnod kell az ő világlátásához, elképzeléseihez. Ez egyrészt nagyon jó dolog, mert sokat lehet tanulni belőle, és ami a fő, hogy mindez megtanít egy dramaturgiai lényeglátásra. Ugyanakkor a forgatókönyvírás sokkal kötöttebb műfaj, a büdzsé technikai korlátokat szab. Ráadásul, ami elkészül, az gyakran köszönőviszonyban sincs azzal, amit megálmodtatok papíron. Az egót itt tehát nagyon félre kell rakni. A regényben fantasztikus, de közben félelmetes is, hogy bármit megteremthetsz, és csak a saját magad ura vagy. Maximum a szerkesztő szól bele a történetbe, és ő sem anyagi megfontolásból, hanem optimális esetben a sztori jobbá tétele miatt.

A Noctambulo-ból nagyon szívesen írnék forgatókönyvet, tervbe is van véve… Persze a fő probléma egy ilyen film esetében is a költségvetés.  Rendezni nem szeretnék semmi pénzért, pár rendező barátomon látom, micsoda idegbaj ez… ebből már nem kérek többet, köszi…

Köszönjük az interjút!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: interjú

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. elGabor szerint:

    Jó az interjú. Köszönjük! 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon