Úgy tűnik, azon kisebbségbe tartozom, aki szembemegy a széllel, és nem döngölöm a földbe a Batman Superman ellent, ugyanis a film a kategóriájában abszolút vállalható alkotás, rengeteg logikátlansággal, mégis, ennek ellenére szerintem szinte mindenben jobban működik, mint például a Bosszúállók 1 és 2., még ha nem is túl sokkal. Mindenesetre sokkal komolyabban vehető, felnőttebb történet, amely nem adja el a saját anyját egy menőnek tűnő poénért, ellenben a kevesebb számú karakter számomra kiegyensúlyozottabbá tette, mint egy szuperhősparádét.
A Batman Superman ellen nyitójelenetében újra összedől Metropolis Zod tábornok és Superman az Acélemberben már látott küzdelme közben, csak ezúttal az összeomló felhőkarcolók között menekülő halandók szemszögéből, ami rögtön megalapozza a felelősség és következmények kérdését. Aztán a film elkezd építkezni, és a lassú feszültséget kifejezetten jól adagolja, a karakterekkel nem két gigaakció között muszájból foglalkozik, hanem pont fordítva, igyekszik megteremteni a Superman körüli legenda és gyűlölet kettősségét, a kiégett, idősebb Batman fokozódó ellenszenvét, valamint felépíti Lex Luthor manipulációit, ahogy egyre közelebb hozza a két karakter összecsapását. Félúton előkerül a metahumán elmélet, és ennek kapcsán úgy villantja fel a mögöttes szuperhős univerzumot és azok jövőbeni szereplőit, hogy az előtt le a kalappal.
Batman és Superman harca nem a legerősebb eleme a filmnek, de mégis, mire eljutunk oda, már várjuk, hogy a megszállott Batman megküzdjön az isteni lénnyel. Összehasonlításképpen nézzük meg a Marvel filmek harcait: a Bosszúállókban (2012) jött egy komolyan egy pillanatra sem vehető Loki és a chitaurik arctalan bokszzsák serege, légimotorokkal, légikígyókkal, de akadt komolyan nem igazán vehető Vörös Koponya, a Thor-filmekből pedig random, gonosz másvilági seregek, fajok, üres motivációkkal, és akkor még a totálisan súlytalanná tett Ultronról nem is beszéltünk. Ehhez képest Batman és Superman között vibrál a feszültség, az összecsapásuk Lex Luthor manipulációinak jóvoltából emberibb, átélhetőbb, Doomsday pedig sokkal elemibb és zsigeribb pusztító lény, mint egy csapat arctalan senki.
Batman és Superman az amerikai szuperhőskultúra két legnagyobb ikonja, kettőjük közül is Batman a nagyobb sztár, de ennek oka az, hogy Batman sokkal emberközelibb, míg Superman egy emberfeletti, isteni hérosz (amire ez a film masszívan rá is játszik), akit nagyon nehéz emberi oldalról megragadni, ráadásul sebezhetetlensége miatt maximum csodálható, de kevésbé izgalmas, pláne nem összetett karakter. Szerintem ez a mozi sem tud vele mit kezdeni, de ez csak részben a forgatókönyv és Henry Cavill limitált eszköztárának hibája.
Én Nolan és Christian Bale rajongó vagyok, de Ben Affleck is abszolút hiteles Batman, más, mint Bale, dühösebb, brutálisabb és sötétebb is, aki Superman megszállottjává válik a metropolisi pusztulás után. Nem is értettem, hogy hajdanán miért tört ki akkora felháborodás, amikor Afflecket kiválasztatották a szerepre. Ugyan őt is szokás abba a kategóriába tenni, mint DiCaprio-t vagy Brad Pittet, mindhárman szívtipró szerepekben kezdtek, de ahogy érettebbé váltak, jobb filmekben játszottak, a legtöbb zsigeri gyűlölőjüknek is feltűnt, hogy igen jó színészek, Affleck ráadásul elég jó rendező is (Az Argo-akcióval pl. Oscar-díjat nyert, nem beszélve a Matt Damonnal összehozott Good Will Hunting forgatókönyvről.) Ehhez még hozzájön Jeremy Irons Alfredje, aki végre nem Coelho-bölcsességekkel dobálózik, hanem ehhez a Batmanhez illő cinikus barát.
Jesse Eisenberg Lex Luthorja érdekes figura, csak sajnos hol működik, hol nem, néha hihetően kattant zseni, néha pedig egy rossz Joker-utánzat. A vége felé pedig már csak az utóbbi, akinek agyára mentek a szuperhősök, és a film végső összecsapásának megteremtésére (ami nem Batman és Superman egymással történő harca) teljesen értelmetlen gonosszá válik, akinek láthatóan egyetlen célja a pusztítás. Persze, lehet azt mondani, hogy végképp elment az esze, csak erre kár volt elpazarolni és saját karikatúrájává tenni egy Luthor kaliberű karaktert, ez egy komoly forgatókönyvírói hiba volt.
A film meglepetéssztárja egyértelműen Wonder Woman (Gal Gadot), akiből olyan erőteljes kisugárzás árad, hogy szerintem még azok is tűkön ülve várják az önálló filmjét, akiknek nem jött be a Batman Superman ellen. Pedig sokszor nem szerepel, de mivel Bruce Wayne szemszögéből csöppen bele a történetbe, végig megmarad a titokzatossága. Ebben talán az is közrejátszik, hogy ő végre nem egy huszadrangú, súlytalan képregényhős, akit csak azért raktak a filmbe, mert miért ne, hanem egy izgalmas, érdekes, újfajta karakter, rengeteg lehetőséggel. A belépője mindenesetre nagyon ígéretes.
A Batman Superman ellen annak ellenére nézhető képregényfilm, hogy rengeteg helyen megbicsaklik, túl sok a felesleges Zack Snyder-féle pátoszos szöveg, hatásvadász lassítás, sőt, többször megerőszakolja az elemi logikát is, hogy oda jussunk a végére, ahová kell (mint ahogy megtette ezt eddig szinte mindegyik képregényfilm – ezért is állok értetlenül azon tendencia előtt, hogy a Batman/Supermant lehúzza valaki, aki bármely Marvel-filmnél nem tette meg ugyanezt), mégpedig azért nézhető, mert végig fenn tudja tartani a feszültséget, és erre eddig Marvel-képregényfilm alig volt képes. A Batman Superman ellen ezzel szemben egy olyan vibrálóan nyers és sötét erőt képvisel, amire a jövőben jól lehet építkezni.
Az számomra külön öröm, hogy a két nagy képregényfranchise láthatóan más irányba halad, a Disney Marvel hozza a laza kalandokat, a Warner DC pedig inkább a komolyabb, a Fox féle X-menek által vett irányba indul, csak annál sötétebb, nyersebb stílusban.
További információk:
- A Batman Superman ellen az első hétvégén 170,1 millió USD bevételt hozott az USA-ban, 424,1 milliót világszinten, utóbbi a valaha volt negyedik legjobb nyitóbevétel, és egyben az eddigi legnagyobb képregény filmbevétel (Az első három a Star Wars VII, a Jurassic World és a Harry Potter utolsó része)
- Rengeteg DC szuperhős film közeleg, többek közt a Marvelhez hasonlóan kétrészes csapatfilm, a Justice League (amelynek első részét 2017. novemberre tervezik, de lesz Wonder Woman, Flash, Aquaman, Shazam! és jön természetesen a Suicide Squad még idén. További részletek itt olvashatóak.
Hozzászólások
[hackett további írásai]
Wonder Woman szerintem is „egy izgalmas, érdekes, újfajta karakter, rengeteg lehetőséggel” (jó, az újfajtát vitatom, mert nem tudom, pontosan hogy érted), de ettől függetlenül szerintem tényleg csak azért rakták bele a filmbe, „mert miért ne” – a cselekmény szempontjából kb. zéró jelentősége volt, hogy ott van vagy sem, szvsz egyedül az univerzumteremtés miatt szuszakolták bele a filmbe.
Szerintem a fő probléma a Warner-féle komolysággal, hogy ez nagyon stílusfüggő – én rajongok a Nolan-Batman filmekért, ott tényleg jól állt neki, de ettől függetlenül sokkal nehezebben veszi be a néző gyomra, mint a Marvel-kalandokat.
Vegyük a mostani filmet (meg magamat, mint a nézőt :)). Ami nálad „emberibb, átélhetőbb” meg „vibrál a feszültség”, az nálam csak unalmas macsó pózolás, aminek semmi alapját (motivációk, érzelmi töltet, logika, józan ész szempontjából) sem láttam. Amíg nálad „végig fenn tudja tartani a feszültséget”, addig én a teremben lévő nézőkkel együtt túl gyakran kaptam a fejemhez nagyot sóhajtva vagy csak szimplán röhögtem fel a dialógusokon és a jeleneteken. Ahol te „vibrálóan nyers és sötét erőt” látsz, ott én csak fárasztó erőlködést – és így tovább.
A Marvel-filmek nem épp a komolyságukról híresek (ahol mégis megpróbálkoznak vele, ott szerintem látványosan buknak is – ld. Vasember 3 vagy Thor 2), viszont épp ezért nem is próbálnak ráerőltetni a nézőre olyat, amit az nem szeretne. Nem akarnak komolyak lenni (nem is kell őket komolyan venni), már miért is lennének – piros-kék ruhás fazonok rohangálnak űrlények elől egy hatalmas zöld manussal meg egy skandináv istenséggel karöltve. Nem ígérnek többet, mint amit adnak is: kalandot. Könnyed, szórakoztató, nem különösebben szofisztikált, de koncepciójában és stílusában egységes kikapcsolódást, ami aztán persze lehet szélsőségesen komikus (Vasember 1-2), klasszikus eredettörténet (Thor 1, Amerika kapitány 1), meglepő zsánerpróbálkozás (Amerika kapitány 2) vagy épp klasszikus „hozzuk össze a csapatot és zúzzanak egy nagyot” megaprodukció (Bosszúállók 1-2), de (az esetek túlnyomó többségében) nem többek, mint amit mutatnak magukról.
A BvS (és már Az acélember is) azt akarja elhitetni veled (vagy legalábbis velem, mert nekem végig ez érződött), hogy több ennél – miközben dehogy. Engem főként ez zavar benne (no meg Snyder manírjai).
Akkor tegyük mellé az Avengers filmeket.:)
Wonder woman, mint beleszuszakolás -> az Avengersben számolatlanul jönnek a „rakjuk bele őt is” hősök, akikről így semmit nem tudunk meg. Hiszen még a főbb karakterekről sem tudunk semmit, Thor két eredetfilm után is egy kigyúrt karikatúra, Hulk két film után is maradt „smash”, Romanov kisasszony meg bőrszerkóban szaladgáló eyecandy, Hawkeye meg akkor lett a legkínosabb, amikor ellátogattunk a családjához. És akkor a másodlagos hősökről ne is beszéljünk szerintem.
„Ami nálad “emberibb, átélhetőbb” meg “vibrál a feszültség”, az nálam csak unalmas macsó pózolás, aminek semmi alapját (motivációk, érzelmi töltet, logika, józan ész szempontjából) sem láttam.”
Mivel Te nagy Avengers-fan vagy, én csak annyit kérdezek, hogy ezeket miért nem vetted észre az Avengersben?:)
Nekem ez a fő problémám, hogy különbséget próbál sok kritika tenni az Avengers és a BvS között, noha a BvSnek felvetett hibák mindegyike, sőt, még több is megvan a Marvelnél. Én mondjuk semleges néző vagyok, talán ezért látom másként.
„A Marvel-filmek nem épp a komolyságukról híresek (ahol mégis megpróbálkoznak vele, ott szerintem látványosan buknak is – ld. Vasember 3 vagy Thor 2), viszont épp ezért nem is próbálnak ráerőltetni a nézőre olyat, amit az nem szeretne.”
Szerintem nem mi fogjuk megmondani a nézőknek, hogy mit szeretnének.:) A Marvel egyszerűen ráállt az Ironmanben bejött „poénkodva marhulunk” vonalra, ezért én örülök, hogy a DC marad DC. (Egyébként nem vettem észre, hogy a T2 vagy az I3 bármit megpróbált volna a pénzfejésen túl.)
Én jobban szeretem, ha megpróbálnak komoly, realista filmet csinálni, Neked jobban bejön a Marveles lazaság, ahol eladják a drámát két poénért. Ez ízlés kérdése.
Én nem éreztem, hogy Snyder bármit el akart volna hitetni, azon túl, hogy ez egy DC-képregényfilm. Olyan, amilyen, más és szerencsére kevesebb szuperhőssel. Snyder nem egy Nolan, nem egy Bryan Singer, mint ahogy egyik Marvel-film rendezője sem lesz sosem az.
Most attól, hogy az Avengers szuperhősei sem épp kidolgozottak, még nem lesz Wonder Woman szerepe fontosabb a BvS-ben 😛 Szerintem is túlteng a Marvelnél a beleszuszakolás intézménye, de az nem érv WW mellett, hogy máshol jobban 😛
„Mivel Te nagy Avengers-fan vagy, én csak annyit kérdezek, hogy ezeket miért nem vetted észre az Avengersben?:)”
Mert végig azt éreztem, hogy ezt ők sem gondolják komolyan. A Marvel-filmek többségénél szerintem is értelmezhetetlen a drámai konfliktus, de ez nem zavart, mert sosem (általában, kivétel pár) éreztem azt, hogy arra akarnák építeni a filmet. Nem kérek rajta számon olyat, aminek amúgy sem akar megfelelni.
A BvS kapcsán ez az egyik legnagyobb problémám: az egész filmet egy olyan érzelmi/morális konfliktusra próbálja építeni, ami túl sok sebből vérzik ahhoz, hogy minimálisan is komolyan tudjam venni.
„a BvSnek felvetett hibák mindegyike, sőt, még több is megvan a Marvelnél”
A kérdés szvsz sosem az, hogy mi a rossz egy filmben – hanem hogy mi az, amit a néző jónak gondol. Lehetnek az Avengers-filmek akármennyire bután összerakva, ha közben pedig hangulat és stílus tekintetében sokkal szórakoztatóbb lesz, mint a legtöbb párja – ezáltal sokkal jobban végrehajtja azt, amiért beülök a moziba.
„Én jobban szeretem, ha megpróbálnak komoly, realista filmet csinálni, Neked jobban bejön a Marveles lazaság, ahol eladják a drámát két poénért. ”
(Egyébként én is szeretem ha komoly, realista filmet csinálnak, de ott az alapmérce a Nolan-Batmanek meg pár X-Men. Annál lentebb nem adnám 😀 )
Nincsenek szavak. Ennyire csapnivaló filmet nagyon rég láttam. Csak címszavakban:
– nincs felépített történet, csúcspontokkal, ívekkel és klassz infoadagolással, csak jelenetek egymás után dobálásának hat az egész
– mind a két szuperhős gyenge, hihető motiváció nélküli figura, ehhez mért színészi (?) eszköztárral: Batman összeszorítja a fogát, Superman összeráncolja a szemöldökét, komolyan, ennyi erővel Steven Seagal is eljátszhatná bármelyiket
– azok után, hogy egymás belébe taposnak hosszú perceken keresztül, öribarik lesznek egy pillanat alatt – a mozi közönsége itt jól hallhatóan felröhögött
– a nagyon csúnya lény cseppet sem félelmetes, egy pillanatig sem izgulhatunk főhőseinkért
– Wonder Woman? Érdekes karakternek tűnik, de amikor már harmadszorra is ugyanazzal a beállással és gitárriffel mutatják be, veszít a varázsából
– a többi szuperhős felvezetése(???) – komolytalan
– a zene borzalmasan semmilyen
– a végén Batman a Szomszédokat megszégyenítő Takibácsi-tanulságokat ereget, amelyek még a coelhói mélységeket sem érik el
– mondjuk ki bátran: Zack Snyder nem tud rendezni. Ami a 300-ban még a történetet jól árnyaló vizualitásnak tűnt (és mellesleg szépen visszaadta a képregény ikonikus kockáit) – az itt csúnya és unalmas modorosság. Persze hogy 151 perces a film, ahol minden szét van lassítva és a beállítások alapból több percesek. Vizuális gyönyör? Emmanuel Lubezkinek CGI nélkül megy egy teljes filmen keresztül.
– Lex Luthor? Fél tőle bárki is?
Hollywood kreatív halálhörgése ez a film.
Nem láttam. Az Acélembert láttam, az fájt. Nolan féle Batman filmeket képtelen voltam végignézni, s nem hipszterségből.
Az Acélembert követő Thor 2 után azt írtam itt, remélem, utóbbit megnézve az Acélember teljes kreatív csapata most követett el kollektív öngyilkosságot. A jelek szerint ez nem következett be, vagy, bőséges az utánpótlás arrafelé.
A képregény filmek nem töltenek be központi szerepet az életemben. Annyira tudom komolyan venni, és annyira várok tőlük mélységet, mint amennyire az Avengers, a Vasember első része, és a Thor második része komolyan veszi önmagát, és amennyi mélységet azok kínálnak. Soha egyetlen konfliktust sem tudtam komolyan venni ilyen filmben. Ha az előre lefutott eredményű végső csatában Hulk felveri Lokival a gránitpadlót, vagy Thor metróval megy vissza a harctérre, vettem a kikacsintást, ez ennyire komoly dolog, legalább röhögjünk rajta, mert mást nem lehet, dehát ez van, most ebből kell filmet forgatni, mert innét dől a pénz. De amikor egy filmben egy ilyen súlytalan egymásnak feszülést komoly arccal, hosszasan, unalmasan adnak elő, és azt várják tőlem, izguljak, akkor azt érzem, hülyének néznek.
Korábban a James Bondnál írtam, számomra üres lufi az egész. A korszerűekben esetleg vannak szép képek, de ennyi. A JB szintű cselekményvezetéshez számomra a Kingsman megközelítése illik, ha pedig a kémfilm kategóriában akarunk komolykodni, akkor ott a Suszter, Szabó, Baka, Kém.
Mindezzel nem a képregény, mint műfaj ellen vagyok, épp a Hackett úr által vitt sorozat a példa rá, a képregény, mint műfaj alkalmas eszköze az értékes tartalom közvetítésének, s bizonyos tartalmak közvetítésének legalkalmasabbika. De amikor a Marvel, DC stb. évtizedes franchisek termékeit valaki nekifog komolyan venni, azt olyannak látom, mintha Michelin csillagos ítészek elemeznék valamelyik gyorsétterem lánc szezonális újdonságait, keresnének és találni vélnének benne olyasmit, amit sosem tartalmazott, és nem is dolga hordozni azt. Végtére is, ezek a karakterek tizenéveseknek szánt, nem is a legtehetségesebbek által elkövetett filléres gagyi termékei, amit előbb felbrandesítettek, majd marketing lufit fújtak köréjük. Ha valami professzionális, elemzésre méltó, és tanulságaiban feldolgozandó, akkor az, hogyan lehet serdülőknek a klozeton olvasásra szánt vackából a világ egyik leghatékonyabb pénzszivattyúját felépíteni.
Sfinsider:
„Nincsenek szavak. Ennyire csapnivaló filmet nagyon rég láttam.”
Ennyire nem jársz moziba?:) Mindaz, amit felsoroltál, az utóbbi tíz évben 10 blockbusterből 9-re igaz, azokra is, amelyeket korábban pl. egekig magasztaltál.:P És a BvS szerintem még a kevésbé problémásak közé tartozik.
e(x): azért nem szerencsés még a szuperhős képregénykultúrát sem serdülőknek klozetolvasásra szánt vacakként definiálni, mert mint minden, ez sem homogén közeg (ugyanezt szokták a scifire is mondani, meg ufós izének definiálni), ellenben ha pl. valaki olvasta A gyilkos tréfát, vagy a Kingdom Come-ot (mindkettőről van ismertető az SFmagon korábbról), és szándékoltan két DC történetet mondok, amit ismerek, akkor egészen más lesz a véleménye. A sok szemét között is bőven található néhány, komolyabb gyémánt.
A klozet elmaradhat, a többi stimmel…
A Superman és Batman, mint papíralapú képregény nagyon tetszett, ötvenöt évvel ezelőtt…
Mind — modern társaival együtt — pontosan az, ami. Kiskamaszoknak való mese.
Filmes manifesztumaik sima pénzgyártó automaták. Soha nem ültem be moziba azért, hogy megnézzek egy ilyet. Amit eddig láttam, véletlenszerű tv előtt maradás eredménye…
@Hackett: Lehet, hogy akad egy-két gyémánt, csak tudod semmi kedvem értük egész szeméthegyeket átkutatni… 😀 Túl rövid az élet, és sok a jó könyv.
Írtam fent példákat, sőt, ajánlom a Watchmen elolvasását is akár, ha már képregényhősök, hogy csökkentsük a zsigeri előítéletet. A Watchmen nem véletlenül került talán a 20. század legjobb 100 irodalmi alkotása közé, na.
Tudod, a sok jó könyv is sokszoros mennyiségű rossz könyv között rejtőzik, és csak a befogadón múlik, hogy mennyire akar keresni.:)