Nemrégiben elolvastam a Shirley Jackson-díjas (és Nebula-, Locus- és World fantasy díjakra is jelölt) kisregényt, a We Are Completely Fine-t, amelyben csoportterápián vesz részt egy rakás szörnyeket és beteg gyilkosokat túlélt ember. A történet egyik főszereplője a féllábú Harrison Harrison, becenevén Harrison A Négyzeten, akiről annyi derül ki, hogy ő a dunnsmouthi túlélő, a fiú, aki megmentette a világot. A kisregény olyan, mint Gregory írásai általában: érdekes és lenyűgöző karakterekkel és szellemes párbeszédekkel teli történet, számos kikacsintással és főhajtással kultikus SF regények és a popkultúra felé.
Sajnáltam, hogy csak egy kisregénnyi jutott H2 és társai történetéből, ezért, amikor kiderült, hogy Daryl Gregory ifjúsági regénye Harrison fiatalságát és a dunnsmouthi eseményeket mutatja be, siettem beszerezni a könyvet .
Harrison Harrison, ezen a néven már az ötödik, még kicsi korában veszítette el a lábát egy hajóbalesetben, amely az apját is elragadta tőle. Tengerbiológus anyjával érkezik meg Dunnsmouthba, amelyik olyan sivár és béna hely, hogy még a 3G sem működik, a középiskola meg egyenesen riasztó a régi kőfalaival és a hallgatag, rángatózó ujjú diákokkal, akik egyértelműen nemkívánatosnak tartják a körükben Harrisont. A fiú nem is rendezkedik be hosszú távra, annál is inkább,mert az anyja is szívesebben küldené el a nagyapjához az ország másik végébe. Amikor azonban az anya eltűnik az óriáskalmárt kutató szondák kihelyezése közben, és a rendőrség azzal a hírrel érkezik, hogy a hajója léket kapott egy olyan részen, ahol nincsenek sem sziklák, sem zátonyok, kénytelen maradni. Nem tud beletörődni, hogy az anyja meghalt, és minden követ megmozgat, hogy kiderítse, mi történhetett vele… a kövek alatt pedig iszamós, nem evilági titkokat talál.
Daryl Gregory élvezetes módon használja fel és csavarja meg a Chtulhu-mítosz elemeit, egyszerre nyújtva szórakozást Lovecraft rajongóinak és a más irányból érkező tini olvasóknak. A főhajtásoknak dramaturgiai szerepe van, és üdítően pimasz módon kerül bele a könyvbe nemcsak a képregényrajongó mélység lakója, a másvilág felé közvetítő, rózsaszín pongyolás Varangy-anya, hanem Lovecraft közismert rasszizmusa is. Nem fél egy mai kamasz szemszögéből megmutatni a kimondhatatlan nevű ősökhöz intézett imádságok cikiségét, a tekintélyt parancsoló vallási vezetők szánalmasságát, de éppen annyira komolyan veszi az alapanyagot, hogy helyenként tényleg félelmetes és nyugtalanító tinihorrort írjon.
A szereplők az írótól már megszokott módon élő, lélegző és szórakoztató figurák egytől egyig. Harrison blazírt nagynénje, aki azonban mégis éles szemmel átlátja unokaöccse lelki vívódásait, kiválóan megformált karakter, de az Aquamanségre áhítozó tinédzser mélység lakója és a könyvtár szórakozott professzora is emlékezetesek.
Gregory könyveiben azt szeretem, hogy mindegyik gyökeresen más, mégis ugyanonnan merít és oda utal vissza, ahol én is tartózkodom: a sci-fi és fantasy könyvek, filmek, képregények geek birodalmába. Nem csupán író, hanem hatalmas rajongója a zsánernek, aki képes másoknak is megmutatni, milyen jópofa, friss, nyelvöltögetően szemtelen tud lenni bármilyen újramixelt toposz. A Harrison Squared után pedig talán egy mai kamasz is élvezettel veszi a kezébe Lovecraft műveit, hogy (ezúttal a humor feloldása nélkül) megborzongjon.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
