A francia fantasztikus animáció egyik mesterétől már régóta szerettem volna kiválasztani egy filmet. De nem az elsőt, az 1973-as A vad bolygót, nem is a számunkra oly kedves 1982-es Az idő urait választottam, hanem utolsó egész estés alkotását. Az 1988-as Gandahar ma is utolérhetetlenül egyedi animációnak hat, amely a CGI-mentes romlatlanságával, bizarr vizuális világával elkápráztat. nem hibátlan, de legalább összetéveszthetetlen sci-fi.

gandaharRené Laloux filmje éteri hangulattal nyit. Egy békés folyón, kis hajón fuvolázó kék bőrű, félmeztelen nőt pillantunk meg, majd a parton egy karibi benszülött faluba oltott szürrealista díszletekbe botlunk, játszadozó gyerekekkel és békés felnőttekkel, többek közt tökéletes alakú meztelen nőkkel. A kutyaszerű háziállat itt fán terem, amit le kell szüretelni. Itt senki sem siet sehova. Az idill képeit a semmiből előtörő halálsugarak vágják félbe: az őslakosok a nyalábtól kővé dermednek egy szempillantás alatt.
Gandahar fővárosában, Jasperben, a hegybe vált női felsőtestben e különös eseményről tanácskozik a csupa – természetesen esztétikusan megrajzolt, félmeztelen – nőkből álló tanács. A távoli tartományban történtek megrémítik őket, és megbízzák a délceg Sylvian ügynököt, hogy derítse fel az anomália okát, találja meg az arctalan ellenséget. Ő szárnyas sárkányszerűségen föl is kerekedik, hogy eljusson arra a bizonyos tájra, ahonnét még az egyszemű, kamerás drónként (is) funkcionáló tükörmadarak sem hoznak képet. Sylvian elalszik, és amikor magához tér a földön, a föld alól előmászó deformáltakkal találkozik, akik száműzve élik mindennapjaikat saját kolóniájukban. Amikor a kővé dermedt emberek falujához érnek, meglátják a pusztítás okozóját: arctalan, fekete robothadsereg közeledik. Sylviant is megsugarazzák, és ő egy tojás belsejében tér magához egy félmeztelen nő társaságában. Nemsokára egy gigantikus őslény segítségével megszabadulnak, és megtalálják a gépemberek bázisát, egy furcsán villódzó, rózsaszínű kapuval, ahonnét a hadsereg kimasírozik.
Hőseink megtudják, hogy az egész mögött a Nagy Alkotó áll, és Sylviannak még ezer évet kell várnia, hogy elpusztíthassa őt.
456797_originalAz amerikai változatban – amelyet a Miramax alapítója, a híres producer, Harvey Weinstein rendezett és Isaac Asimov írt – kivágták a meztelenséget. Tényleg, nagyon furcsának hat (akkor méginkább annak tűnhetett) a leplezetlen erotika megjelenítése egy fantasztikus, animációs alkotásban. Habár nem példa nélküli, ahogy azt a Heavy Metal esetében már láttuk. (René Laloux is szemmel láthatóan rajongott a szépen megrajzolt női mellekért, és ennek számos alkalommal tanújelét adta.)
De a Gandahar szépségét természetesen nem ez jelenti. Mindenekelőtt és elsősorban a látvány, a rendezőre jellemző groteszk, mégis esztétizáló formák, a színek kavalkádja és burjánzása, a furcsa képi gegek (például a növényi bomba) magától értetődő használata. A deformáltak kommunája az X-men kívülállóságát visszhangozza, Jasper formái pedig a német expresszionizmust és a Metropolis legendás képsorait juttathatják eszünkbe.
459609_originalA történet csavarok nélkül bomlik ki, Sylvian, noha rendkívül tökéletes emberként ábrázolják, valójában egy lufi, aki csak sodródik az eseményekkel, nincs komolyan vehető hősi tulajdonsága. A képi világot jól erősíti Gabriel Yared zavaró, de jól eltalált, szabálytalan, nyugtalanságot fölerősítő zenéje. Az egyetlen igazán béna dolog a filmben a párbeszéd. Itt mindenki úgy beszél, mintha egy ripacs lenne egy óriási színpadon. A humor arrafelé ismeretlen fogalom.
459223_originalMiről szól a Gandahar? A természeti népek és a technikai civilizáció összeütközéséről? A személyiség elvesztéséről, a tömegben történő boldog felolvadásról? Nagyon jellemző az egyik jelenet, amelyben az európai koncentrációs táborok hírhedt ábrázolása villan fel, további értelmezési lehetőséget kínálva a nézőnek.
A Gandahar igazából a vizualitás katedrálisa. Nem az a lényeg, hogy mit mond el, hanem az, hogy ezt hogyan teszi. Megállunk e bizarr székesegyházban, és szájtátva figyeljük, hogy ez a francia látnok miféle szertartást celebrál nekünk sosem látott világokkal és furcsábbnál furcsább szerzetekkel.

Utóirat: a film egyik mondata, amellyel a metálcsapat egyik tagja hergeli társait, körülbelül így szól: az élvezet és pazarlás civilizációja el fog pusztulni. A párizsi terrortámadás fényében hátborzongató ez a kijelentés.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. Balfake szerint:

    Ó igen, az élvezkedés civilizációja már el is pusztult, én meg szanaszéjjel borzongtam magam.

    Ezzel együtt kösz az ismertetőt, igazán különleges darabnak tűnik, a Vad bolygó óta nem láttam ilyen vérbeli fhanszia tu-fa művészkedést. A népszerű videómegosztón fenn van egészben angol felirattal.

  2. mikropolisz szerint:

    ha már francia: májusban volt 50 éve, h bemutatták az Alphaville-t J.L. Godard-tól. Anna Karinát nagyon szereti a kamera. az 1984 világa után 10 évvel történnek eseményei, bár engem inkább a ‘Szép új világ’-ra emlékeztet.
    René Laloux-t mindig lehet idézni, olyan zseniális.
    ..nem szerencsés kiemelni egyetlen mondatot és a mostani eseményekkel relációba hozni. ezek elkerülhetetlen társadalmi függvények. azon csodálkozom, h nem korábban történtek..

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon