SFmag

A Star Wars-rajongók népes táborát sokkolta, amikor a Disney megfogalmazta álláspontját az immár Legends névre hallgató Expanded Universe (EU) könyvekkel kapcsolatban: az EU nem része a kánonnak, csupán ihletforrásként szolgál az új kánon számára. Bár úgy tűnhetett, hogy a megfogalmazás hagy kiskapukat a Legendák és a Kánon egyes történetszálainak egybeszövésére (többek között Timothy Zahn is utalt erre az egyik nyilatkozatában, így próbálva meg csitítani a kedélyeket), a film bemutatását követően azonban nyilvánvalóvá vált: a történet A Jedi visszatér után más irányt vesz, mint az EU-ban. Nincsen Thrawn, sem Jacen, sem Jaina és a sor hosszan folytatható lenne. És most már az is látható, hogy ennek nagy vesztese – ha szabad így fogalmazni – éppen Timothy Zahn, a Thrawn-trilógia írója. A Disney nemcsak törölte Zahn karaktereit a kánonból, de a klasszikus trilógia cselekményszálának továbbírására nem a Hugo-díjas írót, hanem kollégáját, Chuck Wendiget kérte fel. Wendig pedig úgy gondolta – szerintem nagyon helyesen –, hogy ebben a történetben nem akarja Zahn klónjának szerepét eljátszani.

Bevallom, nagy várakozással vettem a kezembe az Utóhatást. Egyrészt kíváncsi voltam arra, Wendig milyen irányba viszi el a sztorit, másrészt pedig érdekelt, hogy tényleg annyira rossz-e a könyv, mint amennyire a kritikai fogadtatása sejteti (jelenleg a Goodreadsen 3,11 az átlaga, ami nagyon gyengének számít, az Amazon értékelőinek pedig 37%-a adott rá egy csillagot, ami szintén elég lesújtó). Nos, azt kell mondjam, az Utóhatás egyáltalán nem rossz regény, sőt az általam olvasott Star Wars-regények átlagos színvonalát meg is haladja valamivel. A történet persze nem túl bonyolult, de szó sincs arról, hogy Wendig ne tudna írni. Nagyon jók (azaz teljesen Star Warsba illőek) például az új karakterek: a lázadók ügyét a családjánál is fontosabbnak tartó pilóta, a kiugrott birodalmi tiszt, a csupaszív fejvadász vagy éppen Csont uraság, az enyhén pszichopatologikus tüneteket mutató droid. A történetben van potenciál, a ritmust megfelelően adagolja a szerző. Nagyon jók a közjátékok is, amelyek során bepillantást nyerhetünk abba, milyen helyzeteket teremtett a Galaxis különböző pontjain a lázadók endori győzelme. És remek a könyv humora, amely kellően ellensúlyozza a melodramatikus részeket.

Mi baja lehet akkor az olvasók többségének az Utóhatással? Talán csak annyi, hogy ez nem a Thrawn-trilógia. Noha Wendig szerintem jobban ír, mint Zahn (jöhetnek a kövek), az is egyértelmű, hogy kisebb tétekben játszik. Bár a könyvet a Szukits Kiadó azzal a szöveggel reklámozta, hogy „ez a regény felvezeti az új Star Wars mozifilmet, Az ébredő erőt”, valójában nem sok kapcsolat van a regény és a film között. Az Utóhatásban még nincs Kylo Ren, sem Első Rend. Han Solo és Csubakka is csak egy rövid epizódszerepet kapnak, ráadásul a cselekményszáluk sem a regényben, sem a filmben nem folytatódik (gondolom, vagy legalábbis remélem, hogy erre azért majd az Utóhatás folytatásában, a 2016 júliusában megjelenő Aftermath: Life Debt-ben sor kerül), és a Jakku is csak egy villanás erejéig tűnik fel. Nem szerepel a regényben továbbá sem Luke, sem Leia; van viszont Wedge, Mon Mothma, Ackbar és egy régi ismerős, Dengar, a fejvadász.

Nincs azonban ikonikus főgonosz, amit én egyértelműen pozitívan értékelek. Nem sokkal az Endor után vagyunk, a Birodalom a sorait igyekszik rendezni. Éppen most néznek szembe azzal, hogy Darth Vader és a Császár nincs többé (van olyan, aki az utóbbit el sem hiszi). Ugyanakkor a háború nem ért véget, hiszen a Galaxis elég nagy hely. Wendig jól látja: ebben a szituációban nem egy újabb főgonoszt kell elővarázsolni a kalapból, hanem egy talpraesett birodalmi tisztet. Ő lesz Rae Sloan, a regény talán legjobb karaktere. Sloan okos, de nem emberfelettien okos (mint amilyen Thrawn volt), kőkemény, de nem pszichopata (mint Tarkin volt). Nem hisz a demokráciában, de nem hisz vakon a birodalmi ideológiában sem. Elbizonytalanodása a regény utolsó jelenetében olyan emberi drámáról árulkodik, amilyet kevés Star Wars-írónak sikerült eddig papírra vetnie.

Az ideológiák közötti harc egyébként is kulcsfontosságú szerepet tölt be a regényben. Az egyik közjátékban például az apa, akinek az egyik fia lázadó, a másik pedig birodalmi szimpatizáns, ezt mondja: „És most idehallgassatok! Ami volt, az megint lesz. Régen a Köztársaság irányította a dolgokat, és úgy néz ki, hogy most megint köztársaság lesz. Egy darabig mindenki örül majd neki, az emberek éljeneznek, aztán idővel felbukkannak a nehézségek, és valaki úgy dönt, jobban is lehetne ezt csinálni. És akkor az Új Köztársaság, vagy a mit tudom én, hogy hívják ezen a héten Köztársaság a törvény teljes szigorával sújt majd le ezekre az emberekre. És akkor ezek a másként gondolkodók lesznek hirtelen a lázadók és szabadságharcosok, a Köztársaság pedig a gonosz… és a kerék megint fordul egyet.” Ebből és az eddig mondottakból akár azt is leszűrhetnénk, hogy a regény árnyaltabban ábrázolja a két fél viszonyát, és végre túllép azon, hogy a birodalmiak rosszak, a lázadók pedig jók. Sajnos ez csak részben van így. Legyen bármennyire szimpatikusan emberi Sloan, a birodalmi tiszt, a könyv utolsó előtti fejezetében Wendignek mégiscsak sikerül ódát zengenie a Köztársaságról, és elítélnie a Birodalmat, s ezzel végső soron helyreállítania az öröklött sémát.

Mindent egybevetve azonban elmondható, hogy az Utóhatás egy jól megírt és nagyon szórakoztató könyv. Bátran ajánlható azoknak, akik most ismerkednek az új Star Wars kánonnal, illetve kíváncsiak arra, hogyan képzeli el a Disney a messzi-messzi Galaxis klasszikus trilógia utáni történetét.

Keserű József

Hozzászólások

hozzászólás