A posztapokaliptikus történetek ugyan évtizedek óta erősen tartják magukat, de idén mintha újabb lendületet kaptak volna: a Mad Max: Fury Road sikere vagy a Fallout-sorozat hamarosan érkező negyedik része körüli felhajtás csak két példa arra, hogy 2015-ben még mindig sokakat vonz egy atomcsapást követő új, barbár kor anti-romantikája. A Café Postnuclear készítői érdekes kísérletbe kezdtek, amikor a világégés utáni hangulatot ötvözték a mára nosztalgikus emlékeket hordozó magyar nyolcvanas évekkel.

Azt gyorsan érdemes tisztázni, hogy a Café Postnuclear első harmada (?) még évekkel ezelőtt jelent meg a Random online képregénymagazinban, fekete-fehérben és némileg más szöveggel. A mostani bővített változat (azért nem nevezem teljesnek, mert ott a végén a „folytatása következik” felirat) változatlanul Szűcs Gyula (író) és Budai Dénes (író, rajzoló, színező) munkája, akik éveken át küzdöttek, hogy megjelenjen ez a kiadvány, ezért azt semmiképpen nem lehet felróni nekik, hogy gyorsan meglovagolták volna az aktuális trendet – de tény, hogy az időzítés mindenképpen jó. A képregény egyébként kicsit meglepő fordulattal a Totalcar autós magazin születésének 15 éves évfordulójára, jubileumi kiadványként jött ki – valahol érthető a dolog, ha az egy oldalra eső járművek arányát nézzük, csak valahogy a Totalcarból elsőre nem egy posztapokaliptikus képregényt néznék ki (a szerkesztői előszó alapján egyébként mintha ők sem teljesen értenék, miért éppen ezzel a kiadvánnyal ünneplik magukat, de ez mellékszál).

cafe-postnuclear-borito_1_A Café Postnuclear koncepciója nagyon egyszerű, de hatásos: „Mad Max Magyarországon”, ami a képregény minden beharangozójában el is hangzik, biztos, ami biztos alapon. Van ezért csavar is a dologban, ugyanis a képregény annyiban az első három Mad Max-filmhez nyúl vissza, hogy a világvége a nyolcvanas években üt be, így pedig létrejöhet a posztapokaliptikus pusztulat és a Kádár-korszak találkozása. A világ hátterét a kötet elején gyorsan tisztázza egy fél oldalas összefoglaló, de tömören arról van szó, hogy a csernobili erőmű 1986-os katasztrófája miatt tévedésből beindított atomháború többek között a nyolcvanas évek legvidámabb barakkjának nagy részét is nukleáris sivataggá változtatja, azóta pedig eltelt közel 30 év.

Az első három Mad Max és a nyolcvanas években gombamód szaporodó klónjai egyszerű receptre épültek: mindennek vége, a barbárságba süllyedt világ romjai között farkastörvények uralkodnak, a túlélők pedig élelemért, vízért és a civilizációból megmaradt kacatokért vívnak háborút feltuningolt autókkal. Ez a közeg a Kádár-korszak Magyarországára ráhúzva rengeteg lehetőséget kínál, és rögtön az első néhány oldal alapján úgy tűnik, a készítők éltek is vele: abszolút erős kezdés a sivatag közepén álló ÁFOR-kút romja, a szocialista autóipar termékeiből feltuningolt gépszörnyek párbaja és az út menti csehó, ahol pacalt árulnak a sztriptíz mellé.

A lendület viszont sajnos hamar ki is fullad, és ennek három oka is van: a sztori, a karakterek és a dialógusok. Ne kerteljünk, a történet egyszerű, mint a faék, ami még önmagában nem lenne hatalmas probléma – a Mad Max: Fury Road sem a végletekig túlbonyolított cselekménye miatt marad meg a nézőben. Inkább az a baj, hogy a Café Postnuclearban nem csak egyszerű a sztori, hanem majdhogynem felesleges is. Szinte kizárólag azért történik bármi, hogy rögtön beinduljon egy újabb akciójelenet vagy hőseink eljussanak egy másik helyszínre. Ott van például Johnny, a főhős, aki hatalmas elszántsággal hajszol egy ellopott urnát a szétbombázott Magyarországon, viszont ebben a 72 oldalban pár homályos célzáson kívül semmi nem derül ki arról, miért olyan fontos ez az urna akár neki, akár másoknak (semmi baj a klasszikus McGuffin-módszerrel, de lehet ezt elegánsabban is csinálni). Persze ettől még történik sok minden, akad bőven erőszak, akciójelenet, félmeztelen nő, autós hajsza meg gonoszok, de igazából semminek sincsen valódi tétje, és mintha minden csak azért történne, mert kellett bele. Erre a legjobb példa talán a műfajilag kötelező autóverseny, ahol az első három helyezettet majd egy olyan fogadáson látják vendégül, ahova másként nem juthatnak be hőseink ehhez képest a főhős csak véletlenül ugrik be versenyezni, amit aztán direkt meg sem nyer, de nem baj, hiszen így is bejut oda, ahova menni akart. Az alkotók mintha szándékosan hajították volna sutba a feszültségkeltés minden lehetséges eszközét, és így hiába a nagyon szépen megvalósított, sok oldalon át pörgő roncsderbi, tét nélküli az egész. És ez nagyjából így is marad végig, mert vannak háttérben ármánykodó erők, de ebben a kötetben célzások szintjén sem derül ki, miért történik a sok ködös háttérjelenet, és ez vonatkozik az öncélú és megint tét nélküli verekedésekre is. A mesélés tempója néha megdöccen, így kerülhetett egy olyan fél oldalas betét a panelek közé, ahol sima prózában elolvashatunk egy információközlő párbeszédet (értem én, hogy megrajzolva értékes oldalakat vitt volna el, de akkor máshol kell spórolni) , meg van egy szovjet űrhajósokat szerepeltető vízió is, ami egyelőre csak úgy lóg a levegőben. Természetesen nem hiányozhat a szintén kötelező elemként kipipálandó, rendkívül suta szexjelenet sem, amikor a macsó főhős és a megmentett, buja sztriptíztáncosnő néhány órás ismeretség után letáborozik éjszakára.

Ha már a szereplőknél járunk, érdemes ejteni róluk pár szót, igaz, többet nem is nagyon lehet, mert (ne szépítsük) mindenki két lábon járó klisé. A főhős, Johnny kemény beszólásokkal kommunikál, láncdohányos, sokat iszik és néhány panelt leszámítva sohasem kerül le róla a napszemüveg – egyébként semmit sem tudunk meg róla, és talán ő a legérdektelenebb figura mind közül. Újdonsült társa, a sztriptízbárban összeszedett táncosnő, Judit (elnézést, Szűcs Judit) azért tart vele, mert csak, amit a főhős ráhagy, mert csak, és utána olyan sok minden nem történik a duó két tagja között, pedig ezekből a párosításokból ki lehetne hozni jókat. A mellékszereplőknél, a Commodore 64-es játékok másolásából élő Barbárfivéreknél is rezeg a léc, de ők legalább viccesek, csak egyelőre nem szerepelnek túl sokat.

cafe-postnuclear3_És akkor ott vannak még a szövegek. A Random magazinos első megjelenésben még a főhős belső monológját olvashattuk, ami a Sin City hangulatot akarta sugallni, de inkább tűnt a Sin City paródiájának. A mostani változatból ezek szerencsére eltűntek, és a nagyon kemény monológokat leváltják a nagyon kemény dialógusok – ezek nem kínosak, szimplán csak nem túl jók, bár így is akadt pillanat, ahol a tenyerembe temettem az arcomat (arra a jelenetre gondolok például, amikor Johnny és Judit megegyeznek, hogy együtt folytatják útjukat). A Café Postnuclear világában egyébként mindenki rendkívül macsó és kemény, és tulajdonképpen az összes szereplő úgy beszél, mintha egy B-filmből érkeztek volna a nyolcvanas évekből („mi isszuk ki a kilyuggatott koponyádból a véredet!” – veti oda hősünknek az átlagos rosszarcú), az összhatást pedig erősíti, hogy egyes mondatok szó szerint visszaköszönnek a gyermekkoromban látott akciófilmek szinkronjaiból.

És ezzel meg is érkeztünk az alapvető dilemmához: mi is akar lenni ez a képregény? A Café Postnuclear bevallottan a nyolcvanas évekből táplálkozik, persze nem a valódi nyolcvanas évekből, hanem az akkori akciófilmekből, amelyek az átkosban még alámondásos videókazettán terjedtek kézről kézre. Tény, hogy a Commandót sem a magasröptű dialógusok miatt néztük, mint ahogyan a Cobra sem a főhős és a megmentett nő közötti formálódó kapcsolat kifinomult boncolgatásáról híres, de az a nagy helyzet, hogy ami akkor működött, az változatlan formában nem biztos, hogy ma is beválik. Az efféle témához többféle módon hozzá lehet nyúlni. Lehet Expendables-t készíteni, ami pont azzal játszik, hogy az alapanyag és az újrahasznosítása között eltelt sok évtized, aztán rá lehet menni a Grindhouse-vonalra, ami veszélyes játék, mert ha valaki évtizedekkel később ugyanazzal az eszköztárral leforgat egy B-filmet, akkor nagyon finom megoldásokkal tudja csak megkülönböztetni egymástól a posztmodern átértelmezést, a lelkes főhajtást meg a változatlanul reprodukált vackot. Lehet ironikusra venni a dolgot, mondjuk megfesteni egy olyan világot, ahol mindenki akciófilmekből tanult meg beszélni az óvóhelyen, mert akkor ott az enyhe távolságtartás a helyenként kicsit kínos, de szórakoztató alapanyagtól, ahol a szerző az olvasóra kacsint, te is tudod, én is tudom, de lazítsunk egy kicsit. A Café Postnuclear ezek közül egyik mellett sem teszi le a voksát, vagy nagyon faarccal csinálja mindezt és engem megvezetett – de nekem úgy tűnik, hogy a kelleténél sokkal komolyabban veszi magát, ami nem jó.

cafe-postnuclear2_Ami viszont nagyon sok mindent megment és mindenképpen elismerést érdemel, az a hangulat és a képi világ. A Randomban leközölt változat még fekete-fehér volt, ebben az albumban már minden színes, és ez nagyon sokat dob az összképen, pedig már fekete-fehérben is látszott, hogy vizuálisan nincsenek gondok. A rozsdás, kopott színek még jobban feldobják a sivatagot, a járművek remekül néznek ki, az autós csaták működnek, illetve a helyszíneken és a paneleken elrejtett sok-sok apró, felfedezendő részlet mind piros pontot érdemel, amihez kellemes plusz a nagy alakú, keményfedeles kötet szép papíron. A Café Postnucleart igazából az menti meg, hogy tényleg komolyan gondolta a Mad Max és a Kádár-korszak ötvözését. A kiszáradt Balaton melletti Aranypartból megmaradt szocreál szállodatömb-erőd vagy a néhány képkocka erejéig megidézett sivatagos Budapest és a gyógyvizekre épülő vízpapság koncepciója például ellensúlyozza az olcsóbb megoldásokat, a háttérben elhelyezett apró utalások között (legyen az a kesztyűtartóban hányódó kazetták felirata, Johnny fiú Orionos pólója vagy a falra festett kardos Conan, de lehetne még sorolni) pedig sokáig el lehet bogarászgatni. Tény, hogy a kevesebb itt is több lenne – nem feltétlenül kell minden panelbe belezsúfolni minimum egy utalást a nyolcvanas évekre, aminek talán a legjobb példája, amikor külön képkockát kap egy verekedés közben felkapott tányér az Alföldi porcelángyár logójával, sőt a gyárról még külön szócikk is van a függelékben (de lehet, hogy csak az én gyerekkoromban nem játszott különösen nagy szerepet az Alföldi termékcsaládja).

A Café Postnuclear a hibái ellenére dicséretet érdemel azért, mert látszik, mennyi munkát fektettek bele az alkotók. Hasonlóképpen elismerésre méltó a készítők kitartása és a képregény kivitelezése, az alapötletben pedig lenne potenciál, éppen ezért nagy gondban vagyok, mi legyen a végszó – továbbra is érdekelne, mire fut ki a következő rész és csiszolja-e a hibákat, csak ne pont így, változatlan formában folytatódjon.

A végére néhány összeszedetlen gondolat:

A Café Postnuclear alapján a nyolcvanas évek Magyarországából csak a korabeli geek kultúra marad fent – mindenki zsánerfilmekből idéz és még a legutolsó csehóban is a Jedi visszatér plakátja van a falon mondjuk a Márka meggy posztere helyett.

Ismerve a magyar képregénykiadás realitásait, nem teljesen logikus, miért kellett rögtön egy befejezetlen sztorival indítani, amelyben ráadásul egyelőre csak teljesen értelmezhetetlen víziók és mellékszálak utalnak valami sokkal nagyobb ívű történetre. (Hiába követelik a felajzott olvasók a folytatást, attól még nem fognak többen vásárolni az első részből.) 72 oldalban simán el lehetett volna mesélni egy lezárt, de bármikor folytatható epizódot is.

Ha 1986-ban dobták le az atomot, miért idézi a főhős a Bonanza Banzai 1989-es slágerét? (Ami ráadásul külön szócikket kapott.)

Még mindig képtelen vagyok rájönni, miért ez lett a képregény címe.

Linkajánló:

 Honlap és egyéb információk a beszerzésről

 

 

 

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Eddig 3 hozzászólás érkezett.

  1. Attila szerint:

    “A Café Postnucleart igazából az menti meg”

    Ezt nem menti meg semmi.

    A cucc a hazai sf állatorvosi lova. A szerzők láttak már valami ilyesmit videón, tetszett nekik és ők is akartak ilyet, de arról már fogalmuk sincs, hogy a nekik tetsző dolgok egészen pontosan miért működtek.

    Emiatt értelem nélkül odaszórták a kliséket, minden képkockába betoltak valami nyolcvanas évekbeli marhaságot a kilencvenes évek stílusában, hátha a nosztalgia elég erős síkosító, de az eredmény értékelhetetlen.

  2. Balfake szerint:

    Mennyi pénz?

    Amúgy pont olyan árnyalatú barna bőrjakóm van, mint a főhősnek, sőt pár éve volt “Karatranszfer Balatonboglár” feliratú pólóm is, nem vicc.

  3. Szűcs Gyula szerint:

    Az album ára 3480,- geek rendezvényeken kedvezménnyel.

    A részletes kritikát pedig még egyszer köszönöm – én magam jelentkeztem ugyanis a szerzőnél, hogy írjon róla, hiszen írói-fordító munkássága miatt komplexebb véleményt kaphatunk tőle, mint egy rajongói “jók a rajzok, a sztori meg pont olyan ZS-kategóriás, mint a She-Wolves of the Wasteland meg a többi VHS-kedvenc”. Utóbbit szívmelengető dolog olvasni, de tanulni csak az előbiből lehet.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon