Te hogyan emlékszel vissza a 20 éves filmre?
FARKAS BALÁZS (fbdbh)
Komoly filmes (és sci-fis) körökben gyakran ciki felemlegetni Roland Emmerich nevét, de aki hozzám hasonlóan a kilencvenes években volt földönkívüliek felé fogékony gyerkőc, talán képes jó szívvel visszagondolni az akkori filmjeire. 1996-ban, kilenc évesen, bármilyen hihetetlenül is hangzik, már rutinos mozibajáró voltam, tudatosan kutattam és felfigyeltem mindenre, ami összhangban állt ufómagazinos gyűjtéseimmel – Emmerich pedig egymás után kétszer is beletrafált a dänikeni vonal nagyköltségvetésű bemutatásával, először a piramisépítő földönkívüliekkel (Csillagkapu), utána pedig a mindent romba döntő invázóval (A függetlenség napja). Utóbbira is beültem, naná, és ez volt az első film, amit eredeti videokazettán vettem meg egy videotékában (használtan, ezresért adták, ami akkor azért nagy pénz volt). Ezt követően rendszeresen megnéztem. Ma is kívülről fújom. Még a film előtti előzetesek szövegét is.
Itt kellene jönnie annak a sornak, hogy felnőtt fejjel már mennyire gáz ez a film, de őszintén szólva… bármennyire bugyuta, inkonzisztens és pátoszos is A függetlenség napja, Emmerich azért mégiscsak jól tud néhány dolgot. Először is, jó érzékkel választ szerethető színészeket, és jó érzékkel mutatja meg őket törékeny pillanatukban és emberfeletti hősökként is. Előfordult, hogy komikus színészeket választott és túltolta a röhejfaktort, de azért mégis, abban az évtizedben még biztosan volt érzéke ehhez. Aztán akármilyen meglepő, az eszetlen rombolást nagyon szép ütemben vezette fel feszültségteremtő, karakterépítő, rejtélyt sugalló jelenetek, apró szegmensek ügyes egyensúlyozásával (még akkor is, ha ezek többsége nonszensz volt). Egyszerűen jól dolgozott a mozaikos felépítéssel, mindig fenntartotta az érdeklődést, már az első pillanatoktól, ahogy a SETI laza kutatói észlelik a jelet. És persze maguk az idegenek, azért így belegondolva, kevés nagyobb klisé van a repülő csészealjnál és a telepata földönkívülieknél, és még így is képes volt ez a film máig ikonikus űrhajókat lebegtetni metropoliszok fölött. Ami azért vagány. Még mindig bírom, hogy ez a film nem szarozik, nem próbál tudományos magyarázatot adni, nem törekszik igazi hitelességre, nem próbálja túlkomplikálni: tessék egy kilométeres lebegő tányér Washington felett, a mi oldalunkon meg a kilencvenes évek, egy csomó nagypofájú vadászgépes, meg Jeff Goldblum.
Kész. Megvettek. Ma is megvennének vele.
Szoktam látni kommenteket, hogy ez az egyik „legjobb rossz film”, meg hogy mekkora ameripatrióta republikánus propaganda, na de hát Emmerich személyes életét ismerve azért ez elég ironikus, vagyis hát mit mondjak, ő már akkor hipszter volt, amikor a hipszterség még képben sem volt. A függetlenség napja egy anomália, különleges film, infantilis, persze, de legalább tiszta szívvel, kék éggel, velünk is kompatibilis operációs rendszerrel.
KÁNAI ANDRÁS (sfinsider)
Az elsők között láttam a filmet az egykori Bástya moziban, ami felejthetetlen élménynek bizonyult. A film körülbelüli felénél, annál a jelenetnél, amikor (ha nem láttad még: SPOILER!) rapper-főszereplőnk maga után húzza a lelőtt idegen testét, egyszerre kigyúltak a fények a moziban. A vászon elsötétedett, és megjelent egy kutyás rendőr a bejáratnál. Bombariadó, mondták, és mint később kiderült, valami pejnahajder több moziban is így állíttatta le a vetítést. A Bástya vezetősége mosta kezeit, visszaadták a pénzt, nekem azonban nem tetszett a megoldás, hogy máskor majd megnézem. Ezért veréstől sem visszariadva besoroltam egy pénztárhoz kígyózó sor elejére, és ismét megvettem a jegyet, majd kisvártatva újra elkezdtem nézni elölről ezt a kivételes művészeti alkotást.
Emberek: soha, soha ne csináljatok ilyet! Az újranézés gyötredelmes volt, hiszen a kíváncsiságom egyre nőtt, ahogy az ismerős jeleneteken két óra alatt másodszor is átszenvedtem magam.
A film egyszerre volt érdekes és rendkívül bugyuta, különösen a Clinton-imádat filmbeli leképezése, illetve az egymás mellett küzdő izraeli és palesztin vadászpilóták látványa, valamint az a mód, ahogy infokommunikatíve elintézték az idegenek hálózatát. De Jeff Goldblum, az apja, az idegeneket tárt karokkal fogadó ufómániások meg az őrült tudós elég jó karakter volt, és a blődségek jól ellensúlyozták a helyzetben rejlő rettenetes távlatot. Ha ezt a filmet és a Támad a Mars!-ot egymás mellé helyezzük, jól levehetjük a kilencvenes évek korszellemét idegenügyileg.
De azért mai napig, ha megkérdezik, hogy melyik a legemlékezetesebb jelenet számomra A függetlenség napjából, őszintén ezt válaszolom: a kutyás-rendőrös.
BENKŐ MARIANNA (Makitra)
1996 jó év volt: akkor láttam életemben először A Birodalom visszavágot és estem örök szerelembe a Star Wars-szal, a mozival és részben a sci-fivel is. Ezért ősszel öcsémmel (11 és 9 évesen) bőszen készültünk szülővárosunk egyetlen filmszínházába, hogy megnézzük A függetlenség napját. Ha jól emlékszem, ez életem harmadik moziélménye volt (már amire nem az iskola cipelt el bennünket), nagyon vártuk és készültünk rá. Anyukánk kísért még el, hogy megvegye a jegyeket; még a mai napig emlékszem, mennyire meglepődtünk, hogy a sor már az utcán kígyózott, mire odaértünk. De persze ez minket nem tartott vissza. Emlékszem, hogy itt még simán megrémültem a boncolásos részen, és nagyon élveztem az egészet, a beköpéseket, az akciót, a látványt. Roland Emmerich akkoriban simán a csillagom volt, hála a Stargate-nek, így ez a film csak megerősítette a pozícióját.
Persze, ahogy teltek az évek, a kritikátlan rajongás átadta a helyét valami józanabb dolognak: igen, ma már látom a színtiszta propagandát, az amerikai hazafias szólamokat, a logikai bakugrásokat. De pár éve, mikor újra néztem a filmet, mégis meglepett: az utóbbi évek szuperprodukcióihoz képest a szereplői mérföldekkel kidolgozottabbak voltak, de legalábbis nem papírmasé figurák, akiknek a nevére sem emlékszem fél óra múlva. A sztori szerethetően bárgyú, amolyan tipikus ’90-es évek Dänikennel és kis zöld/szürke emberekkel, és a látvány sem volt rossz, még akkor sem, ha látom, hol használtak green screent. Mondhatnám, nosztalgia, de a franchise-filmek tengerében néha epedek valami egyediség, kockázatvállalás után. Amiben az egyik szereplő van olyan habókos, hogy biciklivel megy a nyolcadik emeletre, szivarozik, de szelektíven gyűjti a hulladékot; ahol egy sztriptíztáncosnő is lehet főszereplő, egy kiégett alkoholista pedig „all American hero”. De szerencsére nem kell félteni Hollywoodot, idén majd lerombolja a jó érzéseimet is a folytatással…
LÁSZLÓ ZOLTÁN (sezlony)
Éppen a Honvédség harcerejét erősítettem 1996-ban, és a katona két dolognak van igazán bővében: tisztítószernek és szabadidőnek. Mivel a mosással már megvoltam, beültem a videó elé, ahol éppen ez a film kezdődött. Nem vártam sokat, és nem is kaptam: számomra A függetlenség napja csak egy újabb buta hollywoodi alkotás volt, amely sokat tesz azért, hogy a szélesebb közönség az elgondolkodtató ötletek helyett a mindent maga alá gyűrő látványorgiával azonosítsa az SF-t. Az idegen rendszerek meghekkelésén, mint megoldáson valószínűleg sírtam, és sírnék ma is, ha újranézném. De nem fogom.
SÜMEGI ATTILA (Raves)
A függetlenség napjának évében költöztem a városba, ahol jelenleg is élek. A városi élet elhozta nekem a mozgóképes Kánaánt, és éppen akkor tört a világra a katasztrófa-filmek látványorgiája. Ezzel a trenddel ellentétben jómagam éppen a művészi énemet kerestem, ezért alantasnak találtam minden felszínesnek tűnő alkotást – ezzel úgy voltam, mint a csokifagyival: régen egyáltalán nem fogyasztottam, most meg simán, éppen milyen kedvem van. Akkor „hivatalból” elutasítottam, és megvetettem ezt a vásári mulatságot – de persze nem hagytam volna ki -, ma már szemrebbenés nélkül megnézném, maximum ásítanék rajta egy jót. Akárhogy is, a véleményem ugyanaz: A függetlenség napja egy látványos, szórakoztatni akaró popcorn mozi, aztán mindenkinek attól függően jön be, hogy mit ért szórakozás alatt. Semmiképpen nem mérföldkő. Csak egy nyári blockbuster.
Ugyanebben az évben vetítették a Támad a Mars!-ot, ami szerintem sokkal, de sokkal jobb és mélyebb alkotás. Bizonyos tekintetben még látványosabb is. Sosem értettem, miért nem lett akkora siker 🙂
MARKOVICS BOTOND (Hackett)
Andráshoz hasonlóan én is a Bástya moziban láttam, és valójában nem is értem, hogy erre miért emlékszem. Talán azért, mert miközben álltam a sorban a jegypénztárnál, mögöttem két velem korabeli srác beszélgetett, és az egyikük teljesen be volt indulva, és emellett az angol tudását is fitogtatni akarva megjegyezte, hogy hú, mindjárt megnézik az „Ájdependenszi déjt”.
A kilencvenes évek közepén még jóval kevesebb sci-fi filmet vetítettek a mozikban, az ingerküszöböm is sokkal alacsonyabban volt, így A függetlenség napja monumentális jelenetei és csatái akkor lenyűgöztek. Legalábbis arra a két órára, amíg a film tartott, mert minden hibája ellenére szórakoztató popcornmozi volt, néhány, azóta ikonikussá vált jelenettel, és egyben a sci-fi filmtörténelem egyik legnagyobb hülyeségével (pedig a mai napig komoly vetélkedés folyik ebbe az elitklubba kerülésért), amikor Jeff Goldblum egy vírussal meghekkelte az idegenek anyahajóját.
LAKI XÉNIA (lxenia)
Nem tudom, hogy egy átlag amerikai mennyire van tisztában július 4-e történetével, de abban biztos vagyok, hogy ezt a függetlenség napját jól ismerik. Kb. 9-10 éves lehettem, amikor először láttam a filmet a tévében, és azonnal a rajongójává tett. A sok ügyes, okos és bátor főszereplő együtt legyőzi a kizsákmányoló, hódító űrlényeket, vagy ahogy Steve Hiller kapitány mondja: „seggbe rúgjuk E.T-t”. Ezt pedig egy elképesztően látványos, akciódús és vicces történet keretében teszik. Innentől akárhányszor csak ment a tévében, mindig megnéztem, és „megünnepeltem” a függetlenség napját. Így ez a film mára előkelő helyet foglal el az általam legtöbbször látott filmek listáján.
A filmnek szerintem az a legerősebb oldala, hogy hatalmas szíve van: ha összefogunk, akkor bizony egy komputervírus képes legyőzni egy sokkal, de sokkal fejlettebb idegen fajt is. Igen, ez butaság, de nem lehet egy kicsit álmodozni valami ilyenről? Meg különben is, 1996-ot írtunk a bemutatókor, ma már lehet, hogy máshogy csinálnánk. Azonban én pont ezért a szívért, a lelkesedésért és a bátorságért szeretem, mert ahányszor csak megnézem a filmet, hagyom, hogy mindezek elragadjanak és kikapcsolódjak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a filmet két Oscarral is megjutalmazták, a legjobb hang mellett a legjobb vizuális effektek díjat is megkapta, ami a mai CGI varázslatokat látva lehet meglepő, de akkoriban ez volt az a bizonyos „szint” amit meg kellett ugorni.
Ha a műfajba tartozó filmeket kell sorba venni, nálam ez egy alapmű. Lehet, hogy a történet faék egyszerűségű, idegesítően Amerika központú, illetve mai szemmel kissé már gyengécske a CGI is, a sztori azonban vicces, a karakterek szerethetőek, tele van idézhető mondatokkal, emlékezetes pillanatokkal, és a két és fél óra is elrepül. Nem kell tőle tudományos hitelességet vagy mély filozofikus gondolatokat elvárni, ennél a filmnél csak ki kell kapcsolni az agyunkat és hagyni, hogy szórakoztasson minket. Az is biztos, hogy ez Roland Emmerich életművének egyik kihagyhatatlan darabja. Nem tudom milyen lesz a második rész, de valószínű, hogy gyönyörű CGI-orgiát fogunk kapni egy többé-kevésbé elfogadható történettel – az óriási bevétel pedig garantált lesz. A régi emlékek miatt mindenképp meg fogom nézni az új filmet, bár lehet, várok egy kicsit, amíg lecseng körülötte a nagy felhajtás. Nem tudom, hogy jó vagy rossz ötlet volt elkészíteni a második részt, de jó lesz viszontlátni a régi csapatot (Will Smith kivételével, aki nem akart az új filmben szerepelni, így a karaktere meghalt, ezért nem látjuk többet harmadik típusú pofonokat osztogatni), de remélhetőleg új kedvenceket is avathatunk. Nem tudom a bemutató után mit fognak kitalálni a producerek, hisz a bevétel garantált, de azért egy harmadik részt már az én gyomrom is nehezen venne be.
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Tetszett, működött a mozi élmény. A víruson nem akadtam fenn, és most sem teszem, sokkal inkább problémának látom az alap felállást: egy fajnak, aki a Hold tömegének a harmadával megegyező tömegű űrhajót képes építeni, annak mi a fenére kell egy bolygó?
Az IT biztonság több különböző védelmi módszer egymásra épüléséből áll össze. Ennek a külső rétegei közé tartozik a fizikai biztonság, vagyis annak garantálása, illetéktelen a védendő rendszerhez fizikailag nem fér hozzá. Az ez alatti védelmi szintek tervezésekor a fizikai biztonságot adottnak tekintik, és a további védelmi rétegek részben vagy egészben csak a fizikai hozzáférés kizárása esetén funkcionálnak. Emellett, a két évente telefoncserélős, s közben száz frissítést telepítős világunkból nézve szokatlan lehet, de a katonai – és úgy általában a különféle ipari beágyazott rendszereken – sokkal ritkábban végeznek frissítéseket, javításokat, épp pár hete járta be a sajtót az amerikai nukleáris csapásmérő erők IT rendszerének elavultságát bemutató cikk. Emellett, már akkoriban is kezdett a szoftveresen definiáltság trendje kibontakozni: az eszközök fizikai részét a lehető legáltalánosabbra és önmagában véve butára készítik, a működési módokat meghatározó, szoftver alapú, így széles körűen, rugalmasan módosítható szabályozó rendszerben rögzítve a különféle funkciókat. Viszont, így épp az egyébként is nehezen átlátható, auditálható szoftver még bonyolultabb lesz. (Egy mai operációs rendszerben, vagy más hasonlóan összetett, évtizede fejlesztett programban a gyártó sem feltétlenül tudja mindig, mikor mi miért történik.)
Szóval a fentiek miatt nem lepődtem meg a víruson. Ha még két mondatban mellé teszik, az ötven éve ott lévő röpcsinek is bináris számrendszeren alapuló számítógépei vannak – ez egyébként talán a könyvben benne volt -, és azért sikerült alaposabban megismerni a rendszert, sőt, már sérülékenységeket is találtak, és írtak erre egy, a hibákat kihasználó kódot, és csak kéne valaki, aki direktben hordozó rendszereire csatlakozva feltölti azt, és nem azt kellene elhinni, hogy mindezt pár óra alatt sikerült valakinek véghez vinni, akkor méginkább rendben lenne számomra ez a rész.
Mondhatjuk persze, miért nem kvantumszámítógépei vannak az idegeneknek – ahol normális megvalósítás esetén a kvantumfizika jellegzetességeiből fakadóan esetenként lehetetlen, de általánosságban nagyságrendekkel nehezebb a pernahajderkedés – vagy valami azon túli, elképzelhetetlen, felfoghatatlan dolog, de nekem rendben volt ez, az adott kor körülményeire, sajátosságaira, alapvetéseire épülő megoldás. Ha tovább gondolom, a minek egy, csillagközi távolságokat átlépő fajnak egy bolygó kérdésén túl szépen sorjáznak a további kérdések: miért nem következett be náluk a technológiai szingularitás, miért nem készült hozzájuk fogható AI, miért nem trasz- vagy posztxenok jöttek.
Szóval lehetne mélységet keresni, de számomra ez a film adta, amit ígért, mégha az nem is több egy cukros üdítő szintű, mesterséges aromával dúsított, a végén úgyis minden rendben lesz érzésű, fröccsöntött kis nejlon katarzisnél. Hogy a történethez semmi szükség nem volt idegenekre és űrhajókra, működött, és hitelesebben működött volna – mínusz energiapajzs – egy földi ellenféllel? Hogy ez nem scifi, csak scifi díszleteket tartalmazó akciófilm? Ez igaz, csakhát épp kitört a világbéke, megszűnt a két pólusú világrend, egy ilyen filmet nem nagyon lehetett volna eladni.
Kiegészítés: természetesen az IT biztonsághoz akkor még vajmi kevés közöm volt, a vírus kérdése nem ezért nem zavart, hanem egyszerűen csak fel sem tűnt. Aztán a film későbbi kritikáiban olvastam, hogy ennek zavarnia kellett volna.
Akkor és ott a film elvarázsolt, és én örültem, valami akár csak két órára is, de kiragadott a rendszerváltás utáni recesszió Bokros csomagtól sújott, rablókapitalista kelet-magyarországi valóságából.
Az a baj, hogy a Támad a Mars! hamarabb ugrik be A függetlenség napjáról, mint maga a film… 🙂 (vagy Will Smith a bébi éliennel a Men in Blackben)