SFmag

Ez az ismertető Brent Weeks Fényhozó sorozatának második kötetéről szól, ami december elején jelent meg. Igyekszem spoilermentesen írni, de – ha még nem tetted meg – olvasd el inkább az első kötetet.

Elöljáróban azt szeretném leszögezni, hogy ez a könyv volt számomra 2015 (sőt talán az elmúlt évek) legjobb fantasy regénye. Gyakran megesett, hogy „csak még egy fejezetet” olvasok és ezt a hatást nagyon kevés könyv tudja elérni nálam. Azt mondják, hogy az igazán sikeres művek ismert elemekből építkeznek, ám azokat újszerűen, ötletesen használják fel. A Vakító kés fő erénye sem elképesztő eredetiségében rejlik, viszont hiánytalanul megvan benne minden, ami a(z epikus) fantasyben  szeretek és mindez megfelelő arányban keverve. A már ismerős elemeket pedig olyan ügyes csavarokkal építi be a szerző a történetbe és saját kis világába, hogy messze nem nevezhető sablonosnak. Az említett elemekről az alábbiakban olvasható egy szubjektív felsorolás:

sötét titkok: manapság divat a kicsit realisztikusabb, sötétebb, de azért nem a horror eszköztárával operáló (angol nyelvterületen használt szóval grimdark) fantasyt írni. Ugyan a Vakító kés nem teljesen ezt a stílust képviseli, de szinte minden karakternek vannak sötét titkai, amelyek közül néhány ki is derül a regény lapjain. Szurkolunk a főszereplőknek, de nem feltétlenül tartjuk mindig „helyesnek” azt, amit tesznek. És akadnak olyan jelenetek is, melyekben azon gondolkodunk el, hogy tényleg nekik és nem az ellenfeleiknek van igazuk? A realistább hang megmutatkozik a háború ábrázolásában, amelynek szörnyűségeit a szerző nem leplezi el.

fordulatos történet: a kötet mentes a „második könyvekre” jellemző gyermekbetegségektől, mivel pörgős és izgalmas. Szemben az első könyvvel itt már nem kell bemutatni a világot, így rögtön a dolgok közepébe csöppenünk – nincs meg a Fekete prizmára jellemző bevezető-feeling. Az egyik központi szál Gaviné (ritkábban Karris vagy Vasököl parancsnok a nézőpontkarakter), akinek szemszögéből egy háború kibontakozását követhetjük nyomon politikai intrikával fűszerezve. Kip szemszögéből azonban ez egy fejlődésregény személyes küzdelmekkel, hétköznapi problémákkal. A fordulatokról pedig csak annyit, hogy akadt kettő, ami után csak ültem és bámultam magam elé…ezekre nagyon nem számítottam.

hangulatos karakterek: Nem tudok olyan nézőpontkaraktert mondani, akit ne kedvelnék valami miatt. A „hangjuk” egyedi, konfliktusaik számomra érdekesek. Ez azért fontos, mert így a történetük sokkal személyesebb és nem a világ sorsa, hanem miattuk olvasunk tovább. Azon olvasók pedig, akik szeretik a többtucat nevesített szereplőt: a függelék alapján a kötet nagyjából száz ilyennel dolgozik, akik közül kb hét nézőpontkarakter. Sokuk archetípusokra épül, de a mai trendekhez igazodva kicsit megcsavarva, új élettel feltöltve. Lássuk mi is történik a jelentősebbekkel:

Kip első pillantásra anti-kiválasztott: kövér, ügyetlen és sosem tudja, mikor kell befogni a száját. Az első kötetben én nem szerettem, túlzottan sok volt benne az idegesítő kiskamaszból. Viszont nagyon megkedveltem a második kötet végére a kitartásáért: sokat fejlődik testileg-lelkileg és megcsillant pár dolgot abból, hogy mi is rejlik a felszín alatt. A könyv róla szóló fejezetei ízig-vérig fejlődésregénynek tekinthetőek. Kicsit ügyefogyott alapszemélyisége megmarad, de több fontos dolgot is végbevisz, igaz a regény végén egy nagyon kellemetlen eseményért felelős a meggondolatlansága.

Gavin Kip ellentéteként valóban isteni kiválasztott (bár ez csak a hivatalos propaganda és ő hisz benne a legkevésbé), fizikailag edzett, szociálisan rátermett és hihetetlen mágikus arzenállal bír. Ellentmondásos figura, hisz talán ő rendelkezik a legsötétebb titkokkal a kötetben, mégis sok tekintetben „jót akar”, törődik az alárendeltjeivel és a „népével”. Talán pont az ellentmondásai, sötét humora és a titkok miatti sebezhetősége miatt kedvelem Gavint. Meg persze azért mert sokoldalú: remekül összekapcsolódnak jeleneteivel a „leglátványosabb” harcok és a politikai rendszer aktuális intrikái (hiába, ha valaki isteni kiválasztott, sok mindenbe belekeveredik). Egyetlen, ami tényleg idegesítő benne, az a tesztoszterontúltengése, ha csinos nőt lát. A kötetben egy picit talán kevesebb fejezet jut neki, mint az elsőben, de központi szerepét megtartja. Mágikus hanyatlása (sajnos) folytatódik és a kötet vége egy nem várt fordulattal zárul számára.

Liv Danavist sokan nem szeretik a külföldi ismertetők alapján, de én kimondottan megkedveltem. Kiphez hasonló fiatal felnőttként ő is helyét keresi a világban, de döntése egy háború közepébe sodorja: az ő fejezeteiben ismerhetjük meg Omnikróm nagyúr (az aktuális csúnya rossz főellenség) táborát és terveit, melyben nagyobb szerep jut a lánynak, mint gondolta volna. Azért is szeretem Liv fejezeteit, mert elgondolkodtatnak minket, hogy vajon tényleg Gavinnek és társainak (az uralmon lévő rendszernek) van igaza, vagy megalapozottak a lázadók kétségei.

Teia új karakter, akit kiszolgáltatottságával próbál szimpatikusabbá tenni Weeks: a hölgy egy rabszolga, aki egyben színmágus is és az a dolga, hogy Kip bizalmába férkőzzön. A fiúval viszont meglehetősen különössé válik a kapcsolata.

„Dazen”, Gavin bebörtönzött testvére nézőpontja talán a legszokatlanabb: Végig egy zárt börtönben játszódnak a jelenetei, bár szálának lezárásával nem vagyok megelégedve, mivel a szerző egy morális kérdést meglehetősen unalmas módon került meg (spoilergazdag részletes indoklásom nem teszem közzé).

Karris és Vasököl kapitány csak néhány fejezetben válnak nézőpontkarakterré, de más fejezetekben gyakran feltűnnek – ők szerintem a legfontosabb mellékszereplők Gavin oldalán. Mindketten változnak, fejlődnek valamennyit, bár Karris (spoileres) attitűdváltozásával a kötet második felében nem voltam teljesen megelégedve.

mágikus fenyegetések: ha fantasy, akkor varázslat. Ezen mottó alapján különösen becsülöm, ha egy fantasy-regényben találunk csemegéznivaló mágiarendszert. Weeks fénymágiáját „szokni kell”, annyira eredeti és különös. Az első kötetben az ember néha kapkodta a fejét, hogy ez most akkor hogy is működik? A második kötetre feltehetően már edzett olvasók csapnak le, de még így is találkozhatnak meglepetésekkel: Weeks bemutatja egy újabb szín színmágusait (a függelék szerint van még három!) és ügyesen beemel egy „klasszikus” mágikus fenyegetést: az ősi istenek visszatérését a kapcsolódó kínos mellékhatásokkal együtt (furcsán vonuló madarak, megvaduló állatok, stb). Emellett hiába a „logikusan felépített” mágiarendszer, bőven akadnak olyan pontjai, amiket nem értünk és amelyek így a misztikumért felelősek: a Harmadik Szem jóstehetsége, a fekete kártyákban rejlő mágia vagy épp a címadó Vakító kés stb

epikus ív mégis személyes történet: ha már epikus fantasy, akkor legyen epikus a tét is. (Kirobbanó háború, visszatérő istenek, kell ennél több?). Ezek mellett a hang azonban végig személyes marad. Elsősorban nem a világ miatt izgulunk, hanem a karakterek jövője miatt.

Ha jobban megnézzük a fenn felsoroltakat, megállapíthatjuk, hogy a Vakító kés nem váltja meg a zsánert eredetiségével. Igazán jó könyv attól lesz, hogy Weeks megfelelő arányban keveri az intrikát, az akciót, a varázslatot és a titkokat, melyeket a kiválóan megírt dialógusok tesznek teljessé. Mindig elég szál és kérdés marad nyitva ahhoz, hogy az ember tovább akarjon olvasni, ha meglátja, ki a következő fejezet nézőpontkaraktere. Nem túlzás, hogy az elmúlt évek egyik legjobb fantasyje ismert elemek ötletes összeállításából.

Hozzászólások

hozzászólás