Tündérmese felnőtteknek – Neil Gaiman: Csillagpor

„Falváról nyugatra erdő terül el; délre egy megtévesztően nyugodt tó, melyet a Falva mögötti, északi dombokból érkező patakok táplálnak.”

Neil Gaiman (Pék Zoltán fordításában)

stardustnovel1

Akárhogy is nézzük, Gaiman Csillagpora pontosan egy ilyen tó: mély, sötét, megtévesztően nyugodt. Észre sem vesszük, máris alámerültünk benne. Egy szívhez szóló, keserédes történet, mely egy felnőtt szemével, de egy gyerek szívével tárja elénk a tündérek birodalmát.

Gaiman elmondása szerint két ötlet szolgált a Csillagpor alapjául: az egyik, hogy egyszer egy arizonai sivatagban tartott parti során kiment rágyújtani, és a városi fényektől távol kristálytisztán látta egy hullócsillag ívét. A másik, amikor akkori feleségével egy kirándulás során megpillantott egy tátongó rést egy angol vidéken álló falban. E két alapot ötvözve született meg a szóban forgó regény.

A Csillagpor egyben egy szójátékra is épül, elvégre az angol nyelvben van egy második jelentése is, mégpedig álmodozó, naiv romantika. A szóban forgó regény persze minden, csak nem naiv, ellenben az álmodozás és a romantika nem áll távol tőle. Gaiman Tolkiennál régebbre nyúl vissza, Dunsanyhez és a preraffaelitákhoz, világát pedig tündérekkel, boszorkányokkal, hercegekkel, eget szelő hajókkal népesíti be, miközben régi mondókákból és regékből építi fel alapjait.

stardustnovel2

A tündérek és emberek birodalmát elválasztó fal mellett található Falva falva, aminek lakói éjjel-nappal őrzik a falon tátongó rést. Kilencévente egyszer, május elsején azonban mégis kivételt tesznek, és ilyenkor a világ minden tájáról érkeznek vándorok, hogy meglátogathassák a falon túli tündérpiacot. Egy ilyen alkalommal látogat át a másik világba az egyébként két lábbal a talajon álló Dunstan Thorn is, hogy aztán egy egyéjszakás kaland után kilenc hónap múlva apró kosarat kapjon, benne sivító fiával, Tristran Thornnal.

Felcseperedvén Tristran elhamarkodott ígéretet tesz Victoria Forresternek, hogy szerelmét bizonyítandó elhozza neki azt a hullócsillagot, mely a szemük láttára zuhant alá a mennyekből. A gond csupán annyi, hogy a csillag a falon túli területre esett. Még nagyobb gond, bár ezt Tristran is csak később tudja meg, hogy mások is vadásznak a csillagra, három boszorkány és három ármánykodó herceg személyében. A legnagyobb gond, és ez még legvadabb álmában sem jutna eszébe, hogy a csillag élettelen kő helyett egy fiatal leány.

A most uralkodó tendenciákkal szemben Gaiman nem nyújtja el a regényét, ellenkezőleg, annyi mindent sűrít bele egy sorba, mint mások egész fejezetekbe. Nem magyarázza túl világa alapjait, hanem velünk együtt ámul el a tündérek birodalmán, miközben ősi hagyományokat, toposzokat mutat be új szemszögből. A regény nem végződik nagy összecsapással, mert itt a boszorkákkal nem kell mindig végezni, ellenben Tristrannak hazatérve a szemére vetik, hogy hogyan vághatott felelőtlenül egy ilyen veszélyes útnak. Addigra már természetesen nem Falva lesz az igazi otthona.

A vége pedig igazán szomorkás, mert Gaiman nem áll meg addig, hogy boldogan éltek, hanem megmutatja, mi történik az után. Ez azonban nem nyomasztóvá, semmint emberivé teszi a történetet.

Kerr A Babiloni Cover

A Csillagpor eredetileg illusztrált regényként jelent meg a DC Vertigo részlegének kiadásában (ahogy a Sandman is), egy négy részes minisorozat formájában, melyet aztán később gyűjteményes kötetként, illetve sima, illusztrációk nélküli regényként is kiadtak. Az illusztrációk Charles Vess munkái, aki már a Sandman során együttdolgozott Gaimannel.

Itthon az Agave adta ki a regényt, nyomdai okokból illusztrációk nélkül még 2007-ben, Pék Zoltán fordításában. A magyar borító viszont a maga egyszerűségében telitalálat a napnyugta utolsó fényeivel, az égbolton sorra megjelenő csillagokkal, földre zuhanó hullócsillaggal, és a tanya melletti réttel, melyen túl maga a vadon terül el.

Tündérmese filmrajongóknak – Csillagpor film

„Falváról nyugatra erdő terül el; délre egy megtévesztően nyugodt tó, melyet a Falva mögötti, északi dombokból érkező patakok táplálnak.”

Neil Gaiman (Pék Zoltán fordításában)

stardustfilm1

Akárhogy is nézzük, a Matthew Vaughn által filmre vitt Csillagpor pontosan egy ilyen patak: sodró lendületű, friss, tiszta. Nem olyan mély, mint a regény, de attól még messze nem sekély. Észre sem vesszük, máris magával ragadt minket. Egy szívhez szóló, szórakoztató történet, mely úgy kellett a 2000es évek komor – és a nagy franchise-okat leszámítva fantasyszegény – filmvilágában, mint egy korty víz.

Matthew Vaughnt elmondása szerint az fogta meg az alapanyagban, hogy A herceg menyasszonya és az Éjféli rohanás keverékére ismert benne. Nem egy stúdiónál házalt a regény megfilmesítéséért, eredetileg producerként, és Terry Gilliam állt volna a kamera mögött – csak Gilliam végül mégsem szállt be a projektbe, Vaughn pedig némi önbizalomra tett szert, amikor végül neki kellett Guy Ritchie helyett leforgatnia a Tortát. Vaughn pedig a szívén viselte a Csillagpor megfilmesítését, a forgatókönyvírónak pedig Jane Goldmant, Neil Gaiman egyik barátját kérte fel (ő szerepel A tények miss Finch távozásának ügyében c. novellában is), akivel azóta is közösen dolgoznak.

Ez a lelkesedés pedig érezhető a filmen is, ami hűen követi a regény történetét – egészen a legvégéig –, mindössze az arányokat változtatja meg. Az elejét felpörgeti, a végét jobban kidolgozza, ennek megfelelően jóval hamarabb jutunk el Lamia fogadójához, és jóval távolabb van még tőle a vége.

stardustfilm2

Vannak azonban apró, ám mégis lényeges különbségek: a főhős Tristan Thornt (a kiejthetőség végett egy r-rel szegényebben) édesapja egyedül neveli, megértő és felelősségteljes szeretettel. Tristant a falon való átkelésben nemcsak a Victoriának tett ígérete motiválja, hanem hogy megismerje soha nem látott édesanyját.

Ha már nők, akkor meg kell jegyeznem, hogy a film női karakterei aktív és fontos szerepet játszanak a történetben, mindegyiknek van beleszólása az ifjú legény sorsába. Yvaine, a csillag például csak a saját beleegyezésével hajlandó Tristannal tartani, ha cserébe hazatérhet az égboltra. A három boszorkány – Lamia, Empusa, Mormo – sokkal félelmetesebb ellenfelek, mint a hercegek, akik a szeretnivalóan gonosz Septimus kivételével mind nagy mamlaszok. Poshadtvíz Sal teszi rabszolgájává Tristan anyját, Unát, aki nem rest szembe szállni úrnőjével, hogy megmentse Yvaine-t a haláltól. Poshadtvíz Sal az, aki átveri a Michelle Pfeiffer által alakított Lamiát, és cserébe kivívja a boszorkánykirálynő haragját – varázspárbajt is kettejük között láthatunk –, és ő ejti át Tristant is. Mi több, Tristannak nem csak Lamia varázshatalmától kell tartania, hanem kardforgatásban is felveszi vele a harcot – és nem is ő végez a boszorkával. Nem egymaga, legalábbis.

A nemekkel való játék nem ér itt véget. Robert De Niro Shakespeare kapitánya tanítja meg Tristrant, hogyan legyen férfi – aminek szépsége az, hogy a jó kapitány történetesen transzvesztita, akinek ráadásul egy kalózbanda előtt kell macsónak tűnnie. De ne feledkezzünk meg szegény Bernardról sem, akit előbb kecskévé, majd nővé változtat Lamia.

stardustfilm3

A már említett Septimus (Mark Strong) pedig minden veszélyessége ellenére egyben komikus karakter is, aki ettől azonban nem lesz sem kevésbé félelmetes, sem túlságosan morbid. Nem veszi komolyan magát, mégis sikeresen megőrzi a tekintélyét. A film egyébként kiváltképpen szeret eljátszani a nézők elvárásaival, ha a hercegekről van szó.

Mint említettem, a történet végét Vaughn és Goldman átírta, így kapunk összecsapást varázslatokkal és kardpárbajokkal. De ez nem baj, mert az előbbiek fantáziadúsak, az utóbbiak pedig emellett szépen megkoreografáltak. Akárcsak a film többi része, nem veszi magát véresen komolyan, nem lesz elnyújtott, nem akar fölöslegesen epikus lenni, és pont ettől működik.

De működnek az olyan apróságok, mint a kékvérű nemesek, a kísértetek, vagy olyan emberek rövid jelenetei, mint Peter O’Toole, Ricky Gervais, a narrátor pedig nem más, mint Sir Ian McKellen. Ilan Eshkeri zenéje pedig amikor kell, ábrándozó, kalandvágyó, vagy groteszk, a Lamia fogadójában történő harcban pedig utal Wojciech Kilar Coppola Drakulájához írt traktusaira. A film betétdalát pedig a Take That együttes írta, akárcsak Vaughn egyik későbbi adaptációjának, az X-men: Az elsőknek.

A Csillagpor tehát nemcsak egy szórakoztató kalandfilm, hanem egyben a 2000es évek meglepetés fantasyje, mely stílusában, hangulatában a két évtizeddel korábbi aranykort idézi.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film, irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon