tizenegyes_Emily_St_John_MandelNéha eljátszom a gondolattal, hogy az ismert világ véget ér. Tekintsünk el tőle, hogy a túlélési esélyeim bármilyen posztapokaliptikus környezetben a nullához közelítenek – nem halmoztam fel a spájzban konzerveket és ivóvizet, puhány városi környezethez szoktam. De azért el szoktam képzelni, hogyan élnék a radioaktív esőben, vagy a járványsújtott városok között vándorolva, őzekre vadászva, bizalmatlanul egy olyan új világban, ahol abba is bele lehet halni, ha valaki rozsdás szögbe lép. Aztán az összes ilyen gondolatkísérletem ugyanott végződik: ha túl is élném a világvégét, a civilizáció emlékétől sosem tudnék szabadulni. És akármennyire is luxus-probléma lenne, szörnyen hiányozna az irodalom, a zene, a színház, a művészet és a szépség, és ilyenkor arra gondolok, vajon megérné-e a puszta létezésért túlélni az apokalipszist. Mert életben maradni nem elég.

Ez a mottója Emily St. John Mandel magyarul frissen megjelent regényének, a Tizenegyes állomásnak, mely bár posztapokaliptikus történet, a megszokottól eltérő szemszögből mesél. Emberi sorsok villannak fel a katasztrófa előtti és utáni világból, melyek csomópontja a színész Arthur Leander. Arthur idős korában, a Lear király főszereplőjeként a színpadon kap infarktust, de halálára csak a szerető, a volt feleségei, egy régi barát, egy mentősnek tanuló férfi és a gyerekszínész Kirsten emlékeznek. A többiek nem fognak – ezen az éjjelen tör ki a grúznátha világjárványa, és az ismert civilizációnak vége.

Szólhatna ez a történet erőszakról, túlélésről, összeszorított foggal menetelésről, vagy arról, hogyan ölik egymást az emberségükből kifordult emberek az utolsó löncshúskonzervért, de ez nem az a fajta regény. Húsz évvel az összeomlás után egy vándortársulat, az Utazó Szimfónia járja Észak-Amerikát. Szedett-vedett jelmezeikben Shakespeare-t játszanak, guberált hangszereikkel koncertet adnak. Sosem tudják, melyik faluban mire számítsanak, hol vadult el annyira az ember, hogy legjobb lenne a lábukat sem betenni, és így akadnak össze a véres kezű Prófétával is, akivel akaratuk ellenére összerúgják a port.

A kemény körülmények és végig rendkívül erős veszteségélmény ellenére sem olvastam még ilyen szép és szelíd világvégét. A történet átugorja a legdurvább húsz évet, de attól még nem hallgatja el, hogy egy átlagos fiatal lány késekkel az övén alszik, és tetoválásai jelzik, hányszor ölt embert. Mégsem ez a hangsúlyos, az egészet körüllengi valami érzékenység, a szó legfinomabb értelmében: empátia, emberség, a pillanat megélésének szépsége, értékteremtés egy kíméletlen világban.Emily_St_John_Mandel_

A Tizenegyes állomás hisz az emberekben. A cinikus énem ezen eleinte nevetett: ha a civilizációban nem tudunk tisztességesen együtt élni, miért sikerülne akkor, ha nap mint nap közvetlen életveszélyben vagyunk, és a létszükségletért küzdünk? McCarthy Az útja ebből a szempontból közelebb állt hozzám. És lehet, hogy első pillantásra luxusnak tűnik színésznek állni, meg lehetne őket vádolni azzal, hogy mégis mi szükség erre. Orvosok, mérnökök, gazdálkodók kellenek, a legfontosabb az alapvető szükségletek biztosítása: legyen mit enni, inni, legyen hol aludni, meglegyen a biztonság. Erre Shakespeare? De bárki, akit lendített már túl egy nehéz pillanaton egy jó könyv, aki hatódott már meg egy zenemű szépségétől, aki hisz abban, hogy a hétköznapokba kell valami több, legyen az a művészet vagy bármi plusz, amitől többek leszünk életben tartott húsnál, az érteni fogja ezt a regényt. A szépség nem luxuscikk: elemi igény a civilizációban és utána is.

Mindenki kapaszkodik valamibe. Az apokalipszis előtt sem könnyű megtalálni, mi tarthat meg, akad a szereplők között olyan, aki húsz éven át menekül a képregénye világába, de utána pláne keresik azt a szalmaszálat: vallásokat alapítanak (a regényben valaki meg is jegyzi, annyi mostanában a próféta, mint a dudva); múzeumot rendeznek be a régi tárgyakból; utolsó vérig ragaszkodnak egy foszlott újságcikkhez. Kétségbeesetten keresik azt, amitől a történések dacára egészek maradnak – akárcsak ma bárki a civilizáció innenső oldalán.

A Tizenegyes állomás gyönyörűen megírt, érzékeny regény. Nem az emberi fertőről szól, nem a sötét oldalunkról, amely válsághelyzetben bukik csak ki igazán, épp ellenkezőleg: azt mutatja meg, miért érdemes élni. Ajánlom bárkinek, aki ezúttal nem gépfegyverropogástól hangos világvégét keres; mert nem csak a testnek, a léleknek is túl kell élnie.

(Gabo SFF sorozat, 2016., fordító: Körmendi Ágnes, a magyar borító tervezője Hegyi Péter.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon