SFmag

Nem tudom, más miféle perverziókkal szórakoztatja magát, de nekem szokásom olykor mindenféle magánprojekteket csinálni, aminek a végén jellemzően ráébredek, hogy a) döbbenetes mennyiségű szabadidőt dobtam ki az ablakon, amit akár hasznosabban is eltölthettem volna; b) valójában megérte, mert olyan új ismeretekkel, élményekkel és felfedezésekkel gazdagodtam, amik amúgy biztosan elmentek volna mellettem. A tavalyi év nálam a képregények jegyében telt: belevetettem magam az érdekesebbnek tűnő kiadók és sorozatok közé, amit csak tetézett az őszi Marvel-reboot, ami tökéletes alkalmat adott arra, hogy megismerkedjem a most induló sorozatokkal. Igen, az összessel (na, jó, majdnem az összessel).

Bár a Marvel minden évben elindít valamilyen extra-hiper-szuper-gigantikus, közel az összes éppen futó címre hatással lévő, az egész univerzumot átformáló eseményt, a 2015-öst minden korábbinál nagyobbra tervezték. A Secret Wars névre hallgató „háború” során Jonathan Hickman író odáig merészkedett, hogy megszűntek az alternatív univerzumok (velük együtt pedig az ott élő szuperhősök nagyobbik része is eltűnt valahol az éterben), és csak egyetlen világ maradt… Ennek részleteiről többet nem is árulnék el (aki még szeretné befejezni a Secret Warst, annak nem rontanám az élményt), és számos információ egyelőre még előttem sem tiszta, ám nem is különösebben lényeges.

Történetesen ugyanis ősztől, immár az új status quóval olyan új sorozatok indultak, amelyek teljesen érthetőek a Secret Wars nélkül is. Viszont az új képregényekből közvetett módon kiderülhet, hogy mi történt az esemény legvégén – tehát aki még azt is szeretné végigolvasni, annak nem érdemes belekezdenie (ez különösen annak fényében furcsa, hogy az eredetileg tervezetthez képest több hónapos csúszással, csak januárban ért véget a Secret Wars). Az eredeti Marvel-kontinuitás nem szűnt meg (tehát a karaktereknek nincs új előtörténete, nem változtak meg az események, stb.), de az új képregényeknél kifejezetten törekedtek arra, hogy ne kelljen hozzájuk ismerni minden apró-cseprő részletet – így nem is adódhat jobb alkalom arra, hogy egy kezdő olvasó csatlakozzon a Marvel-képregények elképesztően színes és sokrétű világába.

Egyedül a választással gyűlhet meg a baja: a cikk megírásáig közel hatvan új sorozat indult el, a bődületes kínálatban pedig könnyű elveszni. A következőkben megkísérlek némi áttekintést adni, hogy az is el tudjon indulni, akinek csak felületes ismeretei vannak (mondjuk, mert egyedül a filmeket látta eddig), de érdekelné ez a szuperhősös világ. Én ugyanis azt határoztam el, hogy belevágok a lehető legtöbb első számba, ami minimálisan is érdekesnek ígérkezik (mondom én, perverzió): ez mostanáig 53 füzetet jelent (sőt, 15 széria esetében már a másodikon is túl vagyok).

A mennyiség miatt próbálom néhány gyűjtőkategória szerint szétosztani a címeket, ugyanis nagyon sok, tematikailag hasonló sorozat indult az elmúlt hónapok során, és így talán egyszerűbb lesz számba venni az új sorozatokat, az All-New, All-Different Marvel név alatt futó képregényeket.

A kedvenceim

Nemes egyszerűséggel rögtön azokkal kezdenék, amiket a legkülönlegesebbnek, egyben a legjobbnak gondolok. Alapvetően azokért az egyedi, sajátos hangulatú szuperhős-képregényekért lelkesedem, amelyek eltérnek az egyszerű „akció-kaland” stílustól, és hangvételükben, megoldásaikban vagy ötleteikben képesek újat mutatni. Vegyük rögtön a The Visiont: aki azt hinné, hogy ebben a sorozatban az Ultron korából ismerős Vízió mindenféle kozmikus kalandokba keveredik, az nagyot fog csalódni – a The Vision ugyanis egy amerikai kertvárosi család drámája. Bizony, Vízió feleséget (Virgina) és gyerekeket (Vin és Viv) hozott létre magának, és mindannyian, mint egy nagy, boldog (szintetizoid) család próbálnak élni. A gyerekek iskolába járnak, a szülőket a szomszéd köszönti egy adag sütivel… ám azért elég hamar kiderül, hogy nem olyan egyszerű „robotként” megélni az amerikai álmot. Mindez, különösen az egyedi rajzokkal együtt, valami olyan elegyet alkot, amit vétek lenne kihagyni.

Személyes kedvencem mégis inkább az Old Man Logan, Jeff Lemire tollából – hogy, hogy nem, a Marvel Univerzum átalakulásával egy öreg Rozsomákot köszönthetünk a jelenben, aki az évtizedek során meglehetősen megfáradt, baromira elege van mindenből, és már csak a bosszú élteti. A magával ragadó, posztapokaliptikus-depressziós hangulatú sorozatból ugyan egyelőre mindössze egy rész jelent meg, de azt nagyon erősnek éreztem: nemcsak a megszokottól eltérő rajzolás vagy az ügyes képi megoldások miatt, hanem a megalkuvások nélküli, fékezhetetlen haragnak köszönhetően, ami szinte sugárzik a lapokról. Nagyon sokat várok még a folytatástól, de ez egyébként Warren Ellis új projektjére, Karnak figurájára is igaz – az inhuman karakternél is a sötét, borongós hangulat dominál, kiegészítve Ellis dinamikus-misztikus-dühös hangjával, ami az első szám alapján legalább annyira emlékezetes lehet, mint mondjuk a legutóbbi Marvel-írása, a Moon Knighthoz fűződő nyolc rész. De hát végül is mit várunk egy olyan „szuperhőstől”, akinek az a képessége, hogy képes megtalálni mindennek (és mindenkinek) a gyenge pontját?

Ha valaki nem veti meg a szörnyes-gyilkolós kategóriát sem, érdemes belenéznie az új Herculesbe. A mitikus római hős bár az elmúlt éveket celebként (alkohol, drogok, bulik, nők) töltötte, újra felébredt benne a harci szellem – ráadásul miután egymás után árasztják el a várost az iszonyatos rémségek, erre minden bizonnyal szükség is lesz (plusz jó lenne, ha az állandóan tévé előtt ücsörgő Gilgames is felkelne a kanapéról…). Laza hangulat, könnyed szórakoztatás, úgy, ahogy szerintem tényleg van értelme ezt a műfajt művelni. (Dan Abnettet eddig inkább könyveiről ismertem, de hamar kiderült, hogy képregényekben is nagyon tehetséges.) Az új Doctor Strange sem kezdődik rosszul (hamarosan itt a film, úgyhogy felkészülésnek sem utolsó): bár egy rendkívül szószátyár, némi humorral megtámogatott képregényről van szó, azért a misztikus-mágikus lények feltűnése igen érdekes pillanatokat eredményez. Vizualitásában különösen erős a sorozat: talán a rajzokat illetően nem távolodik el annyira a klasszikus stílustól, de mégis nagyon látványos, ahogy minden képkockát belepnek a bizarr-undorító szörnyecskék, és ahogy a természetfeletti birodalmat vagy Strange házának szobáit, ódon bútorait megismerjük.

Ha valaki már ismertebb, befutottabb nevet keresne, akit legalább valamilyen mozgóképről ismer, a Daredevilt ajánlanám – noiros, sötét hangulat (ez a rajzokon is nagyon erősen meglátszik, Ron Garney stílusát nagyon szeretem), amit egy új alvilági figura feltűnése csak még rosszabbá tesz… A Fenegyereknek ezúttal segítőtársa is akad, ám a Hell’s Kitchenben még mindig nem móka és kacagás az élet, különösen, ha az ember álarcos igazságosztó. Mókából nem sok jut manapság Jane Fosternek sem, aki egy ideje átvette Thor helyét a The Mighty Thor oldalain. Amikor Jane a Mjölnir segítségével átváltozik, minden mérgező anyag kitisztul a szervezetéből – ez pedig egy kemoterápia közepén annyira nem jó hír. Jane ugyanis rákos (ezen nem tud segíteni a szuperhős-lét), és akárhányszor leveti magáról Thor köpenyét, egyre betegebb és betegebb lesz. A helyzeten az sem segít, hogy Asgardon szinte csak ellenségei vannak, és Loki is szervezkedik valamit a háttérben. Két szám után határozottan úgy vélem, hogy Jason Aaron pontosan tudja, miként kell ügyesen lelket önteni egy már unalmas karakterbe, még ha az a rajongóknak nem is tetszik…

De nem csak Thor az egyetlen, aki „nővé változott” – miután Rozsomák már egy ideje halott (és minden rajongó reméli, hogy az is marad), az All-New Wolverine sorozatban egy női klónja vette át a helyét, akinek azonban kicsit más a mentalitása, mint Logannek. Annyira persze nem egyedi a történetvezetése, de a legújabb Rozsomák remek példa arra, hogy jó ritmusú, izgalmas és érdekes szériákkal is sikert lehet elérni. Szívem szerint rögtön ebbe a felsorolásba raknám az All-New Hawkeye-t is, amit egyelőre csak átlapoztam. Amiért mégis megadom neki a bizalmat, az a koncepciója: 2012-ben ugyanis, amikor Matt Fraction átvette a címet, alapjaiban értelmezte újra Sólyomszemet. A kérdése, amilyen egyszerű, annyira izgalmas: milyen lehet egy szuperképességek nélküli Bosszúálló élete – amikor épp nem társaival menti meg a világot? Fraction az egyik legegyedibb, legszórakoztatóbb, legötletesebb alkotó, akivel a Marvel Univerzumban eddig találkoztam, úgyhogy úgy érzem, muszáj végigolvasnom az általa vezényelt részeket, mielőtt folytatnám az őszivel. Bár igaz, hogy 2015-ben új író érkezett (Jeff Lemire), de ránézésre a koncepció, a rajzolási stílus és a hangulat maradt, úgyhogy én előre is bizakodom.

Elsőre ennyi elég is lesz, rövid betekintéseim alapján ez a nyolc (plusz egy) széria lopta be magát leginkább a szívembe. Persze a kínálat rendkívül színes, közel sem biztos, hogy mindenkinek ezek fognak a legjobban tetszeni – még én is úgy vagyok vele, hogy nem egy, eddig nem említett sorozatot szeretnék a jövőben rendszeresen követni, annyira izgalmasnak és érdekesnek találtam őket. Úgyhogy hamarosan érkezek különféle Pókokkal, no meg a Galaxis Őrzőivel. Remélem, cikksorozatom végére mindenki talál majd olyan képregényt, amibe örömmel kezd bele.

Szabó Dominik

(A cikk folytatása ide kattintva olvasható.)

Hozzászólások

hozzászólás