Ha valaki zsebre tett kézzel, senkinek igazán a szemébe nézve, indokolatlanul gyakran ténfereg a kortárs magyar irodalmat és a világi zsánerirodalmat összekötő sikátorban (mint mondjuk én), előbb-utóbb találkozni fog Sepsi László nevével, ha másért nem is, legalább a POPJAK kapcsán. Ahogy mondjuk az önmagát időközben izlandi intézménnyé felszentelő Dunajcsik Mátyás reklámbélyege és ajánlása implikálja: Sepsi irodalmi műveltségét és ízlését ezen a ponton már nagyon szépen le lehetne már párolni valami pazar, őrült, egyedi regénybe, amelynek még az irodalmi minőségére sem lehet panasz. És hát tessék.

pinkyRöviden: ez egy urban fantasy és (neo-)noir krimi viszonylag kiegyensúlyozott keveréke, amelyben a főszereplő egy Pinky nevű italnak / drognak legalább belépő szintű függője, közben pedig meggyilkolt öccse után is nyomozgat. A regény világa olyasmi, mint Bill Willingham megcinikusodott tündérvilága, kortárs városi környezetben (Fables), de nem teljesen amerikai, és nem is magyar, mondjuk úgy, hogy nemzetközi piacon nem zavarna össze senkit. Utalásai többnyire kimerülnek már létező fikciós lényekben (tündér) vagy klasszikus mágiatörténeti nevekben (Agrippa), a történet pedig klasszikus, vagy talán egy kicsit túlkeserített noir-hangon közeledik a megoldás felé, fejezetről fejezetre.

Úgy érzem, Sepsi kimondottan jó prózaíró, legalábbis amikor megvan a saját hangja, de sok helyen átütnek (többek között) Stephen King magyar fordításainak szófordulatai, noir klasszikusok stíluselemei, helyenként a szöveg Neil Gaiman, Jim Butcher, Clive Barker, Philip K. Dick (Jeff Noon?) akar lenni, de ritka az, amikor tényleg észlelhető valami őszinte, sajátos prózalendület. Mintha elsősorban popkulturális-műveltségi szintézis lenne, és csak másodsorban igazán személyiségből, karakterből fakadó történet. Ami egyébként nem lenne baj, ha a történet az előző formula megtámogatására lenne felépítve, de ez a regény egy karakterre, személyes indíttatású nyomozásra kihegyezett narratívát állít középpontba, szóval időnként inkább kizökkentő némelyik céltalan kitérő. A szöveg így disszonánsabb, nehezebb az indokoltnál.

Az sem segít, hogy nem elég jól körvonalazott a világépítés, ami részben érthető, mert így sajátos atmoszférát teremt, viszont ezzel nem állnak összhangban a sokszor több oldalra nyúló expozíciós tömbök, közöttük pedig a párbeszédek inkább a keserűséget, mint a tényleges karakterépítést szolgálják. Valahogy az jön le nekem, hogy volt itt egy szándékosan hézagos, olvasói képzeletre bízott, delíriumos szöveg, amelynek hiányosságait (talán szerkesztői nyomásra) a szerző nekiállt takarosan megmagyarázni, ahol éppen szusszanás-helyet talált a szövegben. Így, hogy is mondjam, sem az atmoszféra igazi költői ereje, sem a világépítés pontossága nem jön át száz százalékban.

Problémám volt továbbá magával a Pinky-vel, a címszereplő itallal, hogy helyenként MacGuffin-ként, helyenként deus ex machinaként taszigálja előre a sztorit, amikor az egy helyben áll, de igazi szerepe nem nagyon van. Mármint a hatásának, miszerint az ember „valaki más lesz tőle” – ez az egyfajta irányított részegedési személyiségváltozás, ez a tulajdonsága nem oszt, nem szoroz a történet szempontjából, bár tény, hogy legalább a főszereplő személyiségétől elválaszthatatlan. Örültem volna viszont, ha jobban körbejárjuk az ital fogyasztásának komolyabb következményeit, korlátait, társadalmi hatásait, mert bár pofás érv, hogy „mindenki issza, mert szar minden, és mert eszképizmus”, igazán ez nincs megtámogatva érdekesebb szituációkkal, ahol az ital fogyasztása okoz egy problémát, vagy esetleg annak fogyasztása oldja meg az előbbi problémát, legfeljebb felszínesen, nem eléggé organikusan.

A végkifejletben kibontott nagy felfedés az italról megrázó ugyan, de rövid gondolkodás után úgy találom, tulajdonképpen akármilyen gusztustalan, simlis háttérgernyóságra lecserélhető lenne, maga az ital csak felbukkan időnként, hat emberekre, de nem ver kitéphetetlen gyökeret a történetbe és annak univerzumába. Nem olyan vészes ez, csak kevés hiányzott volna, hogy olyan elválaszthatatlan legyen a világtól, mint a Glamour a Wolf Among Us rejtélyében, vagy a tollak a Vurt-ban. (Így fordulhat elő, hogy ha ebben a fikciós világban fele olyan kíváncsi lenne a NÉBIH, mint nálunk, akkor valószínűleg nem is lenne sztori.)

A történet tulajdonképpen másodlagossá is válik, amikor észreveszem, hogy helyszínről helyszínre, szereplőről szereplőre járunk, némiképp erőltetetten – ez igazából inkább idegenvezetés egy fikciós világban, mint intellektuális precizitással felépített krimi. Amit ha elfogadunk, egyébként, teljesen rendben is lehetünk a regénnyel. És persze, ha elfogadjuk, hogy a cinizmus itt a négyzeten van, és a szereplők humora is kimerül egymás erőtlen csesztetésében.

sepsilTalán indokolatlanul kritikusnak tűnök, de ez ne tévesszen meg senkit: a fenti hiányosságok nem megbocsáthatatlanok, és Sepsi is pontosan tudja, hogy merre kell tartania a prózával, a hangulattal, az arányokkal. Általában akkor lendülök bele ennyire, amikor van egy olyan regény, aminek lennie kell nálunk, ami fontos, ami megmutatja, hogy van ilyen is, lehet ilyet is. Akárhogy is, a Pinky kell ide, Sepsi kell nekünk, de Sepsi ne érje be azzal, hogy itt megáll, a francba is, csak egyre jobban, és ne tízévente, ha lehet kérni, ez a könyv itt nagy belépő lehet egy tényleg érdekes életműbe. Kevés magyar író ír olyat, aminek én vagyok a célközönsége. Sepsi ilyen. Talán nem is nagyon találnék most nagyobb szellemi rokont ebben az országban.

A Pinky nekem emiatt volt hullámvasút, sajnos nem tudtam kiverni a fejemből azokat az előképeket, amelyek valószínűleg ezt a regényt inspirálták, és a hasonlatosság hol segített, hol hátráltatott. Nincs elég logikai szigor a krimiszálban, ami indokolja a magyarázkodós részeket, és emiatt egy teljesen pszichedelikus jellegű élményhez sincs elég olvasmányos, „kit érdekel” lendülete – két regény, két irányzat veszett itt össze, zsúfolódott egy rózsaszín pohárban.

De el kell ismernem: amint ezen túllendültem, úgy találtam, hogy jó munka, jó irány, nálunk talán még hiánypótló is, Sepsi pedig a VHS-nemzedék Stephen Kinget gyűrögető slackerjeinek is végre hazai anyagot kínál. Remélhetőleg egyre többet. Várom a következőt.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. onsai szerint:

    Tök jó cikk lett. Fel is keltette az érdeklődésemet a könyv iránt. 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon